Különös tények közismert írásjelekről

Talán nem is hinné, milyen érdekes módon fejlődött ki például a „kukac”

@ – rém muris nevei vannak világszerte
A hollandok majomfaroknak nevezik, míg az izraeliek állítják róla, hogy rétes. Bár már a 16. században alkalmazták a gyorsírásban, mostanában az angol nyelvterületről indult hódító útjára az e-mail címekben szereplő -nál, -nél jelentésű at angol szó rövidítéseként.

Azóta pedig hihetetlenül ötletes és vicces – sok helyütt valamilyen állatra utaló – elnevezéseket kapott szerte a világon: Oroszországban „kutyus”, Olaszországban „csiga”, Boszniában „lökött A”, és végül, de nem utolsósorban Magyarországon „kukac”.

# – ki nem találná, hogy hívták
Nálunk is több néven ismert: „számjel”, „diez”, „létra”, de ha a telefon gombját nyomkodjuk, „kettős kereszt”, ha közösségi oldalakon ügyködünk, „hashtag”. Az 1968-ban a nyomógombos telefonok megjelenésével elterjedt írásjelet a Bell Labs egyik mérnöke szerint eredetileg az „octothorpe” névvel illették. Az octo előtag a jel nyolc végpontjára utal. És a thorpe? Egyesek úgy vélik, az óangol „falu” jelentésű thorp szóra vezethető vissza, és a középen lévő négyzetet övező nyolc kis mezőre utal. Mások szerint a Bell kutatói körében nagy tiszteletnek örvendett Jim Thorpe olimpiai bajnok, és szükségük volt egy jól hangzó szótagra.

! – fejen is tud állni
A felkiáltójel eredete a latin io indulatszóra vezethető vissza, amelynek betűit kezdetben a felkiáltó mondatok végén egymás alá írták. Ennek leegyszerűsödött formájából nyerte el mai alakját. A magyarban és a legtöbb latin betűs nyelvben egyetlen alakja van, amelyet a mondatok végére helyeznek. A spanyol nyelvben megkülönböztetnek nyitó (¡) és záró felkiáltójelet (!) is, amelyek közé a felkiáltó, felszólító vagy óhajtó mondatrész kerül, vagyis a spanyolban – az idéző- és a gondolatjelhez hasonlóan – a nyitó és záró felkiáltójel a mondat közben is állhat. Ezt a jelölésmódot a Spanyol Királyi Akadémia 1754-ben vezette be az olvasás megkönnyítésére, és bekerült néhány más nyelvbe is.

¶ – a láthatatlanná vált műalkotás
Már a középkorban is használták új gondolatmenetek jelölésére, amikor a bekezdések mai formája még nem volt ismert. Ezek a színes, szépen kidolgozott jelek – amelyek díszítésére a kódexírás összetett folyamatában külön embert alkalmaztak: a rubricatort – akár a sor közepén is előfordulhattak. A jel általában fordított P betűre emlékeztetett, de létezett fordított D-hez hasonló változata is. A mai szövegszerkesztő programok, például a Word, a bekezdések végét, vagyis a soremelést jelölik így, ám ez a nyomtatáskor láthatatlan marad.

& – nem egyszerűen „és”
A jel a latin et (és) szó betűit szimbolizálja, és már a Kr. u. 1. századból származó római forrásokban is megtalálható. A középkori kódexmásolók is kedvelték, gyakran feltűnt a latin ábécé utolsó betűjeként. Időközben a formája egyszerűsödött: az eredeti szögletes helyett ívesebbé, lendületesebbé vált.

Ma már ritkán használják, de nem mindenütt helyettesíthető egyszerűen „és”-sel. Az angol nyelvű filmek stáblistájában például mindkettő előfordul. Ilyenkor az & arra utal, hogy két forgatókönyvíró szorosan együttműködött, míg az „és” esetében külön-külön, más időben dolgoztak.
Forrás: smithsonianmag.com, Mental Floss, The Guardian, Shady Characters és Wikipédia

Vote it up
137
Tetszett?Szavazzon rá!