Kösz a gitárt

Gitárkészítő szomszédom a Bataclan klubban vesztette életét. Így búcsúztak el tőle és a többi áldozattól a párizsiak

Kapcsolódó cikkek

A férfi most négykézlábra ereszkedik a járdán, haja esőtől csapzott, a nedves betonra térdel. Láthatóan nem zavarja, hogy jeges szél lóbálja nyitott kabátját. Szombat van, 2015. november 21-e.

A térdeplő férfi sorra felállítja a vázákat, amelyeket feldöntött a szél, visszadugja a falrésekbe a szétszóródott virágszálakat, és celluxszal visszaragasztja az együttérzés üzeneteit, amelyeket lesodort az eső. Gyufásdobozt húz elő, és újra meggyújtja a kialudt gyertyákat.

Időnként mintha szipogna. Sír? Feltápászkodik. Fátyolos szemmel nézünk egymásra, mielőtt megszólal: – A szomszédban lakott. Romain és én barátok voltunk.

Romain Naufle Párizs keleti részén, a munkások lakta Ménilmontant negyedben dolgozott gitárkészítőként. Egy héttel ezelőtt halt meg a Bataclan klubban, november 13-án, amikor terroristák borították vérbe a francia fővárost.

Romain műhelye a Bataclantól mintegy két és fél kilométerre áll, a Gâtines utca 18.-ban. Itt rója le kegyeletét az ázott hajú férfi, a megrendülésüket és együttérzésüket kifejező járókelők és szomszédok társaságában. A gitárkészítő műhelyének lehúzott redőnye olyan, mint a félárbocra eresztett zászló.

A környékbeli gyerekek megható, szívbe markoló üzeneteket biggyesztettek rá: „Kösz a gitárt, Romain”, írta Candice. „Romain, a haverom vagy”, üzente Paul. A házból ezt írta egy szomszéd: „Romain, mióta elmentél, elszállt az épület lelke – nem halljuk többé a gitárszót a lépcsőházban.” A járda már nem járda, hanem az emlékezés kápolnája.

Ezen a délelőttön vagy tízen rójuk le tiszteletünket. Egy hatvan év körüli, elegáns bézs kabátot viselő nő fordul felém: – Én is szívesen néztem, hogyan dolgozik a műhelyében, amikor elsétáltam előtte – suttogja, mintha egy beszélgetést folytatnánk.

Az „én is” szíven üt. Annak a lelkiállapotnak ad hangot, amelyben minden párizsi osztozik a terrortámadás óta: az elképedés, a vigasztalás utáni vágy és az életszeretet érzésének.

Romain műhelye vidám hely volt, pedig csak egyetlen szerény helyiségből állt. Aki belépett, balra gitárokat látott a falon, jobbra pedig a mézszínű munkapadot a szerszámokkal, amelyek egy asztaloséihoz voltak hasonlók. Manapság az utcán sétálva nemigen láthatunk mesterembereket dolgozni, néhány cipészt leszámítva.

Romain NaufleRomain Naufle kivételnek számított. Kívülről belesve az ember megpillanthatta, ahogy a korához képest erősen kopaszodó férfi a munkapad fölé hajolva összpontosít a munkára. Még csak harmincegy esztendős volt, de egy tapasztalt ember higgadtságával dolgozott.

A szomszédságból többen is megcsodáltuk a műhely bejáratánál sorakozó fadarabokat, amelyek majd a gitárok nyakát alkotják. – Jávorfa, mahagóni, ez pedig paduk, afrikai fa, amely különösen blueszenéhez ajánlott – magyarázta nekem egyik nap.

Amatőr zenész lévén azért kerestem fel, hogy gitárt vegyek a fiamnak. Youri akkor hétéves volt, gyakran pengette a gitáromat, ám az túl nagy volt neki. Eljött az idő, hogy saját hangszere legyen. Romain mindenképpen találkozni akart a sráccal, én azonban karácsonyi meglepetésnek szántam a gitárt.

Legalább fél órán át beszélgettünk a zenéről, a gyerekkorról. Romain meg akarta érteni, miféle gyerek Youri. Figyelmesen hallgatta elbeszélésemet, miközben csavarhúzóval a kezében egy gitár hangolókulcsait szerelte.

A zene megvéd az idő múlásától: a hosszú szakmai múlttal bíró férfi egy gyermek tekintetével, mosolyával figyelt a világra.

Miközben beszélgettünk, negyvenes férfi lépett a műhelybe – háromsoros öltönyében úgy festett, mint egy üzletember. Ősz hajú, ezüst fülbevalós, kortalan rocker követte. Előbbi egy csomag húrért jött, utóbbi a basszusgitárját hozta megjavíttatni. Hosszas társalgásba kezdtek egy számomra ismeretlen angol zenekarról. A gitárkészítő műhelyében mindenféle ember megfordult.

November 13. óta a világ minden részéből áramlanak a támogatás és együttérzés üzenetei. Több is így végződik : „Vive la France!” A Gâtines utca 18.-nál a részvétüket kifejezők három apró francia zászló tűztek ki.

Helyeselné Romain a zászlókat? Nem okvetlenül. A franciák általában kerülik a hazafiasság látványos fitogtatását. Ám november 13. óta büszkék vagyunk a hazánkra, és boldogan csatlakozunk a szabadság és demokrácia híveihez. Az emberek a Marseillaise-t éneklik, és gyakran idézik Párizs több száz éves jelmondatát: „Fluctuat nec mergitur” – Hánykolódik, de el nem süllyed.

Felfedeztük, hogyan legyünk hazafiak anélkül, hogy nacionalisták lennénk. És meg vagyunk győződve arról, hogy bár a terroristák mindig megnyerik az első csatát, elveszítik a háborút. Romain hiányzik a szeretteinek, a barátainak. Hiányzik a környékbelieknek. Amikor felhangolt egy gitárt, úgy tűnt, visszaállítja a rendet a kaotikus világban. Harmóniát teremt. Otthonunk száz méterre sincs a néhai gitárkészítő műhelyétől. Youri gitárja az enyém mellett áll a nappaliban. Tegnap este együtt hangoltuk fel.

Vote it up
128
Tetszett?Szavazzon rá!