Kenguru és más állatok

Nehéz az olyan állatot megmenteni, amelyet az anyja valamiért ellökött magától

Megjelent: 2009. november

Kapcsolódó cikkek

Kuba a markába lehel, majd némi matatás után kinyitja az eljegesedett lakatokat. A madárketrecek, ahová belép, fagytól csúszós padlójúak. – Sziasztok, jól aludtatok? – szól oda egy csapat fácánnak.

Lapáttal és gereblyével nekilát eltakarítani a havat. Kaparóval tisztogatja le a madárodúkat, aztán kiviszi a befagyott itatókat, és friss vizet hoz helyettük. Kimossa az etetőtálakat, majd gabona és reszelt zöldség keverékével tölti fel őket.

A kengurukifutó mellett elhaladva Kubát megrohanják az emlékek. – Mietek is ott lehetne velük – csuklik el a hangja.

A 32 éves Kuba Pyrek tizenegy éve dolgozik gondozóként a krakkói állatkertben. A madarakért felel, de az összes többi állat gondozásában is szerzett már tapasztalatot. – Számára ez volt az álommunka – mondja az édesanyja, Barbara Pyrek. – Kevés ember van, aki annyira szeretné az állatokat, mint ő.

Kisfiúként gyakran vitt haza törött szárnyú madarakat, kitett hörcsögöket, beteg macskákat és kóbor kutyákat. Megpróbálta felgyógyítani és újra mozgásképessé tenni őket. Miután a nővére elköltözött otthonról, az ő szobáját alakította át miniállatkertté akváriumokkal, terráriumokkal és ketrecekkel, és azokba lakókat telepített. Néha ez gondokat is okozott, például amikor az édesapjának szét kellett szerelnie néhány bútordarabot, hogy megtaláljanak egy elszökött patkányt.

– Mindig is tudtam, hogy állatok közelében szeretnék lenni – mondja Kuba.

Az első adandó alkalommal abba akarta hagyni az iskolát, ahol ácsnak tanult, egyenesen az állatkert igazgatójához fordult, és munkát kért tőle. – Túl fiatal vagy még – felelte az igazgató, Józef Skotnicki. – Menj vissza az iskolába. Ha nem gondolod meg magad, mire végzel, akkor gyere el megint.

Ez volt az a pillanat, amikor Kuba eldöntötte, hogy még ha a Harvard Egyetemen szerez diplomát, akkor is állatkertben fog dolgozni. Egy barátja rábeszélte, hogy tanuljon rendesen a vizsgáira. Miután ezeket sikeresen letette, beiratkozott egy főiskolára, állatkertitechnikus-képzésre, és újra jelentkezett az állatkertben. – Mivel még mindig annyira szeretnéd ezt a munkát, mint jó pár évvel ezelőtt, természetesen megkaphatod – mondta elégedetten az igazgató.

Az anyaállat erszényét házilag készített zacskók helyettesítették

Ez 1997-ben történt. Kuba kezdetben a madarakkal és a majmokkal foglalkozott, és munka közben folytatta a tanulmányait. Amikor szakdolgozatot kellett írnia, az részben az állatkert vadon élő madaraival és állataival kapcsolatos saját kutatásairól szólt. – Noha van diplomám, nem szívesen üldögélek egy íróasztal mögött – mondja. – Sokkal jobban szeretek nap mint nap közvetlen kapcsolatban lenni az állatokkal.

2008. április
Benneta, az egyik anyakenguru kidobja erszényéből aprócska kölykét. A 48 dekagrammos csöppség rózsaszín és szinte teljesen kopasz, csak némi pihe jelzi, hol nő majd a szempillája és a bajusza. Óriási szeme tágra nyílik, ahogy a félelemtől és a hidegtől reszketve hever a padlón. Kuba letépi az ingét, és belebugyolálja a rémült apróságot. – Úgy öt százalék esélye van az életben maradásra – mondja Jerzy Piróg, a krakkói állatkert egyik állatorvosa, miután megvizsgálja a kis kengurut.

Az is több a semminél – gondolja Kuba, és elhatározza, hogy megpróbálja életben tartani a kölyköt.

Az újszülött kenguru csupán babszem nagyságú, vak és szőrtelen. Ösztönei segítik eljutni az anyja hasán lévő erszénybe, ahol mintegy 190 napig fejlődik. Minél hosszabb ideig gondozza az anyja, annál nagyobb esélye van az életben maradásra. A Kuba által befogadott kis kenguru nagyjából két hónapos. A férfi a Mietek nevet adja neki, és hamarosan egy egész ország szurkol az életben maradásáért.

2008 nyara
Kuba Pyrek óvatosan száll le kerékpárjáról, és üdvözli barátait. – Nicsak, de meghíztál – tréfálkoznak vele.

Kuba gyengéden megsimogatja a dzsekije alatti dudort. A hirtelen megjelent pókhas ugyanis csupán egy a nyakába akasztott zacskó. Itt él Mietek, aki néha ki is dugja hegyes orrát, és kíváncsian tekinget körbe-körbe.

Az első, puha pelenkából kialakított erszényt még a férfi egyik szomszédja készítette, a többi az édesanyja keze munkája. Mieteknek több erszényre is szüksége van, mivel Kuba nem tudja mindig idejében kivenni, amikor a kis kenguru könnyíteni akar magán. Mietek jól érzi magát a zsákban. Kuba igazi „erszényes mamaként” éjjel-nappal a testén tartja, magával hiszi a munkába és a barátaihoz, és az összes szokásos tevékenységét is vele végzi. Naponta csak egyszer teszi le 15 percre, amíg lezuhanyozik. Nagyon óvatosan alszik, nehogy kárt tegyen a kis állatban.

– Állandóan magamon kell tartanom – mondja. – Mint minden kisbabának, neki is szüksége van a mamájára. Egyébként pedig – teszi hozzá nevetve – remek érzés, amikor mocorog vagy rugdalódzik az erszényben.

– Azt hiszem, az efféle bébikkel sokkal több a gond, mint az emberi csecsemőkkel – tűnődik Agnieszka Wrona, aki napközben a kengurukkal foglalkozik, otthon pedig tízesztendős kislányával. – Egy kisbabához éjszaka egyszer vagy kétszer kell felkelni, és nála eldobható pelenkát is használhat az ember. A kengurukölyköt azonban kétóránként kell megetetni, tisztába tenni és megmasszírozni. S ha ez kész is van, nem lehet letenni a kiságyba, hogy aludjon. Kuba azonban bolond egy kicsit, és ezt most dicséretként mondom. Szenvedélyesen szereti a munkáját és az állatokat.

A vadállatok felnevelésekor a megfelelő étrend összeállítása és a megfelelő tápszer kiválasztása a legnehezebb feladat. Ugyan ki tudhat többet erről egy ausztrálnál? Kuba négy éve három hónapot önkéntesként dolgozott Ausztráliában egy állatkertben. Most tehát telefonon kér tanácsot adelaide-i barátaitól. – Életre szóló élmény volt az az út – meséli –, és micsoda szerencsés véletlen! Azok az ausztrál kapcsolatok nagyon jól jönnek most, hogy kengurukölyköt nevelek.

2008. augusztus
Mietek már nyolc hónapos, 1,9 kilót nyom, és szép barna szőre van. Szilárd táplálékot eszik, és a súlya folyamatosan gyarapodik. Szereti az őszibarackot, a banánt és az almát, a lóheréért pedig egyenesen rajong. – Ha éhes, szólításra rögtön odajön, de ha nincs kedve enni, a füle botját sem mozdítja – meséli Kuba.

A kis kenguru mindent megkóstol. Körülugrál a szobában, és megrágcsál egy asztallábat, vagy egy újságpapír-darabot kezd majszolgatni. Kuba ilyenkor tréfásan összeszidja. Miután bevacsorázott, a jóllakott állat odakucorodik gondozójához, és a fejét hátrahajtva várja a simogatást. Kuba megcsiklandozza az álla alatt. – Ilyenkor aztán megnyalja az orromat – nevet.

Mietek már többször is találkozott a rokonaival. Noha nem félt a többi állattól, látható örömmel szökkent vissza a megszokott erszénybe. – Még egy-két hónap, és Mietek önálló lesz – Kuba csak úgy ragyog a büszkeségtől. – Attól kezdve már a saját fajtársai között élhet, de persze mindennap meglátogatom majd.

Augusztus 15-én Kuba szokás szerint reggel 6-kor kel, és bemegy dolgozni, hiába van nemzeti ünnep. Megeteti az állatokat, kitakarít, megnézi, hogy nincs-e szükségük valamire, és persze gondoskodik a kis kengururól, amelyet továbbra is a nyakába akasztott zacskóban hordoz. Mietek egyre nagyobb és nehezebb. Szépen növekszik és fejlődik, ami jó jel.

Ahogy növekedett, Mietek egyre önállóbb lettHazaérve Kuba este kilenckor vacsorázik, a kenguru pedig tízkor. Utána következhet a simogatás és egy kis játék. A férfi azt tervezi, hogy másnap hosszabb ideig hagyja Mieteket a kenguruk kifutójában. Meg kell ismernie az állatok világát, és fokozatosan fel kell készülnie arra, hogy elváljon gondozójától.

Azon az éjszakán azonban görcsroham tör a kis kengurura, és többé nem is ébred fel. – Erről nem tudok beszélni – mondja Kuba földre szegezett szemmel.

– Minden vadállat felnevelése óriási erőfeszítést igényel – mondja Teresa Grega, a krakkói állatkert igazgatóhelyettese.

Az emberek szívüket-lelküket beleadják a kis teremtmény megmentésébe – és a végén mégis veszíthetnek.

– Ha egy vadállatot eltaszít magától az anyja, annak rendszerint jó oka van – magyarázza Teresa Grega. – Az emberrel ellentétben az állatok megérzik, ha utódjuknak valamilyen örökletes rendellenessége van, és – bármilyen kegyetlenül hangzik is ez – ilyenkor megszabadulnak nem egészséges kicsinyüktől.

A krakkói állatkertben háromszor próbálkoztak kis kenguruk felnevelésével. Először, 15 éve, sikerrel jártak. Másodszor, amikor 2004-ben Agnieszka Wrona vállalkozott a feladatra, a kicsi sajnos nem maradt életben. Ez volt a harmadik alkalom, ezúttal Kuba öt hónapig küzdött Mietek életéért. – Tudtam, hogy kockázatot vállalok – ismeri el a férfi. – Mégsem bánok egy pillanatot sem a Mietekkel töltött időből. A szépre emlékezem.

2008 ősze
Kuba odalép a ketrechez, amelyben Suzy, a szurikáta él. Öt évvel ezelőtt Suzy anyja eltaszította magától három utódját. Kettő elpusztult, a harmadikat – Suzyt – Kuba vette gondjaiba. – Alig volt nagyobb egy gyufásdoboznál – emlékezik vissza a férfi –, magammal vittem mindenhová, háromóránként etettem, és Suzynak neveztem el, mivel nősténynek véltem.

Miután felnőtt, a szurikátát betették a ketrecbe, a rokonai közé, de néhány hónappal később be kellett látniuk, hogy fajtársai bizony nem fogadják be. – Talán azért volt így, mert maga sem volt biztos benne, szurikáta-e, vagy ember – töpreng Kuba.

Suzyt külön ketrecbe kellett tenni. Szerencsére nem sokkal később egy nőstény szurikáta került mellé, amelyet szintén nem fogadtak be a társai. A két állat immár elválaszthatatlan. – Suzy! – szólítja Kuba.

A mókás kis szőrmók azonban a fejét sem fordítja felé. – Ez azt jelzi, hogy igazi sikertörténetnek vagyunk tanúi – jelenti ki elégedetten Kuba –, és hogy próbálkozni mindig érdemes.

Vote it up
203
Tetszett?Szavazzon rá!