Kettős siker

Julio Iglesias vallomása arról, hogy mit jelentett számára az apja

Megjelent: 2006. december

Kapcsolódó cikkek

 

To me, a singer is someone who finds his voice at an early age.

This wasn’t my situation. I didn’t sing in the choir as a boy growing up in Madrid, Spain—they wouldn’t take me because my grades weren’t good enough. I didn’t study an instrument or have formal music lessons. No, if music was in my life at all then, it was in the most casual, amateur way. Very amateur! I was much more interested in sports.

My father, Julio Sr., was a prominent gynecologist in Madrid and the most disciplined man I have ever known. To stay trim and healthy, he exercised two hours a day by walking, swimming and playing tennis. His work ethic and high standards extended to his dreams for my brother, Carlos, and me, so by the time I was a teenager, I thought I’d be either an athlete or a lawyer.

I loved soccer and became a junior goalie for Spain’s top pro team, Real Madrid. I was on a great team and was also in law school—just one class away from finishing my degree and going on to practice law. Then everything changed. It was September 1963 and the day before I turned 20 years old.

I was driving with some friends in a village outside Madrid, on a little service road, when I was in a terrible accident. My car rolled over, and my spinal cord was damaged. My nerves were compressed, affecting my lower body. I couldn’t walk. I had trouble with my hands. My father quit his profession for a year—quit everything—to take care of me.

He conferred constantly with the doctors. He talked to them about my back surgery, a difficult 12-hour operation to try to relieve the pressure on my spinal cord, and about my medications and my physical therapy. He overruled the doctors on some things, and he was right. He insisted I be taken off radium, for example, which they were giving me when they thought I had developed a malignancy. In those days, they didn’t have the diagnostic tools we have now, or the medications. It turned out I did not have a malignancy, and the radium could have severely burned my cord.

When I got out of the hospital after three months, my father and my mother, Rosario, set up a little hospital room in our home. How many people have a hospital room in their home? My father filled it with all the equipment I needed.

It took a long, long time for me to fully recover. I was in a great deal of pain during this time. Four months after my accident, I could finally move my toes. I had to learn how to walk again, with everyone supporting me and helping me. With each step I took, I was sweating like crazy. My soccer-playing days were over for sure. But without my father’s good care of me, I would be in a wheelchair today.

During my recuperation, I listened to music on the radio. When my father’s medical assistant gave me a guitar so I could practice moving my fingers, I started strumming the instrument. I played by ear. One day I wrote my own song, “La Vida Sigue Igual” (“Life Goes On”), and when I sang it for my father, he said, “Great! That’s a beautiful song.”

Then, after I learned about a national singing competition in Spain, I said to him, “I’m going to enter it.”

He was cautious. Music as a career was still completely foreign to him. He didn’t think I would ever become a professional singer; no one in my family did. But he didn’t say no. He gave me his permission. And in July 1968, when I was almost 25 years old, I entered the contest and sang the ballad I had written.

And I won.

I recorded the song, and soon I started to hear myself singing all over the radio. It was unbelievable. My father said, “Well, Julio, you can sing and play music for a year, and then you can resume your law career.”

Of course, this is not what happened! I found myself with a recording contract, and my song became a No. 1 hit in my country.

For my father, Sinatra had always been the biggest singer in the world. Now I took that spot in his eyes.

He traveled with me to a lot of my concerts. He would tell me things other people wouldn’t, like if I seemed tired. “You need more rest,” he would say. “You’re working too much.”

He always had my back. I suppose for some people this could be too close for comfort, but for me it was invaluable. My father was being true to me. I trusted him.

Then came the terrible day he was suddenly taken away from me.
 

By now he had gone back to work at his thriving medical clinic in Madrid. But one day in December 1981, when he was 66 years old, he was kidnapped at gunpoint by a terrorist group in Spain. Two men forced him out of his clinic, put him in a car and threatened to kill him unless they received $2 million in ransom. He was targeted for the money, that much was clear.

My family kept in constant touch with the police, trying to figure out where my father was, whether he was even still alive and how to handle everything. It was a horrible experience, something most people just read about in the headlines or see on TV. But for us, it was real, and it was agonizing. After 19 days—and one day before we were going to pay the money—the Spanish police rescued him. They dynamited their way into the terrorists’ hideout in the small northeastern village of Trasmoz, about 250 miles from Madrid, and found my father.

It was 3 a.m. He had been asleep and was physically unharmed. They arrested his four captors and got him out, but he was severely traumatized. The kidnappers had told him repeatedly that they were going to kill him. I remember him crying every day for a year. He had terrible panic attacks; he could not walk on the streets because of his paranoia. This went on for a long time.

Finally, my father quit his profession for good. He changed course—it was like he was born again, you know? He saw that he had a new chance to live and wanted to make the most of it. He began touring with me once more, to China, Finland, everywhere. He was close with my children, too, and encouraged Enrique in his singing career. My father also remarried—he and my mother divorced in 1983—and had a new baby. He was a true survivor.

Last year he passed away, at age 90. My father led an incredible life, and he changed my destiny. I’m very happy to think that in my own, perhaps surprising way, I gave him a lot of happiness as well.

Számomra az énekes olyasvalaki, aki már kora gyermekkorában rátalál a hangjára, és mindig is énekes akart lenni.

Velem nem így történt. Spanyolországban, Madridban felnőve nem énekeltem kórusban, nem is vettek volna fel, mert nem voltam elég jó tanuló. Nem tanultam hangszeren játszani, nem jártam zeneórákra. Ha akkoriban a zene jelen volt egyáltalán az életemben, csak esetlegesen, amatőr módon. Nagyon is amatőr módon. A sport jobban érdekelt.

Apám, az idősebb Julio kiváló nőgyógyász volt Madridban, és nála fegyelmezettebb embert soha nem ismertem. Állóképessége és egészsége megőrzése érdekében naponta két órát töltött gyaloglással, úszással és tenisszel. Munkamorálja és igényessége a fivéremhez, Carloshoz és hozzám fűzött reményeire is kiterjedt, úgyhogy mire beléptem a kamaszkorba, azt gondoltam, hogy sportoló vagy ügyvéd leszek.

Nagyon szerettem a futballt, és a legjobb spanyol profi csapat, a Real Madrid ifjúsági kapusa lettem. Egy nagyszerű csapat tagja és joghallgató voltam, egy év választott el a diploma megszerzésétől és attól, hogy aztán jogi pályára lépjek. Aztán minden megváltozott. 1963 szeptemberében történt, egy nappal a 20. születésnapom előtt.

Egy Madrid környéki faluban, kis szervizúton mentem a barátaimmal kocsival, amikor a szörnyű baleset ért. A kocsim felborult, és megsérült a gerincvelőm. Összenyomódtak a deréktól lefelé vezető idegek. Nem tudtam járni. A kezemet is nehezen mozgattam. Apám egy évre felfüggesztette a hivatását, minden mással felhagyott, csak hogy ápolhasson.

Folyamatosan konzultált az orvosokkal. Megbeszélte velük a derékműtétemet, azt a nehéz, 12 órás beavatkozást, melynek célja az volt, hogy megpróbálják csökkenteni a gerincvelőre nehezedő nyomást, valamint a gyógyszerezésemet és a fizikoterápiás kezelésemet. Némely dolgokban nem hallgatott az orvosokra, és igaza volt. Például kitartott amellett, hogy ne kapjak több rádiumot, amit azért adtak nekem, mert azt gondolták, hogy rosszindulatú daganatom van. Akkoriban még nem voltak olyan diagnosztikus eszközök és gyógyszerek, amilyenek ma. Mint kiderült, nem volt rosszindulatú daganatom, a rádium pedig súlyosan károsíthatta volna a gerincvelőt.

Mire három hónap múltán kiengedtek a kórházból, apám és anyám, Rosario kis kórteremmé alakították az egyik szobát. Hány embernek van otthon saját kórterme? Apám felszerelte minden szükségessel.

Nagyon sokára épültem fel teljesen. Közben erős fájdalmakkal küzdöttem. Négy hónappal a balesetem után végre meg tudtam mozdítani a lábfejemet. Újra meg kellett tanulnom járni, mindenki támogatott, segített ebben. Minden egyes megtett lépéstől folyt rólam a víz. A focizásnak nyilvánvalóan egyszer s mindenkorra befellegzett. Apám gondos ápolása nélkül azonban ma kerekesszékben ülnék.

Gyógyulásom idején rádión hallgattam zenét. Amikor az apám orvosi asszisztense gitárt ajándékozott nekem, hogy gyakorolhassam az ujjaim mozgatását, pengetni kezdtem a hangszert. Hallás után játszottam. Aztán egyszer írtam egy dalt La Vida Sigue Igual (Az élet megy tovább) címmel, és amikor elénekeltem apámnak, ő azt mondta: – Remek! Nagyon szép ez a dal!

Aztán amikor megtudtam, hogy országos énekverseny lesz Spanyolországban, azt mondtam neki: – Szeretnék indulni.

Nem lelkesedett az ötletért. Teljesen idegen volt tőle a zenei pálya. Nem hitte, hogy valaha hivatásos énekes lesz belőlem, erre nem akadt példa a családban. De nem mondott nemet. Megengedte. És 1968 júliusában, közel 25 évesen elindultam a versenyen, azt a balladát énekeltem el, amit írtam.

És nyertem.

Lemezfelvétel készült, és nemsokára állandóan a rádióból hallhattam magam énekelni. Hihetetlen volt. Apám azt mondta: – No, Julio, egy évig énekelhetsz, zenélhetsz, aztán visszatérhetsz a jogi pályára.

Persze nem így történt. Lemezszerződést ajánlottak, és a dalom a legelső lett a slágerlistán a hazámban.

Apám szemében Sinatra volt a világ legnagyobb énekese. Akkor nála én vettem át ezt a helyet.

Sok koncertemre elkísért. Olyasmiket is megmondott nekem, amit mások nem, például amikor fáradtnak látszottam. – Több pihenésre van szükséged – mondta ilyenkor. – Túl sokat dolgozol.

Mindig a támaszom volt. Azt hiszem, másoknak kényelmetlen az ilyen közelség, de számomra felbecsülhetetlen volt. Apám kitartott mellettem. Bíztam benne.

Aztán eljött az a szörnyű nap, amikor hirtelen elvették tőlem.
 

Időközben visszament a sikeresen működő madridi klinikájára dolgozni. 1981 decemberében azonban egy napon egy spanyol fegyveres terrorista csoport tagjai elrabolták 66 éves apámat. Ketten a klinika elhagyására kényszerítették, betuszkolták egy autóba, és azzal fenyegették meg, hogy megölik, ha nem kapják meg a kétmillió dollár váltságdíjat. Azt legalább tudni lehetett, hogy a pénz miatt szemelték ki.

A családom állandó kapcsolatban állt a rendőrséggel, megpróbálták kideríteni, hol lehet apám, ha még egyáltalán életben van, és megbeszélték, hogyan intézzék ezt az egészet. Szörnyű volt átélni azt, amit az emberek zöme csak újságcímekben és a tévében lát. Számunkra azonban maga volt az iszonyú valóság. Tizenkilenc nap múltán – és egy nappal azelőtt, hogy átadtuk volna a váltságdíj összegét – a spanyol rendőrség kiszabadította. Robbantással törtek utat maguknak a terroristák rejtekhelyéhez, egy Madridtól mintegy 380 kilométernyire északkeletre lévő kis faluban, Trasmozban, és megtalálták apámat.

Ez hajnali háromkor történt. Apám aludt, testi sérülést nem szenvedett. Letartóztatták négy fogva tartóját, őt kimenekítették, de súlyos traumát élt át. Az emberrablók folyton azt mondogatták neki, hogy meg fogják ölni. Egy évig minden álló nap sírt. Szörnyű pánikrohamai voltak, a paranoiája miatt nem ment ki az utcára. Ez hosszú ideig így is maradt.

Aztán apám végleg felhagyott a hivatásával. Más irányt vett az élete – mintha másodszor született volna. Úgy érezte, kapott még egy esélyt, és a lehető legtöbbet ki akarta hozni belőle. Ismét elkísért a turnékra, Kínába, Finnországba, mindenhová. Közeli kapcsolatot alakított ki a gyerekeimmel, Enrique fiamat segítette énekesi pályáján. Apám még újra meg is nősült – anyám és ő 1983-ban elváltak –, gyermeke is született. Igazi túlélő volt.

Tavaly halt meg, 90 éves korában. Apám csodálatos életet élt, és engem is megmentett a végzettől. Boldog vagyok, valahányszor arra gondolok, hogy a magam, talán meglepő módján én is nagy boldogságot adtam neki.

Vote it up
6
Tetszett?Szavazzon rá!