Könnyekkel küszködve

Kifogott rajtam Az adakozó fa című mese: kordában kellett volna tartanom az érzéseimet, hogy jó anya lehessek

Kapcsolódó cikkek

Amikor a lányom kicsi volt, kikölcsönöztem a könyvtárból Az adakozó fa című klasszikus gyerekkönyvet, hogy felolvassam neki, mert nagyon szerettem ezt a történetet gyerekkoromban. Sajnos, ahogy beleolvastam már anyaként, teljesen kikészített.

A szerző, Shel Silverstein egyszerű fekete-fehér rajzokkal illusztrált kitűnő könyvében egy odaadó almafa és egy kisfiú kapcsolatán keresztül a gyermekéért hozott anyai áldozatot mutatja be. Remegő szájjal olvastam, hogy a fa és a kisfiú megölelik egymást, mielőtt a fiú elkezd nőni. Amikor a fa önzetlenül felajánlja a fiúnak a gyümölcseit, ágait, törzsét, hogy boldoggá tegye, a torkomban nőtt gombóctól alig tudtam megszólalni.

Sikerült végigolvasnom a mesét, de rázkódtam a zokogástól. Nem így képzeltem el a felolvasást.

Miután összeszedtem magam, elhatároztam, hogy ezentúl anyu helyett apu fogja felolvasni Az adakozó fát. Ő csak egy fáról mesél majd, és nem az összetett anyai érzelmekről. Aznap este mesélés közben nem hallatszott szipogás. Jobb így, gondoltam. Azaz könnyebbnek könnyebb, de vajon tényleg jobb?

Egy másik jelenet jutott eszembe, amely felkavarta az érzelmeimet. Iskoláskoromban szerettem énekelni az Óz, a nagy varázsló „Szivárványdal”-át. Édesapám olykor zongorán kísért. Tetszett a dal üzenete: az álmok valóra válnak, és én is olyan kalandokra vágytam, mint Dorothy.

Ahányszor apu elkezdett játszani, lenyűgözött az együttlét varázsa. Tisztán emlékszem, hogy – már nyolcévesen is – arra gondoltam: egy nap apa már nem lesz velem, ezért meg kell becsülnöm ezeket a zongoránál töltött perceket. Ez a gondolat annyira kiszárította a torkomat, hogy nehezemre esett az énekelés, s nagy sajnálatomra mindig félbe kellett hagynom a közös zenélést.

Egy alkalommal lányom Dorothynak öltözött halloweenkor, és nyaggatott, hogy énekeljem el a „Szivárványdal”-t. Megígértem. Eleinte az járt a fejemben, hogy vajon ő is olyan szeretettel fogja-e felidézni ezt az éneklést, mint én a közös muzsikálást apámmal, és ettől rögtön könnyekre fakadtam. Ám a szüntelen könyörgés és a sokadik kísérlet után simán elénekeltem a dalt.

Rájöttem, hogy ha meg akarom osztani a gyermekeimmel Az adakozó fát és a többi, számomra fontos ifjúkori élményemet, le kell számolnom az ezekhez fűződő érzelmi felindultsággal. Ez pedig nyilvánvalóan csak sok-sok gyakorlással lehetséges, akárcsak a Dorothy-dal esetében.

Megvettem a könyv egy példányát, és elhatároztam, hogy addig olvasom a lányomnak, amíg könnyek nélkül a végére nem érek.

Első alkalommal próbáltam érzelmileg távol tartani magam a cselekménytől, de hamar elhomályosult a tekintetem. Ám a kitartó ismétlés meghozta gyümölcsét: két hét elteltével anyu éppoly higgadtan és száraz szemmel olvasott, mint apu.

Életemben másodszor is sikerült megkeményítenem magam. Ez először akkor történt, amikor a nővérem évekkel ezelőtt megkért, hogy legyek a tanúja. Semmi kedvem nem volt száz ember előtt elmaszatolt szemfestékkel ácsorogni, ezért úgy döntöttem, meg fogom tanulni, hogyan vegyek részt esküvőn sírás nélkül.

Szerencsére nyolc esküvőn „gyakorolhattam”, mielőtt a nővérem fejét bekötötték. Az elsőn úgy csináltam, mintha nem ismerném a menyasszonyt és a vőlegényt, pedig a barátaim voltak. Az ötlet segített, de így is elmorzsoltam pár könnycseppet. Fokozatosan rájöttem, hogyan tartsam magam érzelmileg távol a házasulandóktól, hogyan figyeljem szerelmes pillantásaikat és a ceremóniavezető megjegyzéseit hüppögés nélkül. A nővérem esküvőjén arcomon ragyogó mosollyal álltam a násznép előtt, miközben a szerelmespár megpecsételte a frigyét.

Vajon mások is edzik magukat, hogy megússzák sírás nélkül a felkavaró pillanatokat? Hogy ezt megtudjam, felkerestem Ad Vingerhoetst, azon kevés tudósok egyikét, akik a sírást kutatják. Ő megerősítette, hogy a felnőtteknél pozitív érzelmek hatására is gyakran eltörik a mécses, nem csak fájdalom vagy veszteség miatt.

– Az elválás mellett az újratalálkozáskor is sírunk. Nemcsak a vereség ríkat meg minket, hanem a győzelem is – állítja Vingerhoets, a Tilburgi Egyetem klinikaipszichológia-professzora. – Ám bizonyos értelemben minden könny egyforma. A sírás mögött mindig kiszolgáltatottság áll... ilyen értelemben létezik pozitív kiszolgáltatottság is.

Meséltem Vingerhoetsnek arról, hogy gyakorlással állítottam gátat könnyeimnek az esküvő előtt, illetve az esti meséléskor. Meglepett, amikor azt mondta, hogy ez szokatlan megoldás. (Terapeuták szoktak hasonló módszereket alkalmazni, ha például valaki viszolyog a pókoktól.) Az emberek inkább felfelé néznek, ha a sírás kerülgeti őket, ami nem válik be mindenkinek, mondja Vingerhoets. Nálam is csak késleltette a könnyek kibuggyanását.

Olykor még most is végigsöpörnek rajtam az érzelmek: például amikor anyaként újra átélem gyermekkorom egy-egy megrázó pillanatát.

De ma már tudom, hogy a megfelelő lelkiállapotban – és kellő gyakorlással – emelt fővel nézhetek szembe az ilyen helyzetekkel.

Záróakkord: miután apám zongoraórákat kezdett adni a lányomnak, hárman közös zenélésbe fogtunk. Természetesen apa először a „Szivárványdal”-t játszotta el. Jó pár év telt el az óta, hogy kíséretével énekeltem ezt a dalt, de ahelyett hogy elpityeredtem volna, átöleltem a lányom, és apám mellett állva a lehető legvidámabban daloltam.

Persze megfordult a fejemben, hogy nahát, három generáció különös harmóniában veszi körül a zongorát, és majd egy nap... De aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot, és igyekeztem maradéktalanul élvezni a közös zenei élményt, ahogy azt már évekkel ezelőtt is kellett volna.

Miután befejeztük Dorothy dalát, nem menekültem el a könnyeimet törölgetve, hanem megkérdeztem apát: – Mit tudnál még játszani egy hétévesnek?

Csodálatos félórát töltöttünk a zongoránál: apám, a lányom és én.

Vote it up
220
Tetszett?Szavazzon rá!