Kifli kutya halála

Ebben a témában a magyar ember reflexből hazudni szokott a gyerekének, még csak nem is rossz lelkiismerettel

Amikor öt csimpaszkodó gyerekkel bedugultam egy spirális vízicsúszda közepén, majd a következő pillanatban egy osztrák fürdővendég lábbal előre becsapódott a vesémbe, azt hittem, ennél rosszabb már nem is történhet aznap. Tévedtem.

Egy emelettel feljebb Imola egy csapat izzadt tiroli fakitermelő között ült a szaunában, és megállíthatatlanul zokogott. Ő ugyanis már tudta a hírt, amit én nem: miközben mi síeltünk, barátnőnk, játszótársunk és alkalmi alvópartnerünk, Kifli kutya, az egyéves szálkásszőrű tacskólány megszökött a nagyszülők kertjéből, és a 11-es úton elütötte egy autó.

A halálról a magyar ember reflexből hazudni szokott a gyerekének, még csak nem is rossz lelkiismerettel. „Elutazott a nagyi”, esetleg „kórházba ment”, ugye, hogy ne készítsük ki szegénykét. A gyerek azonban furfangos, és legfőképpen érzékeny, így azonnal kiszúrja, hogy itt valami sumákolás van, plusz a nagyi soha nem jön vissza, tehát az utazás meg a kórház valami borzalmas, fenyegető dolog. A másik logikus következtetés, hogy a szülők szavában nem lehet megbízni. Ami igaz, de nem gyerekeknek való gondolat.

Hazudni vagy sumákolni emellett azért sem különösebben érdemes, mert nekünk lesz irtó rossz érzés. Mi Kifli halálhírét még két napig nem mondtuk meg nekik, „hadd síeljenek szegénykék vidáman” alapon. Pokoli 48 óra volt, esküdt ellenségemnek, sőt egy kormányzati kommunikációs tanácsadónak sem kívánnék ilyet. Minél nagyobbakat röhögött Miri és Borisz, annál szívet­tépőbb volt az egész, így amikor eljött a pillanat a parkolóban, olyan feszültség gyűlt össze bennem, hogy a második szó után zokogórohamot kaptam, amivel végre tényleg sikerült megijeszteni a gyerekeket.

A halálos őszinteség ellen a leggyakoribb érv, hogy a gyerekek még nem értik, mi az a halál. Pedig éppen ez a legerősebb mellette szóló érv. Egészen nyugodtan lehetünk őszinték, hiszen a gyerek igazi mélységében úgysem fogja föl, hogy mit jelent, ha valaki vagy valami meghal. Én például már öreg vagyok, és 12 éve nem tudom fölfogni, hogy a mamám tényleg nem jön be többet a szobába, és nem kérdezi meg, hogy tényleg 11-kor akarok-e mulatni indulni, és soha többet nem jegyzi meg, hogy ha így folytatom, nem fogom megérni a 35-öt.

Miután profi családapa módjára, vagyis a sírástól tántorogva megmondtam nekik, ők is velem sírtak vagy húsz percet, aztán – a felszínen legalábbis – megnyugodtak.

Jöttünk hazafelé az autópályán, és a következő pár órában kizárólag Kifli halálának a fizikai részletei érdekelték őket. Arról kérdezgettek minket, hogy pontosan hogy ütötte el az autó a Kiflit, melyik részén találta el, mennyi vér volt, az orrán vagy a fülén folyt ki, hogyan feküdt az út mellett, mennyire hűlt ki a teste, hogyan vitte haza Ottó nagypapa, hogyan ásta el és hogyan rakott köveket a sírjára.

A következő kérdés: hanyagoljuk a témát, vagy gyorsan kerítsünk egy új kedvencet

A felnőttek is erre kíváncsiak, csak ők nem merik megkérdezni. Én azt hittem, megszólalni sem fogok tudni egész úton, ehhez képest amikor tizenhetedszer kellett felelevenítenem, hogyan csaphatta fejen a kocsi szegény kis Kiflit, már egész profin elő tudtam adni az esetet, és utána az Imolával kettesben is könnyebb volt beszélni róla.

Ha a kutyánk pusztul el, a következő nagy kérdés: jó ideig hanyagoljuk a kutyatémát, vagy ellenkezőleg, minél gyorsabban szerezzünk be egy új kedvencet. Aránylag sok barát és ismerős volt azon a véleményen, hogy nem szabad azonnal új kutyára hajtani, mert a gyerekek így „nem tudják elvégezni a gyászmunkát”, és azt fogják gondolni, hogy a halál nem valami visszafordíthatatlan dolog, az elveszett kedvencek/szerettek pedig pótolhatók.

Na, brutális őszinteség ide vagy oda, én azt mondtam, hogy egy háziállat annyival jobb egy rokonnál, hogy ha meghal, teljesen pótolni ugyan nem lehet, majdnem viszont igen. Azonnal nekiláttunk új kutyabarátot keresni. A következő heteket kutyás weboldalak pásztázásával töltöttük, ami nekem heves lelkiismeret-furdalást okozott ugyan, a gyerekeket viszont nagyon jól lekötötte. Kinéztünk egy csomó fajtisztát meg jóképű korcsokat, aztán elmentünk a kinézett tucatnyiból az első tenyészetbe, egy mudis családhoz, és persze azonnal elgyengültünk, így másfél óra múlva az új családtaggal, az akkor még név nélküli Pumával együtt ültünk be az autóba.

Puma persze egészen más természet, mint Kifli volt, már megrágott 113 gyerekjátékot, 4 papucsot és 1 horgászkajakot, a birkának tekintett szomszédokat ijesztő ugatással terrorizálja, a múltkor pedig kiugrott utánunk az első emeletről a kertbe, amikor épp indultunk volna vendégségbe, de legalább semmi sem áll a szolid gyászmunka útjába. Sokat azért nem tudjuk rágni magunkat, mert azt szívesen megteszi helyettünk a Puma.

Vote it up
172
Tetszett?Szavazzon rá!