Ketten az úton

Az autóvezetési lecke nemcsak az ifjú kezdőnek próbatétel, hanem a szülőnek is

Kapcsolódó cikkek

Tizenöt éves fejjel az autóvezetés rejtelmeit tanulva egyszer egy kavicsos úton vissza akartam kapcsolni a kanyarnál, de a kuplung helyett véletlenül a fékpedálra léptem. A kocsi megcsúszott, a motor lefulladt, az autó erős rángással leállt. Apám meg én szó nélkül, meglepetten ültünk, miközben a felkavart por lassan leszállt az autó tetejére. Vártam, hogy apám mérgesen kioktat, ám ő nyelt egyet, és csak annyit mondott: indítsam újra a motort.

Mindez vagy harminc éve történt. Apám már nincs az élők sorában, jómagam meg három tizenéves csemete anyja vagyok. Mi volt apám titka, hogy öt gyerekével szemben mindig meg tudta őrizni nyugalmát? Nap mint nap igyekszem gyakorolni a türelem erényét, s most, amikor saját tizenöt éves fiam oktatójaként beülök a kocsiba, azt kívánom, bárcsak itt volna apa, hogy beavasson a titokba.

Becsatolom az övemet, a fiam meg beül a kormány mögé. – Tök jó! – jegyzi meg. Figyelem, ahogy indít, a motor felbőg, beállítja a visszapillantó tükröt, megnézi benne a frizuráját, beállítja a rádión a kedvenc adóját, aztán végre hátramenetbe kapcsol. Lassan végigtolat a hosszú, keskeny kocsibehajtón. Ezt igen jól csinálta, gondolom, és kezd lazulni bennem a feszültség. Amikor már az utcán vagyunk, előremenetbe kapcsol, nagyobb gázt ad.

– Vigyázz, még elviszed a postaládát! – kiáltom, és lábam a nem létező féket keresi. Alig három centire suhanunk el mellette.

– Semmi vész – mondja. – Jaj de élvezem!

Felgyorsít, bennem meg minden megfeszül. Hirtelen úgy tűnik, mintha az összes postaládát, villanypóznát és szemetes kukát csak milliméterek választanák el az út szélétől.

– Ne menj olyan gyorsan! – mondom higgadtan. – Lassíts ennél a kanyarnál! Lassíts ENNÉL A KANYARNÁL! – Jobb lábammal a padlóig nyomom a láthatatlan féket.

– Nem is megyek gyorsan – jegyzi meg.

– A következő saroknál fordulj jobbra!

Bekapcsolja az irányjelzőt, aztán olyan nagy ívben kanyarodik be, hogy átkerülünk a szembejövő sávba – szerencsére éppen nem jön senki abból az irányból. – A saját sávodban kell maradnod! – förmedek rá ingerülten. Feszült csend áll be; ő görcsösen markolja a kormányt, én próbálok nyugalmat erőltetni magamra.

A vidéki mellékúton egyenesen haladunk, a kocsiban érezhető a feszültség. Nem szabad szólnom, parancsolom magamnak, engedni kell, hogy érezze a kocsit. Egy darabig csend, aztán felém fordul. – Na, milyen vagyok? – kérdi büszkén.

Már nem a mindig kimerült háromgyerekes anya vagyok, hanem
az egykori kamaszlány a vezetőülésen

– Nagyon ügyesen csinálod.

– Látod, mami, hagynod kell még egy kis időt, hogy belejöjjek.

– Tudom. Pompás autóvezető lesz belőled.

Vidáman tapos a gázra. Arcán mosoly fénylik fel, mintha az elénk táruló táj láttán most eszmélne rá, micsoda óriási távlatok, csodás új lehetőségek nyílnak meg előtte ezután. Egy röpke perc erejéig én is átérzem a pillanat varázsát.

Már nem a mindig kimerült háromgyerekes anya vagyok, hanem az egykori kamaszlány a vezetőülésen. Az idő ködén át sugárként villan belém a felismerés. Harminc évvel ezelőtt, amikor a lefulladt kocsi körül oszladozni kezdett a porfelhő, talán apám emlékezetében is megjelent egy srác képe, azé, aki ő volt valaha...

Az ülés alá húzom a fékpedált keresgélő lábamat, és ekkor veszem észre, hogy az ég alján rózsaszín fény dereng. Megfordulok, kinézek a hátsó ablakon.

– Kocsi jön mögöttünk? – kérdezi idegesen a fiam.

– Nem, de csodás a naplemente. Te csak tartsd a szemed az úton, majd én elmondom, milyen a táj.

A nyitott ablakon át az esti szellő a falusi alkonyat édes illatát hozza felénk. Mélyen beszippantom a levegőt. Fiam a haját nézi. Ahogy a kocsi egyenletes tempóban halad az úton, mindketten rácsodálkozunk a szürkület fényeiben tündöklő mezőkre.

Vote it up
Értékelje a cikket!
Tetszett?Szavazzon rá!