Közelkép: Olga, az atléta

A 92 esztendős Olga Kotelko immár 15 éve világklasszis atléta. Mi a titka? Edzés, edzés és még több edzés

Megjelent: 2011. február

Kapcsolódó cikkek

A Vancouver nyugati részében élő atléta, Olga Kotelko 2009-es versenyeredményeinek nézegetése közben a brit columbiai Kamloopsban 35 felettieknek rendezett Mesterek Bajnokságát mutatja a listán: négy aranyérem. Kicsit félrehúzta a száját.

– Nem akartam ott túlerőltetni magam, mert tudtam, hogy megyek a világbajnokságra. – Bölcs döntés. Egy héttel később a finnországi Lahtiban rendezett világbajnokságon Olga 11 aranyérmet nyert, és nyolc világrekordot állított fel. Egy újságíró „gépnek” nevezte el.

A rövidtávfutó, ugró és dobó Olga az atlétika minden ágában versenyez, így a százméteres futásban, de a 200 méteresben, sőt az emberpróbáló 400 méteresben is. Egyenletesen hosszú lépésekkel halad a pályán, karja úgy pumpál, mint a dugattyú.

Olga a legidősebb ismert távolugró. 92 éves.
 

2009 októberében, a Sydney-ben rendezett Szenior Sportolók Világjátékán Olga további kilenc aranyérmet gyűjtött be, és nyolc világrekordot állított fel. Az igazsághoz tartozik, hogy néhány versenyszámban ő volt az egyetlen induló. Más versenyeken azonban voltak riválisai – Mexikóból, Ausztráliából, az Egyesült Államokból és máshonnan –, akiket legyőzött. Az atlétika élvonalában, ahol centiméterekben mérik a különbségeket, Olga Lahtiban elért 13,54 méteres gerelyhajítása több mint hat méterrel haladta meg egyetlen vetélytársáét.

Ami a teljesítményét illeti, Olga egyedülálló. – Az idősebb korcsoportokban vannak tehetséges őrültek, akik meglepő dolgokra képesek – mondja Ken Stone, a San Diegóban élő veterán atlétikatudósító, aki figyelemmel kíséri az idősek atlétikai eredményeit. – Olga viszont olyasmiket csinál, amiket eddig még senki.

A pályán kívül Olga kedves, templomba járó nyugdíjas tanárnő. Lila garbónyakú futószerelésében, szinte ránctalan arcával, épp csak egy kis rúzzsal bárki a hatvanas éveiben járónak vélhetné. Olga 77 évesen kezdte ezt a „második pályáját”, miután egy atlétikaedző felfigyelt rá, és adott neki néhány tanácsot. Tulajdonképpen logikus lépés volt ez olyasvalakitől, aki gyerekkora óta egyfolytában mozog.

A Saskatchewan tartománybeli Vondában, a családi gazdaságban, tizenegy gyermek közül a hetedikként – „Két ötfős softballcsapatot alkottunk, egymás ellen játszhattunk” – úgy nőtt fel, hogy a napjaik a következőképpen teltek: Kelés hajnalban. Otthoni teendők. Három kilométer gyaloglás az iskolába. Softballozás. Iskola. Tizenegy kilométer gyalog egy környékbeli iskolába, ott ronggyá verni egy másik csapatot. Tizenegy kilométer gyalog haza. Otthoni teendők.

Évekkel később Olga egy egytantermes iskolában tanított – még később, miután a házassága tönkrement, Brit Columbiába költözött, ott nevelte fel a két lányát – egyedül.

További három évtizeden át tanított, esténként a Brit Columbia Egyetemre járt, nyaranta pedig egy konzervgyárban dolgozott a New Westminster kikötőben. – Engem már semmi nem lep meg, amit csinál – mondja Olga lánya, Linda Rabson, akinek az atlétikai pályafutását megszakította a beteg térde, amelyet most meg kell operálni. Linda felidézi a napot – ha nem is részletesen, mert csak hatéves volt –, amikor a család azzal a problémával szembesült, hogy le kell bontani a régi házukat, hogy felépülhessen az új. Egyszerű: felhívunk egy céget, az kiküld néhány embert és pár gépet, igaz? Tévedés. – Anyám a nővéremmel bontotta le, kézi szerszámokkal, minden segítség nélkül. – (A nővére, Nadine 1999-ben halt meg non-Hodgkin limfómában.)
 

Sok vele egykorú nőhöz hasonlóan, akikben munkált az önmegvalósítás igénye, sportban vagy másban, de ez a kötelezettségeik miatt halasztódott, Olga is minden felgyülemlett energiájával robbant be az atlétika világába. Aztán ahogy sorjáztak a rekordok, Olga rájött, hogy az aranyérmek halmozásának öröme hamar megfakul. Mostanában már elajándékozza az érmeit.

Hetvenhét évesen kezdte ezt a „második pályáját”, igaz, gyermekkora óta folyamatosan mozog

Olga egyszer egy vancouveri templomi kirakodóvásáron rendezett atlétikai versenyt, és elhatározta, hogy mindenkinek kell kapnia valamilyen díjat. Egy nap alatt 79 aranyérmet osztott ki. Sydney-ben, amikor Tunku Imran malajziai herceg akasztotta a nyakába az aranyérmet, Olgának az jutott eszébe, hogy azt a herceg érdemli. Aztán észbe kapott, mert rájött, hogy így hálátlannak tűnhet. Később adta oda a hercegnek.

Olga eredetileg nem tervezte, hogy indul Sydney-ben. A szeniorok atletizálását nem vagy alig támogatják, kevés nagyvállalat vesz részt a kiemelkedő szponzorációban, hiába akad olyan atléta, aki több aranyérmet visz haza egy-egy versenyről, mint Michael Phelps. Amikor Olga a környékbeli ápolóotthonok felé autózik, hogy motivációs beszédeket tartson, legfeljebb azt remélheti, hogy az üzemanyagköltségeit fedezik.

Amikor azonban meglátta a barátnője, Ruth Frith fényképét a helyi lapban, mégis úgy döntött, hogy elmegy Sydney-be. Ott Ruth gerelyhajításban és kalapácsvetésben készült indulni az új kategóriájában: a százéves és annál idősebb nőkében. Ruthnak a kilencvenes éveikben járó nők kategóriájában elért eredményei Olga számára könnyen felülmúlhatók voltak.
 

Egyesek azon tréfálkoznak, hogy bizonyára Olga kertjében van az ifjúság forrása, de vajon valójában mi a titka? A gének? Olga meglehetősen jókat örökölt: ukrán szülei csaknem kilencvenéves korukig éltek. Nem különleges elixír tartja őt mozgásban. Nem gyógyszerek, de még a szokásos, receptre kapható vizelethajtók sem, amelyeket sok idős atléta szed. – Szerencsés vagyok – mondja Olga. Ez a megállapítás nem szól a kemény edzésekről, a stoplis cipők kényelmetlenségéről, de arról sem, hogy el kell cipelnie a felszerelését a közeli középiskola atlétikapályájára, hogy neki kell ásóval fellazítania a homokot a távolugráshoz, és arról sem, hogy akár hetente háromszor is két-két órán át edz.

A mélylégzést is rendszeresen gyakorolja. Olga minden csütörtökön egy New Westminster-i templom alagsorában ül nők egy csoportjával, nyújtógyakorlatokat és jógalégzést tanít nekik.

Aztán ott van még a zöld borospalack az éjjeliszekrényén. Olga hetente háromszor ragadja meg, vagyis pontosabban ráfekszik, görgeti maga alatt, így erősíti a hátizmait. Ez része annak a gondosan kidolgozott csináld magad masszázsprogramnak, amelyet a neve kezdőbetűiről „OK-nyújtásnak” nevezett el, és amelyet ő már tíz éve szorgalmasan végez.

A láb- és kézujjaival kezdve Olga úgy megdolgozza a bőrét, mint a pék a tésztát, így juttat oxigéndús vért a szövetekbe. Miközben az egyik kezével a fejbőrét masszírozza, kinyújtóztatja a másik lába térdízületeit, mert így időt takaríthat meg. – Megdolgozom az arcom minden részét is – mondja. – Ha az emberek ezt tennék még a ráncok megjelenése előtt, talán soha nem is lennének ráncaik.

Az emberek többnyire lelkesednek Olga Kotelkóért. Kíváncsiak, felnéznek rá, ösztönzi őket. Néha azonban csak csodálkoznak, hogy vajon miért égeti magát valaki idős korában ezen a hőfokon, amikor ez nem volna feltétlenül szükséges. Miért teszi ezt? 

Nos, azért – mondja –, mert képes vagyok rá. Mert én akarom. Mert jót tesz nekem. Önmagamért csinálom, nem bárki más kedvéért.
 

Kíváncsi, mi történt Olgával a cikk megjelenése óta? Kattintson!

Vote it up
360
Tetszett?Szavazzon rá!