Ki kibe szeret bele?

A véletlennek és döntéseinknek köszönhetően lehetséges életek sorát hagyjuk magunk mögött

Kapcsolódó cikkek

Apám egy pókerpartin ismerkedett meg édesanyámmal. Még soha nem találkozott hozzá fogható blöffölővel. Öt férfi társaságában ült egy szilfa árnyékában, mely megvédte őket a forró naptól a Missouri állambeli Kansas Cityben. Blöffölőtehetségét kedves, derűs mosoly mögé rejtette. Mindenkit megvert. Apám egész idő alatt le nem tudta venni róla a szemét.

Mindez anyám cégének éves összejövetelén történt, utána apám hazakísérte őt. A rákövetkező héten chicagói otthonából képeslapot küldött neki: „Emlékszik még rám? Ne mondja, hogy nem, mert a napokban hívni fogom. David.”

Anyám ma is őrzi ezt a képeslapot. Fogalmam sincs, mi okból tartotta meg. Apám már tudta, hogy feleségül fogja kérni őt, de anyám még nem döntött, legalábbis tudatosan nem.

Gyerekkorunkban apám gyakran hajtogatta, hogy aznap merő véletlenségből ment el arra a partira. Egy nagy elektronikai cég üzletkötőjeként ment Kansas Citybe, hogy ügyfeleivel találkozzék, és azon a szombat délelőttön beugrott a helybéli fiókirodába, hogy elintézzen néhány hívást. Hirtelen megcsörrent a telefon: az egyik városi rádióállomás menedzsere volt a vonal végén, akit apám már régebbről ismert. – Dave! De örülök, hogy itt vagy! – üdvözölte boldogan, és meghívta, jöjjön el éves összejövetelükre.

Anyám ennél a rádióállomásnál dolgozott. Ha aznap reggel nem ugrik be az irodába, hajtogatta sokszor apám, vagy két perccel később ér oda... Valósággal megborzongtunk, ha eszünkbe jutott, hogy a mi életünk meg nem történt lehetett volna.

Valahányszor apám a városban járt, találkozott anyámmal, aki azonban másokkal is randevúzott, köztük egy autóügynökkel, akinek a neve családunkban szinte fogalommá vált. Nem sokkal azután, hogy szüleim megismerkedtek, az illető karórát ajándékozott anyámnak a születésnapjára. Abban az időben az ilyen nagy ajándék világos jele volt annak, hogy a kapcsolat az eljegyzés felé halad. Anyám azonban nem fogadta el az órát, s pár hónap múlva egy éjjel felrázta az édesanyját: feleségül megy Dave-hez.

Néhány hónappal az esküvőjük után apámat áthelyezték a keleti partra. Szüleim New Yorkban telepedtek le, abban a házban, ahol én felnőttem.

Én nyolcéves koromban találkoztam először későbbi férjemmel. A fiú középiskolás volt, a bátyám barátja. Homályosak az emlékeim róla, mert sokkal inkább érdekelt bátyám másik barátja, François, a sötét hajú, rejtelmesnek tűnő, kitűnő modorú svájci ösztöndíjas diák.

Tizenöt évvel később a férfi, akihez végül is feleségül mentem, a karácsonyi ünnepekre érkezett haza a városunkba, és eljött hozzánk, hogy a bátyámmal együtt vendégségbe menjenek. Amikor a szomszéd szobában megpillantott engem, odasziszegte a bátyámnak: – Hát ez ki?

Bátyám furcsán mérte végig, majd legyintett: – Á, csak Lisa.

A fiú erre átjött hozzám, bemutatkozott, és úgy tett, mint aki nem tudja becsomagolni a karácsonyi ajándékokat. Én belementem a játékba, és segítettem neki. A következő napokban sokszor megfordult nálunk. – Fogalmam sincs, kiért van úgy oda – jegyezte meg huncutul anyám. – Érted, vagy a nővéredért? – Én tudtam a választ. A hét folyamán mégis repülőre ültem, hogy elutazzak egy másik férfihoz, akivel együtt töltöttük a szilvesztert. Szívem mélyén már döntöttem, csak képtelen voltam bevallani magamnak.

Ha más lett volna az időzítés, a távolság kevésbé ijesztő és a szívemet nem ajándékoztam volna már oda – öntudatlanul – bátyám barátjának, lehet, hogy azt a férfit választom, akihez elröpültem. Vagy ha nem őt, valaki mást.

Sokszor eltöprengek azon, hogyan sodor minket ide-oda az idő és helyez egy adott pillanatban valahova, ahol választás elé kerülünk. A véletlennek és döntéseinknek köszönhetően lehetséges életek sorát hagyjuk magunk mögött, telve különféle szenvedélyekkel és örömökkel, problémákkal és csalódásokkal.

Megtörténhetett volna, hogy apám mégsem megy el arra az összejövetelre. És ha anyám az autóügynököt választja? Ma más gyerekei lennének, és gyökeresen más jövő várna rá.

Máskor meg, különösen, amikor későn érek haza, s már az egész ház alszik, a férjem és a kislányom szorosan egymás mellé bújva, mert elnyomta őket az álom a harmadszor felolvasott esti mese alatt, elgondolkodom a lehetőségen, milyen lenne az életünk, ha a véletlen vagy az egyéni döntés folytán máshova kerülünk. És megborzongok a gondolatra – ahogy gyermekként is végigfutott rajtam a hideg, valahányszor eszembe jutott, mily kevésen múlott, hogy ki lett az apám –, hogy esetleg nem jutott volna nekem ez az élet, ez a férfi, ez a gyermek, ez a szerelem.

Vote it up
26
Tetszett?Szavazzon rá!