Különféle győzelmek

Lehet utolsónak befutni egy versenyen, és mégis győzni. Én a saját bőrömön tapasztaltam meg. Talán nehéz elhinni, de csodás érzés volt

Kapcsolódó cikkek

 

We are not taught to be last. I had to learn that on my own, and it was a hard lesson. Emotionally, I am a winner, a competitor who has always given my all. So it came as both a surprise and a major embarrassment when I realized I was not in the running in my new sport of running.

I knew I was an aging baby boomer and that being 200 pounds meant I was simply too fat. Still, in three months, I gamely went from one minute of running/shuffling to being able to complete five kilometres. I felt good, but not thinner.

Competition now beckoned like dice rattling in front of a gambler. I picked a run with a nifty name – Rattle Me Bones Run for Arthritis. Despite the title, it was still a race: There would be a winner, the pack, the stragglers and The Last Person.

The start was intimidating, all those runners with their lean, muscled legs and flat bellies. I didn’t look the part with my bulges, and people ignored me. Then bang! We were off. People ran past me at lightning speed. Just 200 metres out and I was in last place. I thought about turning around and walking back, but I kept slogging along, trying to put one fat leg in front of the other as fast as possible.

Volunteers along the course saved me with their shouted praise. At the one-kilometre mark, I heard “good for you” and at two kilometres, “You’re doing fine.” The water table was at the three-kilometre marker – a chance to slow down. A volunteer cheerfully said, “I couldn’t do what you’re doing.” That kept me going. I was trying as hard as I could, but my body wouldn’t go any faster.

Yikes, I said to myself, I really am slow. I’m going to be that person who comes in last. As a kid I had always pitied the losers in gym class. But then I saw people on the sidewalk watching. Hey, I’m not one of those! I’m out here doing it! I could actually see one runner not far ahead and slowly gained on him. Near the four-kilometre mark, I caught up. He was now walking.

He turned out to be 12-year-old Jake, running because his dad was in the 10K and told him to do the 5K, even though Jake had never run any real distances before. Jake looked beaten, head bent, cheeks rosy, scuffling along. I knew how he felt. I told him I’d stay with him. He complained, ran a bit, walked some more. Finally, he said he was going to cut through the parking lot to the finish line.

“You can’t quit,” I said. “Look at those people on the sidelines. And where are you? Out here doing it.”

He looked at me, shook his head like I was weird.

“Not everyone has the guts to try this, so you’re already a winner,” I said.

“Whaddya mean?” he asked doubtfully.

“Sometimes just trying is enough. If you finish this, you will have won a battle with yourself. Look at me, I’m fat and old and I want to quit, too, but together we can finish this.”

He kept running. So did I.

About 50 metres from the finish, it was obvious we were in last place. I told Jake to sprint to the finish line so he wouldn’t have to be The Last Person. He hesitated.

“Go on, it’s okay.”

He took off. I was last, but it felt good. Really good.

Nem tanítanak meg bennünket utolsónak lenni. Én is egyedül tanultam meg, mondhatom, kemény lecke volt. Alapjában véve nyerő típus vagyok, mindig mindent beleadok a küzdelembe. Ezért egyszerre meglepett és nagyon megviselt, amikor rájöttem, hogy nem vagyok befutó újonnan választott sportágamban, a futásban.

Tudtam, hogy enyhén szólva túlkoros és a 90 kilómmal nagyon is túlsúlyos vagyok. Három hónap alatt az egy percnyi csoszogástól mégis eljutottam odáig, hogy öt kilométert végig tudtam futni. Ettől jól éreztem magam, de egy grammot se fogytam.

A versenyzés úgy csábított, mint szerencsejátékost az összekoccanó dobókockák. Kacifántos nevű futóversenyt szemeltem ki magamnak: Futás az ízületi bajok ellen. A neve ellenére mégiscsak verseny: lesz győztes, mezőny, lemaradók és utolsóként a célba érő.

Már a startnál elszontyolodtam. Mennyi vékony, izmos lábú, lapos hasú futó! Kilógtam a sorból az idomaimmal, senki nem is figyelt rám. Aztán durr! Eldördült a startpisztoly – elindultunk. A többiek fénysebességgel húztak el mellettem. Kétszáz méter után már én voltam az utolsó. Megfordult a fejemben, hogy sarkon fordulok és visszamegyek, de vonszoltam magam tovább, igyekeztem egyik kövér lábamat a tőlem telhető leggyorsabban a másik elé rakni.

A pálya mentén álló szurkolók biztatása tartotta bennem a lelket. Az első kilométert jelző táblánál azt hallottam, hogy „mindent bele!”, a második kilométernél azt, hogy „csak így tovább!” A harmadik kilométernél lehetett vizet inni – és egy kicsit lassítani. Egy szurkoló kedvesen azt mondta: – Én már rég kifulladtam volna! – Ez erőt adott nekem. Bármennyire igyekeztem is, képtelen voltam gyorsabban futni.

A fenébe – gondoltam –, szörnyen lassú vagyok! Én fogok utolsónak befutni. Gyerekkoromban, a tornaórán mindig sajnáltam a veszteseket. Aztán láttam az embereket, akik a pálya széléről figyelnek. No, nem! Nem azért jöttem ide, hogy veszítsek! Majd egyszer csak észrevettem, hogy egy futó nem sokkal előttem halad, én meg egyre közelítek hozzá. A negyedik kilométernél értem utol. A fiú már csak cammogott.

Mint kiderült, a 12 éves Jake-et a 10 kilométeres távon induló apja beszélte rá, hogy tegye meg az 5 kilométerest, bár Jake korábban még nemigen próbálkozott a futással. Jake szomorúan, lehorgasztott fejjel, kipirult arccal vánszorgott előre. Tudtam, mit érez. Mondtam neki, hogy vele maradok. Panaszkodott, néhány lépést futva, a többit gyalogolva tette meg. Aztán azt mondta, átvág a parkolón, úgy megy oda a célhoz.

– Nem adhatod fel! – mondtam. – Nézd, emberek állnak az út mellett. És te hol vagy? Itt, a pályán!

Rám nézett, megrázta a fejét, mint aki nem érti, miről beszélek.

– Nincs mindenkinek mersze ezt megpróbálni, te már így is győztes vagy – mondtam.

– Mire tetszik gondolni? – kérdezte csodálkozva.

– Néha már az is elég, ha az ember megpróbálja. Ha beérsz a célba, csatát nyertél önmagaddal szemben. Nézz meg engem, kövér vagyok, öreg, legszívesebben én is feladnám, de együtt végigmegyünk.

Futott tovább. Én is.

A cél előtt úgy 50 méterrel már egyértelmű volt, hogy mi vagyunk a sereghajtók. Azt mondtam Jake-nek, fusson át előttem a célvonalon, hogy ne ő legyen az utolsó. Tétovázott.

– Rajta, fuss!

Gyorsított. Én lettem az utolsó, de jó érzés volt. Tényleg jó.

Vote it up
56
Tetszett?Szavazzon rá!