Ki a kicsit nem becsüli...

Hosszú időbe telt, mire igazán megértettem azt, amire édesanyám tanított

Előttem a kép: ott ültem a konyhaasztalnál, s még olyan kicsi voltam, hogy a lábam nem ért le a linóleumig. A tányéromon az elém rakott ételhalom egyre csak nőni látszott. – Mama, ezt én utálom – nyafogtam –, nem bírom megenni.

Anyám olyan pillantást vetett rám, melytől az a keményített inggallér is összelöttyedt volna, amit épp vasalt. – Nem szégyelled magad? – szólt rám. – Tudod, hány gyerek éhezik Európában?

Anyám abban a szellemben nevelkedett, hogy sose feledte: bármilyen rosszul állnak is a dolgok, valakinek valahol biztosan még rosszabb a sora. Talán úgy érezte, a panaszkodással csak kihívja maga ellen a sorsot. Ez a „nem szégyelled magad?” mindig szörnyen dühített.

Leah néni ugyanezen elvek szerint élt. Néhány éve egy családi összejövetelen az akkor 90 éves Leah néni arról az orosz faluról mesélt, ahonnan több rokonunk is emigrált.

– Csönd volt, a gyönyörű folyóban meg rengeteg hal – mondta nekünk Leah. – Hatalmas házunk volt, és az egész rokonság ott lakott a közelben. – Phil bácsi megigazította a hallókészülékét, és odasúgta nekem: – Fantáziál. Tavasszal térdig süppedtünk a sárba. Soha nem volt elég ennivalónk. És azokról a kozákokról vajon miért nem beszél, akik megölték az édesapját, és otthagyták a gerendára felakasztva?

Amikor utoljára láttam Leah nénit, a kemoterápiától legyengülve nyomta az ágyat. Az odakészített botot látva megkérdeztem tőle, tud-e még járni. – Persze! – mondta, és nagy nehezen felült, majd a botba kapaszkodva tett néhány csoszogó lépést. – Látod? Lehetne sokkal rosszabb is. Istennek hála, még tudok mozogni.

Miért van az, hogy a Leah nénihez és anyámhoz hasonlóan gondolkodó emberek az oly csekélyke jót is meg tudják becsülni, amit más már meg sem lát? Az nem kielégítő magyarázat, hogy Leah gyermekkora annyira rettenetes volt, hogy ahhoz viszonyítva minden csak jobb lehet. Minden, a sorsával dacoló Leah nénire legalább egy olyan ember jut, aki az élet igazi adományait sem tudja élvezni.

Velem is éveken át keményen bánt a sors. Tizenhét éves voltam, amikor édesanyám meghalt, magamra hagyott két kisöcsémmel és apámmal, aki veszteségét pótolandó olyan asszonyt hozott a házhoz, akivel nem tudtunk kijönni. Mielőbb el akartam kerülni otthonról, így a középiskola után rögtön férjhez mentem.

A szűkös kis házban, ahol az első három gyermekem született, nem éreztem jól magam. A környékbeli többi kismamával együtt sopánkodtunk, hogy az egész életünket kitölti a pelenkamosás és a mosogatás. Hiába mondogattam magamnak, hogy örülhetek, hiszen derék férjem és egészséges gyerekeim vannak, ettől még nem lettem boldog.

Amikor anyósom megözvegyült és hozzánk költözött, először úgy gondoltam, ez újabb terheket ró majd rám. Mindenáron meg akartam neki mutatni, milyen példás feleség és anya vagyok. Dühödten sikáltam az edényeket, miközben segítőkész anyósom csak üldögélt tétlenül és szomorúan.

Idővel rájöttem: ha hagyom, hogy segítsen nekem, megszabadulok a vasalatlanruha-hegyektől. Amíg ő sétált a gyerekekkel a parkban, én olvashattam vagy zavartalanul telefonálhattam.

A nagyi segítsége később azt is lehetővé tette, hogy részt vegyek a társadalmi és politikai munkában. A tény, hogy végre teszek valamit az ellen, amire oly sokáig csak panaszkodtam, lassanként kedvező irányba terelte a gondolkodásmódomat. Felismertem, hogy tudom más szemszögből is nézni az életemet. Ha problémával szembesültem, már fel tudtam tenni a kérdést: mi ebben a jó? Ez a hozzáállás persze nem mindig válik be. Olykor megingok, de többnyire a lehetőségeket látom, nem az akadályokat.

Anyósom több mint harminc éven át, a haláláig velünk élt. Négy gyermekem a rajongásig szerette. Úgy emlékeznek a nagyira, mint akinek mindig volt dugicsokija a számukra, aki hagyta őket későig tévézni, s aki ráadásul soha nem árulta el őket.

Néhány éve Shoshana lányom, a férje, Peter és kislányuk, az akkor hatéves Helen hozzánk költözött pár hónapra. Kettőnk csöndes otthonában újból csapkodták az ajtókat, és égve felejtették a lámpákat. Korábban mindig összecsaptam valamilyen vacsorát, vagy átszaladtunk a közeli étterembe, most ismét meg kellett terveznem az étkezéseket. Soha nem tudtam elég kenyeret és tejet venni.

Viszont a saját szememmel láhattam, milyen remek ember és odaadó apa a lányom férje. Igaz, jóval gyakrabban kellett főznöm, de többen is segítettek a háztartási munkában, a vőm pedig olyan alaposan mosogatott, ahogy én soha. Shoshana meg én elástuk a csatabárdot, s közös életünk magától értetődő természetességgel, olajozottan zajlott. A férjemmel az egyébként hamar visszatért csöndes, békés mindennapokért cserébe azt az ajándékot kaptuk, hogy élvezhettük a kisunokánk állandó jelenlétét.

Mit szólsz, mama? Látod, már én is tudom, hogy ki a kicsit nem becsüli…

Vote it up
Értékelje a cikket!
Tetszett?Szavazzon rá!