Köznapi milliomosok

Az eldugott spanyol falu minden lakójának nyerő szelvénye volt a világ legnagyobb lottóján – kivéve egyvalakit

Kapcsolódó cikkek

Sodeto falusias település, egy poros magaslat tetején gubbasztva tekint le az észak-spanyolországi Aragónia autonóm tartományára. A térképen mindössze parányi pont – 240 lakosa mintegy 70-80 családhoz tartozik. Egyforma kőházak és pajták követik egymást szolid sorokban, a falu füves főterén sáros haszonjárművek parkolnak. Semmi nyilvánvaló jele nincs a gazdagságnak, ami nem is csoda, hiszen Spanyolország végül is egy pusztító gazdasági válság kellős közepén van.

Ám az ember különös dolgot lát, ha beles bármelyik konyhaablakon: hatalmas lapostévéket és első osztályú márványkonyhákat, amelyek annyira újak, hogy akár egy bemutatóterembe is beillenének.

A Bar Cañamotóban, a falu egyetlen italmérésében rendszerint féltucatnyi helybélit lehet látni, amint a földeken végigdolgozott hosszú nap után kis üveg Estrella sört iszogatnak. Azonban más falvak lakóitól eltérően ezek a földművesek és teherautó-sofőrök az egy euróba kerülő sörüket 50 eurós bankjeggyel fizetik, és a légkör mindig vidám, mintha az égvilágon semmi gondjuk nem lenne.

– Az emberek most boldogabbak – magyarázza Pedro, a 33 éves kamionsofőr, és napbarnított arcán a lágy vonások elmélyülnek, amikor hirtelen elmosolyodik.

2011. december 22-én reggel 9 óra 57 perckor Sodeto teljes lakossága megnyerte a világ legnagyobb lottónyereményét.

A La Lotería de Navidad vagy közkeletű nevén „El Gordo” („A Kövér”) évente közel egymilliárd eurónyi pénznyereményt oszt szét, és 2011-ben Sodeto minden egyes lakosa valamilyen mértékben birtokosa volt a nyerő számjegynek.

Amint az El Gordo eredménye megjelent a konyhai televíziók képernyőjén a falu néhány rövid utcájában szinte mindenütt, Sodeto lakói kitódultak a térre, egymást ölelték, és sikoltoztak elképedt boldogságukban. „Nekem négy szelvényem volt, neked mennyi?” „Nekem hét!” „Nekem tizenkettő!”

Folyt a könny és a pezsgő, mialatt mindenkinek eljutott a tudatáig, hogy Sodeto minden egyes lakosa részesült a történelem eddigi legnagyobb lottónyereményéből.

Mindenki, kivéve egyvalakit. Róla azonban majd később.

Sodeto látképe. A faluban mintegy 240 ember él

Az El Gordo egy több mint 200 éves spanyol hagyomány. Szabályai és eljárásai annyira szövevényesek, hogy egy iskolás gyerekekből álló csapatnak egymást váltva négy órába telik kihirdetni az összes nyerőszámot.

A spanyolok a nagy nap reggelén később indulnak munkába, hogy nézhessék, amint a számok kiperdülnek, s bár a legtöbb nyerő szelvény csupán néhány ezer eurót ér, 2011-ben egyetlen ötjegyű szám – 58 268 – 720 millió eurós elképesztő nyereményt jelentett.

Minthogy a teljes számot tartalmazó szelvény szörnyen drága, a szelvénytömböket közösségek vásárolják meg, azokat szelvényrészekre, participaciónokra osztják fel, amelyek egyenként hat euróba kerülnek. 2011-ben minden egyes Sodetóban eladott nyertes participación 100 ezer eurót ért, és a Sodetói Háziasszonyok Egyesülete által eladott 1200 részszelvény összesen 120 millió eurót hozott. Egyes szelvények ugyan a szomszédos településeken találtak gazdára, a közvélekedés mégis úgy tartja, a nyeremény zöme Sodetóban landolt. Hogy pontosan ki mennyit nyert, az titok, amelyet az egyesület nem kíván nyilvánosságra hozni.

Elég annyi, hogy Sodetóban minden családnak volt legalább egy nyerő részszelvénye, s egyesek elegendőt vettek belőle ahhoz, hogy az milliomossá tegye őket.

Sodeto egyszeriben akaratlanul is egy társadalmi kísérlet színhelye lett: mi történik vajon, amikor egy teljesen eladósodott gazdálkodó falu hirtelen elképesztően gazdag lesz?

Gyorsan ott termett a sajtó, ám a hír felröppenése után még náluk is fürgébben rohamozták meg a falut a bankárok és az ügynökök, akik sportautókat, gyémántokat és egzotikus utazásokat kínáltak a helybélieknek. Az utcai szemétgyűjtők, amelyeket eddig csak ritkán kellett üríteni, hirtelen megteltek szórólapokkal és reklámcédulákkal, a világ pedig kíváncsian várta, mi fog történni. – Minden jobb lett – vallja Herminia Gayán. Családjának négy részszelvénye volt, így 400 ezer eurót nyertek.

Rosa Pons Serena polgármester Sodeto makettjével a falucska látogatóközpontjábanA 78 éves nagymama virágmintás otthonkában és papucsban ül a konyhaasztalnál, aiolimártást keverget a háromgenerációs család ebédjéhez.

Herminia egyike azoknak, akik elsőként költöztek ide, Sodeto ugyanis fiatal település. Az 1950-es években született, több mint 200 másikkal együtt Franco diktátor hozta létre, hogy benépesítse a kevéssé művelt területeket. Herminia és néhai férje házat kaptak, csűrt, némi földet és pár jószágot. Az első négy évben mindössze hét család lakott itt, művelték a földet, előteremtették a betevőjüket. Idővel még körülbelül 65 család telepedett le a faluban.

– Tizennégy tehenet tartottunk a hátsó udvaron – mondja büszkén Herminia, s a jókora, ma már kövezett udvarra mutat, amely minden ház mögött megtalálható Sodetóban.

Amikor szóba kerül a lottó, a beszélgetésbe bekapcsolódik Herminia kék szemű fia, az 54 éves José is, aki gazdálkodó, de egyben a falu hivatalos böllére.

– Korábban az embernek nem volt semmije, most mindene megvan – mondja, miközben rágyújt egy cigarettára. Anya és fia boldogan idézik fel az első pillanatokat, miután megtudták, hogy nyertek, de aztán elkomolyodnak. – Ahogy múlnak az órák, az ember megnyugszik – mondja José, s a füstöt a pattogó tűz felé fújja. – Senki nem őrült meg, senki nem kezdett vásárolni és költekezni.

A nyerést követő hónapokban voltaképpen semmi sem változott meg, teszi hozzá. De eljött az április, és az utcákon tömegével jelentek meg a teherautók meg az építkezési vállalkozók: gyakorlatilag a falu összes házát tatarozni kezdték.

És valóban – a házak ma mind kitűnő állapotban vannak. Ettől eltekintve nehéz bármiféle változást észlelni az álmos kis településen. A legfeltűnőbb talán az, hogy mindenki dolgozik tovább – mint gazda, teherautó-sofőr vagy háziasszony.

– Nekem boldogságot jelent, ha látom, hogy a föld be van vetve, és nő a termés – mondja Herminia, aki lassú mozdulatokkal olajat és nyers tojást kever össze egy üvegtálban. – Olyan, mintha a gyermekeimet látnám cseperedni.

Miközben beszélgetünk, folyamatosan ki-be járnak a barátok és a családtagok. Talán mert Sodeto egy tudatosan megtervezett település, jóval erősebb itt az összetartozás érzése, mint más spanyol városokban-falvakban. Mégis, az emlékezetes lottóhúzást követő napokban a leggyakrabban nem egy barát, hanem inkább egy riporter tért be, mindig ugyanazzal a kérdéssel: Miért nem fogták a pénzt és költöztek el?

Herminia furcsának találja ezt a kérdést. – Hova mennék? – kérdi, és megvonja a vállát. – Ezekkel az emberekkel közösen nyertem, mindegyikükkel.

Costis Mitsotakis otthon, közel Sodeto központjáhozNos, majdnem mindegyikükkel. Costis Mitsotakis csűrből kialakított otthona egy kis dombon áll, kocsival alig két percre a központtól, de a férfi szerint ez a távolság a nyerő szelvényébe került. A görög dokumentumfilmes nyolc éve költözött ide az akkori párja kedvéért, ám a kapcsolat felbomlott. Azt állítja, hogy amikor a Háziasszonyok Egyesülete sorra járta a házakat, hozzá sosem kopogtattak be, annyira távol esett a szokásos útvonalaktól. – Beletelt pár napba, mire rájöttem, hogy én vagyok az egyetlen, aki kimaradt – mondja szívélyes mosollyal.

Bizonyos értelemben Mitsotakis mégis nyertes. December 22-e reggelén az elsők között lehetett szemtanúja, hogyan ünnepel a tömeg a falu főterén, és videokamera is volt nála. Ezek az elképesztő felvételek alkotják Cuando Tocó (Amikor megilletődtem) című filmjének trailerét – az egész estés dokumentumfilm Sodetóról és az El Gordóról szól, és Mitsotakis azóta is dolgozik rajta.

Noha kezdetben azt szerette volna megörökíteni, miképpen változtatja meg a nyeremény a falut, a hangsúly hamarosan arra tevődött át, hogy miért nem változott többet a település.

Igaz, sokak értetlenkednek, hogy a gazdák, akik váratlan ajándékként megkapták, hogy azt tehetnek, amit csak akarnak, gyakorlatilag semmit sem változtattak az életükön.

– A sorsolás után mindenki szilárdan két lábbal a földön maradt – állítja Rosa Pons Serena. Az 54 éves Rosa tizennégy éve Sodeto polgármestere, és a többségnél jobban ismeri a település rövid történetét.

– Amit nyertünk, az a lelki nyugalom volt, márpedig ez sokat jelent ezekben az időkben – mondja. A falu kis látogatóközpontjában sétálunk, és Rosa megáll a Sodeto körüli dombokról és földekről készült makett előtt.

– Jelenleg a modernizálás kellős közepén vagyunk. A régi öntözőrendszer helyett modernebb technikai eljárásokra térünk át – mutat a parányi csatornákra, amelyek behálózzák szinte az egész makettet. Aztán a makett egy másik része felé int, ahol a földeket egymástól szabályos távolságban önműködő öntözőberendezések tarkítják. A faluban szinte mindenki komoly összegekkel szállt be az új rendszerbe. Mielőtt nyertek volna, sokan több százezer euróval tartoztak a bankoknak. Ahol a megélhetés alapja az állattartás és a mezőgazdaság, fejtegeti, ott minden a földön múlik – s ez olykor kegyetlen dolog.

– Amikor beszálltak a lottóba, sokan nem tudtak vetni, akkora volt a szárazság – mondja Rosa. – Muszáj volt korlátozni a vízhasználatot.

José Manuel (balról a második), a sodetói gazdaegylet elnöke gazdák társaságában egy reggeli kávészünetben a Bar Cañamotóban

A csapszékben feszült volt a hangulat. „Miből fogom kifizetni?” – hangzott az örökös kérdés. S ha nem az öntözőrendszerre felvett jelzálogkölcsönökről és a szárazságról folyt a szó, akkor a beszélgetés a gazdasági válságra terelődött, amely miatt minden negyedik-ötödik spanyol elveszítette az állását, vagy arra a tényre, hogy a fiatalok sorra hagyják el a falut, hogy munkát keressenek a közeli városban, Huescában.

– És aztán a kölcsönök egyik pillanatról a másikra eltűntek – mondja Rosa.

Nem volt senki, aki fogta volna a pénzét, és odébbállt volna. Sőt, a falu korábban elköltözött fiataljai közül hárman visszajöttek, hogy földet vegyenek és házat építsenek rajta.

A nehéz gazdasági helyzetben lévő lévő ország szinte elhagyatott területén azok, akiknek hirtelen megadatott, hogy azt tehetik, amit csak akarnak, úgy döntöttek, egyszerűen ott maradnak, ahol vannak.

Választásukat Rosa egyáltalán nem tartja rejtélyesnek. – Nálunk az a szokás, hogy mindig nyitva áll az ajtó – magyarázza. – Az ember papucsban ugrik el a pékhez. Ma reggel a szomszédom felhívott, menjek át hozzá kávézni, és én köntösben jelentem meg nála. Ezek az apró dolgok adják a mi életünk minőségét.

És persze van egy másik kérdés is, amelyet e szerencsés hely lakóinak muszáj újra meg újra végiggondolniuk: miért éppen ide, Sodetóba érkezett a nyeremény?

A válasz rendszerint egy mosoly, egy vállrándítás. Valahogy ódzkodnak attól, hogy különös jelentőséget tulajdonítsanak a jó- vagy a balszerencsének. Egy gazda hosszú éveken át kialakult hozzáállása ez, aki tudja: a szeszélyeiben kiszámíthatatlan anyatermészettől függ.

Rosa azon kevesek egyike, aki hajlandó értelmet tulajdonítani a váratlan szerencsének. – Ajándék volt ez azoknak, akik itt maradtak.

Rosa, Herminia és szeretett szomszédaik számára ilyen egyszerű: nincs hely a világon, ahol szívesebben lennének. Nem arról van szó, mintha a sodetóiaknak ne lettek volna álmaik, hanem épp most valósultak meg.

Vote it up
284
Tetszett?Szavazzon rá!