Kaland az óceánon

A négy fiatal angol szerette a kihívásokat, és elindult egy óceáni evezősversenyen. Kevés híja volt, hogy odavesszenek

Kapcsolódó cikkek

Colin Parker elképedve hallgatta barátja, Fraser Hart abszurd ötletét: – Nevezzünk be a négyszemélyes evezősök versenyére és hajózzuk keresztül a Csendes-óceánt Kaliforniától Hawaii-ig – javasolta lelkesen Fraser, a 32 éves webfejlesztő, majd kortyolt egyet a söréből. – 3900 kilométer. Jövő júniusban…

A két férfi, aki tizenévesen ismerkedett meg egymással a dél-angliai Tunbridge Wellsben, mindig is szerette a kihívásokat. Colin, a 35 éves újságíró végigfutotta a londoni maratont, és 24 órán belül megmászta Anglia, Skócia és Wales legmagasabb hegycsúcsait; Fraser pedig végigszáguldott Új-Zéland hegyláncain a kerékpárjával.

Colin elsőre ellenezte az ötletet, hiszen korábban egyikük sem evezett. – Ugyan, hisz még csak [2013] február van, bőven lesz időnk edzeni! – győzködte barátját Fraser csillogó tekintettel.

A lelkesedés végül átragadt Colinra, és beadta a derekát. Tizenegy másik csapattal együtt beneveztek a 2014-ben először megrendezett Nagy csendes-óceáni evezősversenyre. A szervezők segítettek nekik társakat találni.

A 24 éves, cornwalli Sam Collins tapasztalt evezős volt. A 35 éves, dél-londoni James Wight, aki korábban megmászta Indonézia vulkánjait, egy időre ott akarta hagyni marketinges munkáját. Így állt össze a Pacific Rowers csapata, amelynek kapitánya a vezetésre született Fraser lett.

A következő hónapokban edzőtermi evezőgépeken gyakoroltak, intenzív tengeri navigációs kurzusokon vettek rész, az estéiket pedig azzal töltötték, hogy ingyen felszerelés reményében különféle cégekhez folyamodtak támogatásért. Találtak egy bérelhető, 7 és fél méter hosszú, fehér színű, rakéta formájú óceánjáró evezőst, amelyet Britannia 4 névre kereszteltek.

Ami a férfiak családjait illeti, ők nem lelkesedtek túlságosan az ötletért. Látták azonban, milyen sokat jelent a verseny a szeretteiknek, és amikor a srácok kitalálták, hogy útjukkal a közösségi médián keresztül felhívhatják a figyelmet a Csendes-óceán szemétszigeteire, a barátnők és az anyák is megenyhültek.
 

A négyes tavaly májusban megérkezett a rajthoz a kaliforniai Monterey-be. Még sok teendőjük maradt: szárított-porított ételeket kellett szerezniük és tökéletesíteniük az internetes kommunikációs rendszerüket. Egy héttel az indulás előtt a szervezők alaposan átvizsgálták a hajókat. A Britannia 4 műszaki ellenőrénél avatottabb szakembert nem is lehetett volna találni: Justin Adkin brit hajóépítő mérnök volt ugyanis az, aki tizenhárom évvel azelőtt a Britannia 4-t tervezte.

Adkin a jármű minden egyes csavarját ellenőrizte, majd rossz hírt közölt a Pacific Rowers tagjaival: – Azoknak az embereknek, akik ezt a hajót megépítették, fogalmuk sem volt arról, hogy milyennek kell lennie egy óceánjárónak – jelentette ki. – Jelenlegi állapotában a Britannia 4 nem alkalmas az evezősversenyen való részvételre.

Sam, Fraser, James és Colin rettentően elkeseredett az Adkin által összeállított javítási lista láttán. A hajó üvegszálas padlójának nagy részét és az üvegkabint is ki kellett cseréltetni. A fiúk már addig is fejenként tízezer fontot áldoztak a versenyre. – További tízezer már nem fért volna bele – meséli Colin.

Szerencsére egy helyi hajóépítő felajánlotta, hogy olcsóbban elvállalja a munkát, ha a fiúk segítenek neki. A legénység egy héten át keményen dolgozott a mester vezetésével, és amikor kész lettek, a Britannia 4 kifényesítve, megújulva ragyogott. Megkapták az engedélyt az induláshoz. A hivatalos rajtról lemaradtak ugyan, de öt másik csapat is késve indult. Június 18-án nekivágtak hát az óceánnak.

Hajnal derengett a tükörsima tenger felett, és James hirtelen rádöbbent, hogy hetekig egyedül lesznek a nyílt óceánon. Te jó ég, mit művelünk?! – gondolta magában.

Ahogy azonban Monterey kikötője, háttérben a hegyekkel lassan tovatűnt mögöttük, kiderült, hogy nem hiába edzettek olyan keményen az elmúlt hónapokban. Egyszerre ketten eveztek, kétóránként váltva egymást, így az első nap végére jó nagy távolságot tettek meg. – Fiúk, ma ti eveztétek le a legtöbb kilométert! – mondta a rádión keresztül Chris Martin, az egyik szervező.

Késő este azonban váratlanul olyan erős északnyugati szél támadt, hogy a hullámok az evezősök arcába csaptak, társaik pedig nem tudtak aludni a hánykódó hajóban. Kellett nekem kihívás! – gondolta Sam, miközben próbálta kényelembe helyezni magát a szűk kabinban.

A nehézségek ellenére tartották magukat, és hamarosan száz kilométernyire távolodtak a szárazföldtől. Messze kerültek a másik öt hajótól is.

Másnap délután, amikor Fraser bekapcsolta a sótalanítót, hogy ivóvizet készítsen, valami fura csikorgást hallott. Sam kinyitotta az egyik kamrát: bokáig állt a tengervíz odabent. Kimerte a vizet és feltörölte a padlót, de két óra elteltével ismét víz borította azt.

Fraser mind a hat kamrába benézett: mindben állt a víz. Dacára a rajtnál történt alapos ellenőrzésnek és a javításoknak, a hullámok ostroma nyomán kiütköztek a korábban észrevehetetlen hibák. A víz újra meg újra betört a hajó aljába.

Ketten egész délután vödrökkel merték meg szivattyúzták a vizet, a többiek pedig buzgón eveztek tovább, szembeszállva a fedélzetet elborító, három-négy méteres hullámokkal. Aznap este már muszáj volt aludniuk.

Kidobták a jármű fékezésére és stabilizálására szolgáló, medúza formájú szerkezetet, és éjszakára bevették magukat a hajó két végében lévő szűk kabinokba.

Pirkadatkor Fraser kinyújtózott. – A francba! – kiáltott fel hirtelen, mert a keze jó tíz centiméternyi vízbe ért a fejénél.

A hajótest annyira lesüllyedt, hogy hiába merték ki a vizet, a hullámok újra meg újra elárasztották a padlót.

James és Fraser igyekezett betapasztani a lyukakat a hajó belsején. De nem telt bele sok idő, és a tapaszok elfogytak. Nem volt mivel megakadályozniuk a víz betörését. – Fel kell vennünk a kapcsolatot a mentőhajóval és kérnünk kell még tapaszt – javasolta Sam.

Fogalmuk sem volt, mennyi időbe telhet, míg a szervezők hajója beéri őket és hogy engedik-e majd egyáltalán tovább evezni a csapatot.

A négy férfi inkább csalódott volt, mint ijedt. – Ha segítséget kérünk – állapította meg Colin –, ki fognak zárni minket a versenyből.

Annyi akadályon kellett keresztülvergődnünk – gondolta rosszkedvűen Fraser –, és most feladjuk?

Mit volt mit tenni, Sam felvette a kapcsolatot rádión Chris Martinnal. Ám a mentővitorlás, a Galen Diana ez idő tájt egy másik bajba jutott csapat hajóját vontatta vissza Kalifornia partjai felé. – Legkorábban este hat körül ér majd utol benneteket – közölte velük Martin. Az még tíz óra!

Az idő lassan múlt, a szél pedig egyre erősödött, és a négy férfi állva kapaszkodott a süllyedő hajóba. Este nyolc órakor James megpillantott egy árbocot a távolban.

Az ötvenéves Rod Mayer kapitány és háromfős legénysége a hullámokkal küszködve igyekezett közelebb kormányozni a Galen Dianát az evezőshöz. Miután nem sikerült közelebb jutnia, rádión keresztül szólt nekik, hogy el kell hagyniuk a hajót, és mentőkötelek segítségével oda kell úszniuk a vitorláshoz.

Ám ahogy tekintetével a hánykolódó Britannia 4-t követte, Mayer rádöbbent, hogy a hullámok olyan erővel emelik meg és dobják vissza az ő 15 méteres vitorlását, hogy az becsapódáskor óriási veszélyt jelentene a vízben lévőkre. Lefújta hát az akciót, és töprengeni kezdett. A Britannia 4 fedélzetén közben a beömlő víztömegtől megszűnt az áramellátás. A szivattyú nem működött, és a hajó beleveszett a sötétségbe.

– A helyzet kezd abszurddá válni – kiáltotta a rádióba Sam. Mayer kapitány kapcsolatba lépett Chris Martinnal, aki hívta a parti őrséget.

Chris Leon altiszt, a 26 éves helikopteres vízimentő épp akkor tért vissza San Franciscó-i központjukba, amikor este 10 óra tájban beérkezett a segélyhívás. Csapatával együtt azonnal felszállt és útnak indult. Mivel a Britannia 4 ekkor már 110 kilométerre távolodott Monterey-től, tőlük tehát jó 100 kilométerre lehetett, először el kellett repülniük tankolni.

Az evezős eközben erősen megdőlt. A többiek felvették a mentőruhát, de a teljes testében reszkető Sam képtelen volt belebújni a kezeslábasba, ami telement vízzel. Az óceán alig 13 fokos lehetett. James megpróbálta melegen tartani Samet, ám a dermesztő, jeges érzés a férfi testében furcsa eufóriába kezdett átfordulni. Tudta, hogy a kihűlés szélén áll. Jól befürödtem – gondolta.

– Hol a pokolban van már az a helikopter? – üvöltött James, hogy túlharsogja a hullámok dübörgését.

A Galen Diana legénysége a VHF rádión időnként tájékoztatta őket arról, hol tart a helikopter. Hirtelen azonban megszakadt a kapcsolat: lemerült az akkumulátor. – Mikor jönnek már? – kiáltozták a hajótöröttek.

Éjféltájt vörös fény tűnt fel a távolban. – Ott van! – ordította Fraser.

A helikopter tőlük vagy száz méterre körözött a magasban egy ideig, aztán eltűnt. Istenem – gondolta James –, túl nagy a szél, hogy közelebb jöjjön! És valóban, Chris Leon mentett már ki embereket süllyedő hajókról, de nem ötméteres hullámok közül, nem ilyen felhős éjjel és nem ennyire távol a parttól.

Felharsant a pilóta, Scott Black hangja: – Nem maradhatunk itt tovább 30 percnél, különben elfogy az üzemanyagunk!

Nem vesztegethették az időt. Kinyílt a helikopter fedélzeti ajtaja, és Chris jelent meg narancssárga mentőruhában. Körülbelül húsz méterre voltak a hajótól. A felvonót kezelő Craig Spraggins ekkor leengedte Christ a kötélen, aki kioldotta magát, és kilenc méter magasból beugrott a tengerbe. Mögötte Craig leeresztett egy fém mentőkosarat, amely legföljebb két személy elszállítására volt alkalmas. Chris odaúszott a süllyedő Britannia 4-hoz.

Mind egyetértettek abban, hogy Sam menjen elsőnek. Chris kérte a fiút, hogy ugorjon a vízbe. A kába és zavarodott Sam azonban magához ölelt egy nehéz táskát, és az lerántotta a mélybe. Chris addig keresgélt a habok közt, míg sikerült megragadnia és berángatnia a fiút a hánykolódó kosárba.

Mialatt Chris felvitte Samet a helikopterre, a hajó vagy négyszáz méterre sodródott tőlük. Chris képtelen lett volna megint oda-, majd visszaúszni, ezért felmászott a helikopter fedélzetére, ahol Craig azzal fogadta, hogy már csak egy fordulóra elegendő az üzemanyag.

– Eressz egyenesen a hajó fölé, először engem, aztán meg a kosarat! – mondta Chris Craignek. Mindketten tudták, hogy igen veszélyes a hajón landolni.

Mivel Scott, a pilóta nem látott a gép alá, Craig utasításait követve kellett a hajó fölé navigálnia a járművet: – Kicsit előre… három méterrel balra…

Chris sikeresen landolt a hajón. Közölte a három férfival, hogy csak kettejüket tudják elszállítani, neki és egy önként jelentkezőnek meg kell várniuk, míg a helikopter tankol és visszatér.

– Én maradok! Elvégre én vagyok a kapitány… – vágta rá gondolkodás nélkül Fraser.

Chris elkapta a leeresztett kosarat, James és Colin pedig belepréselték magukat. Amikor feljutottak a helikopter fedélzetére, lehuppantak a takarókba bugyolált Sam mellé, ám gondolatban még mindig Fraser mellett voltak. A Britannia 4 bármely pillanatban felfordulhatott és elsüllyedhetett.

– Van nálad felfújható mentőcsónak? – kérdezte Chris Frasert.

– Van! – kiáltotta Fraser bizakodva. Csakhogy korábban, amikor kétségbeesetten merték kifelé a vizet, elfelejtették kikötni a mentőcsónakot, és az elúszott.

Chris hívta a helikoptert, de kiderült, hogy az ő gumicsónakjuk is eltűnt a tengerben. Ez volt az utolsó ötletem – gondolta Chris –, most már tehetetlenek vagyunk.

A két férfi ekkor elnémult. A Galen Diana, noha nem sokat tehetett értük, a közelükben maradt. Fraser és Chris erősen fülelt, hogy meghallja a vitorláson lévőket, akik időről időre tudatták velük, hol tart a helikopter.

Chris már nem érezte a kezét. Félt, hogy nem tudja majd ráerősíteni a horgot a kosárra. Ha nem érkeznek meg hamarosan – gondolta –, nagy bajban leszünk.

Sam, James és Colin a San Luis-i Obispo megyei reptéren száraz ruhában várta a Britannia 4 felől érkező híreket. Hajnali 3 volt már, amikor Chris Martin végre jelentkezett.

– Ami Frasert illeti… – mondta ünnepélyes hangon, amitől Sam rögtön a legrosszabbra gondolt – megmenekült, és már Monterey-ben van.
 

Kollégái a bázison mind Chris Leont ünnepelték bátorságáért. – Nagy volt a kockázat, főleg hogy ott kellett maradnunk a süllyedő hajón – mondja Chris –, de megérte. Arra tettem fel az életem és arra képeztek ki, hogy életeket mentsek.

A Pacific Rowers tagjai úgy érzik, örök hálával tartoznak megmentőiknek. – Őrült nagy szerencse – mondja Sam –, hogy vannak ilyen emberek a világon.

Megpróbáltatásai és anyagi veszteségei ellenére Fraser, Colin és James azt reméli, hogy indulhat a 2016-os Nagy csendes-óceáni evezősversenyen. Még Sam is, aki egyéb kötelezettségei miatt nem csatlakozhat hozzájuk, vidáman összegzi a történteket: – Az egész mégiscsak pozitívumként maradt meg bennem. Olyan rossz volt ugyanis, hogy rosszabb már nem jöhet. Eztán bármilyen kihívásnak meg tudok felelni!
 

A tizenkét induló hajóból csupán hét teljesítette a kitűzött távot. A győztes, a Uniting Nations 45 nap alatt érte el Hawaiit.

Vote it up
145
Tetszett?Szavazzon rá!