Keresd a FÉRFIT!

Ez észbontó! Egyszerűen nem tudom megérteni, mi van a teremtés koronáival! Úgy tűnik, nekik így se jó, úgy se jó, sehogy se jó

Kezdték azzal, hogy a hajunknál fogva a barlangba vonszoltak minket, hogy főzzünk rájuk, míg ők vígan elvadászgattak. (Engem például a Pistike az ovi udvarán a csipkebokorhoz kötözött, hogy bogyólevest csináljak, mialatt ő lenyesi a hétfejű sárkányt, a Fecót.)

Aztán beadták nekünk, hogy ők a teremtés koronái, és mi csak a bordájukból lettünk kifaragva, és addig nem másztak le a hátunkról, amíg be nem ismertük, hogy így van. Aztán meg azzal jöttek, hogy ők többek, mint mi, mert nekik van, ami nekünk nincs, és annak, hogy nekik van, non-stop tudatában kívántak lenni (Pistike, mi van már megint a kezedben?), mint ahogy annak is, hogy nekünk tényleg nincs (csak egy picit mutizd már meg!)

Egyébként meg pofátlanul lefehérnépeztek minket, hiába szoliztuk végig a gimit, és leasszonyállatoztak, még ha szűz voltunk is és hajadon, és ha valamelyikünk picit is okosabb volt matekon, azt nyomban tömlöcbe vagy máglyára vetették, lekékharisnyázták vagy leemancizták, és azért sem randiztak vele.

És közben folyton panaszkodtak.

Ha aznap nem voltunk elég szépek, akkor azért (te már engem nem szeretsz), ha viszont elég szépek voltunk, tuti, hogy csak a szomszéd királyfi kedvéért… Az persze évezredek óta természetes, hogy péntek esténként eltűnnek a többi fiúkkal sörözni (és másik csajokat skubizni), de ha valaha is felmerült, hogy mi skubizunk erre-arra, simán lefejeztettek vagy puszta kézzel megfojtottak. Az idők kezdete óta minden lényegi kérdésről ők döntöttek, mivel a sok tudós (mind fiú) azt állította, hogy a mi agyunk csupán töredéke az övékének, miközben másra se használták ezt a híres agyat, mint hogy milyen szerkentyűkkel szerezhetnék vissza a csatateret az ellenséges fiúktól.

És közben vég nélkül csak panaszkodtak.

Hogy buták vagyunk, és mindent nekik kell kitalálni, mi pedig nem csinálunk semmit, csak a konyhában pepecselünk, meg a gyerekkel gügyörészünk, a csajokkal pletyizünk és a pénzüket szórjuk, miközben ők szétmelózzák magukat a harcmezőn. És addig-addig panaszkodtak, hogy ez igazságtalan, míg el is hitték. És hátradőltek. (A tévé előtt, sörrel a kezükben.) Így aztán (mi mást tehettünk?), azontúl nekünk kellett hivatalt vezetni meg autót, tanulni és tudóskodni, sőt, még súlyt emelni, focizni, bokszolni, három műszakban dolgozni, csapot szerelni meg űrhajózni is. És emellett, persze, továbbra is gyereket szülni, bogyót szedni és fűlevest főzni, és megmutizni…

Ők meg közben bekúsztak a szoláriumokba. Elhappolták az időpontokat a kozmetikusunktól. A parfümjük elnyomja a miénket. Simább a mellkasuk, mint a lábunk. Kifúrnak a kényelmes bébiszitterállásunkból, betöltik az ápolónői, tanítónői és sztriptíztáncosi posztokat. Nem akarnak feleségül venni minket, inkább maradnak a mamánál, ha pedig mégis, a kanapén heverésznek gyes gyanánt.

És megint csak panaszkodnak.

Hogy minden nőiesség kiveszett belőlünk, hogy nem hagyjuk őket férfinak lenni, hogy nagyobb a muszklink, kockásabb a hasunk, hogy lazán lenyúljuk a menedzseri állásokat, hogy a nyakukba sózzuk a gyerekeket, hogy türelmetlenül kicsavarjuk a kezükből a csavarhúzót, hogy sörözni járunk a csajokkal, meg spermabankba.

Nem értem, mi van már a fiúkkal. Hát így se jó, úgy se jó, sehogy se jó? Azt hiszem, az lenne jó, ha tiszta lappal kezdhetnénk mindent, mondjuk egy dzsungelben a Marson, mert mire odaérünk, úgyis mindenki elfelejti, hogy fiú-e vagy lány. De még jobb az lenne, ha a fiúk találnának ki végre valami igazán gáláns és férfias megoldást, hogy többé ne lehessen okuk (okunk) panaszra. Mi pedig szelíden engednénk nekik.