KO a ráknak

Esther Schouten, a világbajnok bokszolónő élete legveszélyesebb ellenfelével került szembe

Megjelent: 2010. augusztus

Kapcsolódó cikkek

Sydney, Ausztrália. A csarnok koromsötét. Csak a ring van kivilágítva. Két nő áll ott egymással szemben: az ausztrál Sharon Anyos és a holland Esther Schouten. Esther több kegyetlen jobbegyenest visz be az első menetben. Feszült csönd telepszik a nézőkre. Sharonnak, aki alacsonyabb holland ellenfelénél, nincsenek jó kilátásai.

De a második menetben az ausztrálnak sikerül felülkerekednie. A negyedik menetben egy jobbos ütése felszakítja a bőrt Esther jobb szeme felett. Az izzadságba vér vegyül. Orvos rohan a szorítóhoz. Később Esther többször is felütéssel próbálkozik – sikertelenül. Furcsán érzi magát, gyönge.

A hatodik menetben kapott gyilkos erejű sorozásoktól a kötelekhez csapódik. Zihálva és verejtékezve kapaszkodik a kötelekbe, mindkét térde remeg. A bíró a magasba emeli Sharon Anyos karját. A közönség üdvrivalgásban tör ki.

– Annak a meccsnek az elvesztése 2006-ban Ausztráliában fordulópont volt az életemben – emlékszik Esther. – Mindig én voltam a legerősebb. Most viszont kételkedni kezdtem: kiöregedtem már a bokszból? Nem csinálom többé szívvel-lélekkel? A második kérdésre egyértelmű volt a válasz: továbbra is bokszolni akartam. Ez a szenvedélyem, az életem.

Esthert már kiskorától csak a „fiús dolgok” érdekelték, mint a foci vagy a horgászat. Amikor egyik bátyja kick-box-tanfolyamra kezdett járni, ő is szeretett volna. A szülei jobb szerették volna, ha inkább balettozni tanul. De Esther hajthatatlan maradt. – Mindenkinek elmondhattam: „Kick-boxra járok.” Ez olyan vagányul hangzott. Kisgyerekként elég agresszív voltam, de a kick-box lehiggasztott.

Otthagyta a középiskolát, és állás után nézett. Dolgozott áruházban, szoláriumszalonban és egy biztonsági cégnél, de a sport egyre fontosabb lett az életében. Tíz évvel ezelőtt a kick-boxról átváltott a bokszra. A bokszolók között több a nő, így a versenyzési lehetőségek is megszaporodtak. Esther felmondott a munkahelyén, és főállású profi bokszoló lett. 2002-ben harmatsúlyban Európa-bajnoki címet szerzett, egy évvel később pedig világbajnok lett.

A küzdőszellem
Mi lehet most a gond? Esther már egy ideje gyengének érezte magát. Annak tudatában utazott el Ausztráliába, hogy alacsony a vérsejtszáma. Ez egy sportolóknál szokásos rutinvizsgálat során derült ki. Csakhogy az ausztrál összecsapás fontos volt, nem mondhatta le, ráadásul arra is alkalma nyílt, hogy kicsit többet lásson a világból. Vagyis szóba sem jött, hogy otthon maradjon.

Orvosa tanácsára vaskészítményeket kezdett szedni, de az állapota nem javult. Fájtak az izmai, és örökös fáradtságot érzett. A délelőtti edzés után rendszerint szundított egy fél órát, ebből most egy-két óra lett, és mikor felébredt, még mindig kimerültnek érezte magát. Új edzője megnövelte az erőnléti edzések mennyiségét, s Esther eleinte úgy vélte, az ok ebben keresendő. De amikor Ausztráliában vereséget szenvedett, rádöbbent, hogy mégsem ez az ok.

A következő öt hónapban egymást követték az orvosi vizsgálatok, köztük egy gyomor-bél tükrözésre is sor került. Az eredmények nem voltak egyértelműek. A hemoglobinszintje alacsony volt, ami egy hivatásos sportoló esetében nagy gond: a vérben ugyanis a hemoglobin szállítja az oxigént. Esther makacsul edzett tovább, hogy kiállhasson mérkőzni Németországban, ahol szerződést írt alá.

Kevéssel később homályos sejtelmei támadtak. A kulcscsontjánál felfedezett egy csomót, mely lassan egyre nagyobb lett. Lehet, hogy rák? – futott át rajta a gondolat. Végül is az apjának vastagbéldaganata volt (és túlélte). A csomó tovább nőtt, és edzés közben azon a területen érezhetően lüktetett a verőér. 2007 márciusában a daganatot megvizsgálták, és hamar meglett a PET- (pozitron emissziós tomográfia) vizsgálat eredménye.

A vizsgálat után néhány órával Esther egyedül volt otthon, amikor megcsörrent a telefon. Az orvosa jelentkezett. – Sejtettem, hogy nagy baj lehet, ha ilyen hamar hív. De az orvosnő eleinte habozott. Sokadszori unszolásomra végül kijelentette: „Minden jel arra utal, hogy rosszindulatú nyirokcsomó-daganata van.”

A szobájában egyedül ülő Esther hagyta, hogy az orvosnő szavai eljussanak a tudatáig. – Düh, szomorúság, a legkülönfélébb érzelmek lettek úrrá rajtam. És persze a megkönnyebbülés is, hogy végre van már valami kézzelfogható. Felhívtam a mamámat és a barátomat. Elsőnek a mamám érkezett. Olyan bizarr volt, hogy közölnöm kell vele a hírt, miszerint rákom van. Képzeljen el egy gyermeket, aki elmondja a szülőjének, hogy… Akkor már sírtam.

Az orvosnő bejelentése utáni első éjszakára úgy emlékszik vissza, akár egy rémálomra. – Amint elaludtam volna, hirtelen felriadtam, ezekkel a szavakkal a fejemben: rákom van. Hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet velem... úgy értem, ha van valaki, aki egészséges és erős, akkor az én vagyok, hát nem?

Online segítség
Egy napra rá, hogy megtudta a teszt eredményét, Esther találkozott az orvosnővel. Rengeteg kérdése volt. – Milyen kezelési módok léteznek? Ha kemoterápiát kapok, mennyi idő után hullik ki a hajam? Lehet még gyerekem a kemoterápia után? Fogok tudni még valaha bokszolni?

Ha tükörbe néztem, nem önmagamat láttam, hanem egy rákbeteget

Az interneten talált egy támogató csoportot olyan rákbetegek számára, akik hasonló folyamaton mentek át. Nekik is feltette azokat a kérdéseket, amelyeket az orvosának. Az alapelv az volt, hogy mindenki mondja el a tapasztalatait és adjon tanácsot. A tippek között szerepelt: „Írj le minden felmerülő kérdést, mielőtt az orvoshoz mész” és „ne félj akár háromszor is feltenni ugyanazt a kérdést, ha valami nem világos”. Legyen magabiztos, bátorították Esthert, „bizonyosodj meg arról, hogy nem csupán egy névtelen beteg vagy a sok közül”.

Az egyik legnehezebb dolog, amivel Esthernek szembe kellett néznie, az volt, hogy a kemoterápia következményeként kihullhat a haja. Gyönyörű, hosszú, szőke haja jóval a vállán túl ért. – A nőiességemet jelentette. A hajammal együtt az identitásom is elveszíteném. – Egy héttel az első kemoterápiás kezelés után a hajkeféje tele volt hajszálakkal.

Eltervezte, hogyan szokjon hozzá apránként a gondolathoz. Egy ollóval és egy hajnyíróval felszerelkezve rávette egy barátnőjét, hogy lépésről lépésre, apránként vágja le tövig a haját. – Olyanok voltunk, mint két kisgyerek, akik fodrászost játszanak – idézi fel Esther. – Nevettünk egy sort, aztán sírtunk egy sort. Amikor végeztünk, és a hajnyíróval leborotváltam a kefefrizurámat is, nem néztem ki igazán borzasztóan. A barátnőm szerint se. De azért parókát vettem fel.

A kezeléseknek kemény ára volt. A kemoterápiától kihullott Esther szempillája és a szemöldöke, hajas fejbőrén a rövid sörték helyett kopasz foltok jelentek meg. Az orvosságtól bedagadt az arca. – Ha a tükörbe néztem, többé már nem önmagamat láttam, hanem egy rákbeteget.

Esther mégis rendületlenül hitt abban, hogy meggyógyul. Meg volt győződve arról, hogy sikerül legyőznie a betegségét, és derűlátását a kedvező prognózis is alátámasztotta: az ötéves kiújulásmentes túlélés gyakorisága 85 százalék volt. Arra a kérdésére, hogy fog-e tudni valaha újra bokszolni, az orvos így válaszolt: – Maga erős, és tudom, hogy küzdő típus, ezért egyáltalán nem lehetetlen, hogy a korábbi szintjén újra fog sportolni. – Ez tartotta benne a lelket.

Amint kezdte jobban érezni magát, ismét nekifogott az edzéseknek. Az utolsó sugárkezelések idején (összesen 15-öt kapott) futni kezdett, hogy minél hamarabb visszanyerje a formáját. Egy hónap elteltével olyan jól érezte magát, hogy úgy döntött, újra nekiláthat felkészülni egy mérkőzésre.

Esther Németországba utazott, hogy elkezdje a felkészülést a visszatérésre. Egy magdeburgi bokszszervezet versenyzője volt, az edzője is itt élt. Nehéz időszakon ment keresztül. Magányosnak érezte magát, és kételkedni kezdett önmagában. A barátja nem tarthatott vele. – Egy szál magam voltam egy szállodai szobában. Csak edzettem, ettem és aludtam. Megerőltetők voltak az edzések. Teljesen kifáradtam, az izmaim sajogtak, a tünetek kísértetiesen hasonlítottak a betegségem előjeleire. Valami nyomasztó déjà vu érzésem támadt. Mit művelsz Esther? – kérdeztem magamtól. Csak nem fogod megint teljesen kimeríteni a szervezetedet? Ugyanakkor a fejemben egy hang makacsul ismételgette: bokszolni, ugye, ez az, amit igazán akarsz? Harc volt ez önmagammal.

Esther szerettei odahaza nagyon aggódtak a döntése miatt, és féltették őt. A szüleinek nem tetszett, hogy a lányuk olyan messze van, és ismét edz. – Elment az eszed, hogy újra nekiállsz bokszolni? – kérdezte tőle a barátja.

Hogy ismét mérkőzhessen, Esthernek teljes orvosi kivizsgáláson kellett átesnie. Többek között egy MRI-vizsgálaton és vérvételen. Hirtelen újra rázúdult a rákkal kapcsolatos minden megrázó élmény emléke. – Sírva szálltam be a kocsimba a vizsgálat után. Tudtam, időre van szükségem ahhoz, hogy elfogadjam a betegségemet. Mégis arra gondoltam, ha valaha abbahagyom a bokszolást, én fogom eldönteni, hogy mikor. De most folytatnom kell.

2008 márciusában visszatért a ringbe. A mérkőzés csak hat menetből állt, és ellenfele egy tehetséges, de kezdő bokszoló volt, nem egy nemzetközileg jegyzett versenyző. Újra itt vagyok! – gondolta Esther. Minden jól ment, Esther győzött. De még közel sem volt olyan erős, hogy megküzdjön a világbajnoki címért.

Bajnokok éjszakája Düsseldorfban: Esther (jobbra) megküzd Ina Menzerrel

A visszatérés
2009 januárjában a németországi Düsseldorfban Esther – rákbetegsége óta először – újra benevezett egy világversenyre. A ringbe lépve úgy érezte magát, mint egy kisgyerek Disneylandben. – Olyan volt, mint egy álom. A tény, hogy visszatérhettem, a szorító, a nemzeti himnusz, melyet a mérkőzés előtt eljátszanak, az a rengeteg szurkoló Hollandiából: eufóriában voltam. Újra tíz menetet öklözhettem. Pontozással veszítettem ugyan, de a küzdőszellememmel nem volt semmi baj.

Ellenfele a német Ina Menzer volt, a veretlen világbajnok. Kemény küzdelmet vívtak. Esther még mindig sokat gondolt a rákra. Mivel a holland média óriási figyelmet fordított rá, témaként sokszor szóba jött a betegsége. Állandóan arról faggatták, még közvetlenül a ringbe lépése előtt is.

Esthert nem keserítette el vereség. Minden korábbit felülmúló elszántsággal készült világbajnoki címének visszahódítására. Megszállottan edzett. A legközelebbi lehetőség, hogy megpróbálja visszaszerezni a világbajnoki övet, júliusban adódott, Langenhagenben, Hannover mellett. A januári rangadó ráébresztette arra, hogy többet kell pihennie. Elég az állandó interjúkból, nem akar többé a múltról beszélni.

Szülővárosa büszkén ünnepelte Esther győzelmét

Július 3-án Langenhagenben Esther a szorítóba lépett, hogy megmérkőzzön a német Bettina Völkerrel. Remek formában érezte magát, és Bettinát felmérve végigfutott rajta: fog ez menni! Az első perctől kezdve uralta a mérkőzést. Úgy tűnt, a ringből is képes kiütni ellenfelét. Ahogy a mérkőzés előrehaladt, egyre világosabbá vált, hogy Bettina nem fog nyerni. A ringben a mérkőzésvezető látta, hogy a német öklözőnek esélye sincs. A tizedik menetben a két bokszoló közé ugrott, megakadályozandó, hogy Bettina a földre kerüljön. Véget vetett az összecsapásnak: Bettina Völkert technikai KO-val leléptette. Esther magas pontszámot kapott a három pontozóbírótól, és a mérkőzésvezető bejelentette az egyhangú döntést: Esther a győztes. A tömeg tombolva ünnepelte.

Az óriási siker pillanatában Esther szeme megtelt könnyel. Gerard, az édesapja, észre is vette ezt, és mindenki másnál jobban tudta, mit jelent. A lánya általában nehezen mutatta ki az érzelmeit, de most elérzékenyült. Az apa elsőként gratulált neki, amikor elhagyta a ringet. Átölelte a lányát, és csak annyit mondott: – Így kell ezt csinálni!

A fegyelmezettség és a kitartás meghozta gyümölcsét. A győzelem visszaadta Esther önbizalmát. – Újra bízni tudtam a testemben. Félelmem, hogy a rák visszatérhet, elenyészett.

Visszatérése tény lett, amikor legyőzte Bettina Völkert

Odahaza Hollandiában csak úgy áradt a tömeg, hogy gratuláljon Esthernek egy szép szombati estén. Mintegy 1200-an gyűltek össze szülővárosában, Wognumban a Spartanenveld atlétikai centrumban, köztük az írott sajtó és a média képviselői. Esther Schouten szinte ragyogott az örömtől, amikor Louw-Jan Zwagerman, a sport- és szabadidős tevékenységekért felelős tanácsos kijelentette: – Valami elképesztőt vitt végbe annak fényében, hogy min ment keresztül. Maga keményen küzdött. Példaképe lehet mindazoknak, akik ahhoz hasonló problémákkal küszködnek, mint amelyekkel önnek kellett szembenéznie.

Az Esther Schoutent sújtó betegségnek pozitív oldala is van: segítséget tud nyújtani a rákos betegeknek. Elmondhatja nekik: a rák legyőzhető; van remény arra, hogy az ember visszaszerezze a régi életét. Ez a tudat az, ami arra indítja, hogy interjúkat adjon: – Elég, ha csak egy-két embernek segítek vele. – Küzdőszelleme követendő példává tette őt a többi daganatos beteg szemében. – Valahányszor ellenőrző vizsgálatra megyek a kórházba, parókát viselő emberek jönnek oda hozzám és megkérdik: „Nem maga az a bokszoló? Maga az én példaképem, én is úgy akarom csinálni, ahogy maga tette!”

Esthernek sokszor eszébe jut az az emlékezetes nap, amikor legyőzte Völkert. – A mérkőzésvezető felemeli a karom, hallom a gongot. Nagyon megindító pillanat volt ez. Több egy egyszerű sportteljesítménynél. Azt a győzelmet jelezte, melyet a betegségem felett arattam. Esther, mondtam magamban, sikerült.

Vote it up
256
Tetszett?Szavazzon rá!