Közelről & őszintén

Reader’s Digest exkluzív: Az amerikai elnökségért 2012-ben vetélkedő jelöltek családról, hitről és kedvenc viccükről

Kapcsolódó cikkek

A Reader’s Digest interjúja Barack Obama elnökkel
RD: Kérem, fejezze be a következő mondatot: „A világnak arra van szüksége, hogy az Egyesült Államok következő elnöke ...”
Obama: ... bővítse az amerikai gazdaságot. Mert amikor az amerikai gazdaság növekszik, akkor vele együtt nő a világgazdaság is.

RD: Azt mondta, hivatali ideje elején elkövette azt a hibát, hogy nem összpontosított eléggé a magyarázásra. Most mit magyarázna el?
Obama: Jobban fölkészíthettem volna az amerikaiakat az előttünk álló nehézségekre, amilyen a nagy gazdasági világválság óta legsúlyosabb recesszióból való kimászás. Bárcsak értésükre adtam volna, hogy megoldjuk ezeket a gondokat, de ez időbe telik... Meg kell teremteni az egyensúlyt: kellő magabiztosságot sugározni, másfelől az emberek értésére adni, hogy ez egy folyamat. Nem megy egyik napról a másikra.

RD: Beszéljünk a családjáról! Mit mondott Sashának és Maliának aznap este, amikor megölték Oszama bin Ladent?
Obama: Bár a terrortámadások idején Sasha még csak három hónapos volt, eleget tudtak Bin Ladenről és szeptember 11-éről. Így elmondhattam nekik, hogy a katonáink megölték a merényletek értelmi szerzőjét. Szerintem az volt a legfontosabb, hogy elmagyarázhattam nekik, mit jelent ez azoknak a hozzájuk hasonló korúaknak, akik a szüleiket veszítették el a Világkereskedelmi Központban vagy a Pentagonban vagy Pennsylvaniában. Azáltal, hogy elmeséltem ezt Maliának és Sashának, személyessé tettem a dolgot, megértettem velük, mit jelentene nekik, ha ilyen tragikus körülmények között veszítenék el egy szülőjüket.

RD: Az édesanyja az ön elnökké választása előtt hunyt el. Ha ma is élne, vajon hogyan vélekedne az ön életviteléről?
Obama: Mi tagadás, igencsak elfogult volt. [Nevet.] Akkor is büszkélkedett velem, amikor kis mihaszna voltam, úgyhogy most pláne büszke lenne. Leginkább alighanem arra, hogy jó férj és jó apa vált a fiából. Anyám sok szempontból nagyon szerencsés volt, szívügyekben azonban nem mindig járt szerencsével. Apám nagyon hamar kilépett az életemből. Később anya végül a mostohaapámtól is elvált, ezért – azt hiszem – nagyon boldoggá tenné, ha láthatná, hogy a fia olyan ember, aki törődik a családjával, és bár kisebb részt, de mégiscsak jelentős részt vállalt két fantasztikus lány fölnevelésében.

RD: Olvastam, hogy az édesanyja azt mondta önnek: „Ha mást nem is, legalább érdekes életet kaptál tőlem.” Ön milyen életet szeretne nyújtani a lányainak?
Obama: Az ő életük már így is érdekes. Az ismerőseim közül azok a legboldogabbak, akik, amellett, hogy csodálatos családjuk van, egyúttal a közért is tesznek valamit. A politizálástól valószínűleg óva inteném őket. [Nevet.] De bármilyen pályát választanak is, remélem, gondolnak majd arra, miként hatnak vele másokra. Szilárd meggyőződésem ugyanis, és ezt már többször is mondtam nekik: ha az életünk alkonyán visszatekintünk, két dologra fogunk emlékezni. Egyrészt a családunk és barátaink iránti szeretetre, valamint azokra a mozzanatokra, amikor ez a szeretet kifejezésre jutott. Másrészt azokra a helyzetekre, amelyekben segítségére voltunk valakinek. Szerintem ez formálja az életünket, és ez tölti meg tartalommal.

Az elnök és családja otthon, a Fehér Házban

RD: Esküvőket, keresztelőket és más effélét leszámítva mi a legemlékezetesebb templomi élménye?
Obama: Az, amikor munkám révén Chicago déli fertályán egy csomó katolikus templommal kerültem kapcsolatba. Gyerekkoromban nem szoktattak rendszeres templomba járásra, ott és akkor viszont úgy gondoltam, ideje kicsit sűrűbben templomot látogatnom. Sose felejtem el az első alkalmat, amikor elmentem egy chicagói üzlethelyiségben berendezett icipici imaterembe. Afroamerikai gyülekezet volt, baptista, nemigen számlált többet száz főnél. A kórust talán tízen alkották. De micsoda örömöt és erőt árasztottak! És mindenki velük énekelt. Emlékszem, elsírtam magam az istentisztelet alatt, egyszerűen azért, mert látszott, hogy ezek zömmel munkásemberek, akik sosem dúskálnak a pénzben, nem bővelkednek anyagi javakban. Sok középkorú vagy idősebb akadt közöttük, az életük során valószínűleg a saját bőrükön tapasztalták az előítéleteket, biztosan átéltek nehézségeket. Megindítónak találtam, hogy a hitük és az isteni kegyelem mennyire képes kiemelni őket a hétköznapokból, feledtetni körülményeiket. Azt hiszem, azok az első látogatások indítottak el a saját hitemhez vezető úton.

RD: Nagyon kiegyensúlyozottnak vallja magát. De időről időre mindenki lehangolódik. Van valami módszere, trükkje, amellyel jobb kedvre deríti magát? Netán van valamilyen „csatadala”, elnök úr?
Obama: Megsúgom, hogy a csemetéim mindig fölvidítanak. Ezért szertartásosan ragaszkodunk az este fél hetes családi vacsorához. Abban meg, ha valaki az irodája fölött lakik, az a pompás, hogy bármennyi is az elfoglaltságom, csak fölballagok, és egy perc alatt hazaérek. Leülök, eltöltök egy órát a lányokkal, azután újra lemegyek, folytatom a munkámat. Ennyi elég is ahhoz, hogy kirángasson a saját problémáimból, csatározásaimból, és ez a szülői lét egyik legnagyszerűbb oldala. Folyton észbe kapok: de hiszen itt nem én számítok, hanem a gyerekek, az ő életük, meg hogy miképpen tehetem őket jobbá.

És komolyan hiszek a testmozgásban. Ha nem bírok magammal, kimegyek a szabadba, és csinálok valamit, amitől leizzadok. Van odafönt egy kis edzőtermünk, amelyben a szokásos eszközök és súlyzók, valamint a futópad mellett helyet szorítottunk még egy kis bokszzsáknak...

RD: Hoztam néhány külön Reader’s Digest-es kérdést is.
Obama: Előrebocsátom, hogy a nagyszüleim imádták a Reader’s Digestet, így azon nőttem föl. Amint a nagyapám megkapta a postástól a magazint, ragaszkodott hozzá, hogy mindig fölolvassa nekem a vicceket. Gyűjtötte a digestes vicceket.

RD: Kilencven éve létezünk, és az örök kedvencek közé tartoznak azok a cikkek, amelyek a szerzők egész életét meghatározó, felejthetetlen egyéniségeket mutatnak be. A családján kívül az ön szemében ki ilyen?
Obama: Negyedévenként fölkeresem a hadsereg washingtoni Walter Reed Egészségügyi Központját, és mindig nagy hatást gyakorolnak rám az Irakból meg Afganisztánból hazatérők, némelyikük kétségbeejtő sérülésekkel. De amikor legutóbb Afganisztánban jártam, tíz emberünket éppen fölrobbantotta egy pokolgép. Meglátogattam őket a kórházban, és volt köztük egy srác, tényleg rettenetes állapotban. Az arca teljesen földagadt, az orrában cső, a szeme csukva. Egészen halkan csak annyit mondtam: „Nagyon büszkék vagyunk magukra, nagyra értékeljük mindazt, amit tettek, és sokat gondolunk mindannyiukra.” Már éppen indultam volna, amikor egyszer csak a takaró alól előbukkan egy kéz, hogy kezet fogjon velem. Az a fiú olyan húsz-huszonegy éves lehetett. És egyetlen pillanatra sem nyitotta ki a szemét.

Aztán úgy két-három hónappal később a Walter Reedben láttam viszont, akkor már járt. Eljött hozzá az édesapja Marylandből. Mindig eszembe jut az a katona, nem mintha szokatlan eset lenne, hanem azért, mert megtestesíti azt, amit ezek a fiúk-lányok minden áldott nap tesznek értünk. Fölakasztottunk itt valahol a falra egy képet arról a pillanatról, és aki csak arra jár, megáll előtte, szemügyre veszi, mert az a fotó pontosan megörökíti, amit ezek az emberek tesznek: a szabadságunkat oltalmazzák.

RD: Ugyancsak rendkívül népszerű rovatunk a Szókincs. Világszerte sokan állítják, hogy az olvasása által gyarapítják a saját szókincsüket. Önnek melyik a kedvenc szava akár angolul, akár más nyelven?
Obama: Grace, jóakarat. Azért szeretem ezt a szót, mert szerintem megragadja azt, amire az életben valamennyien törekszünk. Ez nem pusztán az egyén ügye. Nem is egyszerűen a képességek függvénye vagy olyasmi, amit elérhet valaki. Ez valami igazán belülről fakadó, ugyanakkor azonban olyasmi, amit valamennyien kapunk is. Nemcsak az egyén sajátja, hanem a másokhoz fűződő kapcsolatait is érinti. A jóakarat hatja át az élet különleges pillanatait.

RD: Ismeri a humorunkat és az általunk népszerűsített mottót is: „A nevetés a legjobb orvosság.”
Obama: Igaz. Valóban az.

RD: Elárulná, melyik a kedvenc vicce, és most elmondaná nekem?
Obama: Nem tudom, hogy a kedvencem-e, de a legfrissebb viccem. Megtörtént eset, ráadásul jó adoma. És időszerű is. Szóval a kampányigazgatóm egy rendezvényen vett részt, ahova egy házaspár elhozta a négyéves kisfiát is. Aranyos kisgyerek, csupa élet, a szülei nagyon büszkék rá. Valahol a teremben ott a fotóm, és a szülők produkáltatják a fiúcskát: „Ki az?” A fiú odanéz. „Barack Obama” – feleli. „És mit csinál Barack Obama?” – kérdezik tőle. A gyerkőc egy pillanatra elgondolkodik, majd kiböki: „Jóváhagyta ezt az üzenetet.” (A választási tévéhirdetések jellemzően a jelölt nyilatkozatával végződnek: Barack Obama vagyok, és jóváhagytam ezt az üzenetet – a szerk.)

RD: Köszönöm, elnök úr! 

Vote it up
428
Tetszett?Szavazzon rá!