Kifogások, kifogások

Mi soha nem hibázunk. Vagy mégis?

Csúcsforgalomban vezettem a kocsimat, amikor az előttem haladó jármű vezetője hirtelen a fékre taposott. Szerencsétlenségemre éppen valami fehér tárgy libbent el a szemem előtt, és lenéztem, hogy lássam, mi az.

Bang! A másik kocsin egy karcolás sem esett, az enyém viszont jócskán összetört: 1000 dolláromba került a javítása. Mindenkinek azt mondtam, a baleset azért történt, mert a fejem feletti napellenzőből kihullott egy kártya.

Csak hónapokkal később eszméltem rá, hogy az egésznek semmi köze a kártyához. A balesetnek én voltam az oka, mert vezetés közben elbámészkodtam. Mi több, alighanem a kellő követési távolságot se tartottam be. Vagyis tulajdon gondatlanságom és a figyelmetlen vezetés helyett egy apró tárgyat tettem felelőssé.

Valahányszor eddig elkéstem valahonnan, mindig a közlekedést szidtam, ahelyett hogy becsületesen kijelentettem volna: – Elnézést kérek, korábban kellett volna indulnom. – Rájöttem, hogy a hibákért önmagam helyett egész életemben a körülményeket vagy valaki mást tettem felelőssé. S tudtam, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Soha nem hallottam még senkiről, aki egy megbeszélésről elkésve pontatlanságát ne valaki másra hárította volna.

S amint lassan felfigyeltem arra, mennyire elterjedt a bűnbakkeresés, rá kellett jönnöm, hogy mélyen beágyazódott a társadalom szövetébe. Az iszákosok nem egyszerűen iszákosok, hanem az alkoholizmus szenvedő alanyai. A bűnözők nem gazemberek, hanem a társadalom áldozatai. A kábítószerező gyerekekért pedig kizárólag a zűrös családi háttér tehető felelőssé. A vesztesek mindig hátrányos helyzetből indulnak, már-már eleve bukásra vannak ítélve.

A politikában is lépten-nyomon tetten érhető ez a hárító mechanizmus. Észrevették már, hogy valahányszor a frissen megválasztott kormány megszegi a választási kampány idején hangoztatott ígéreteit, ezt azzal indokolja, hogy az előző vezetés eltitkolta előlük, milyen kilátástalan is a pénzügyi helyzet?

Úgy tűnik, mintha napjainkban senki nem volna hibáztatható semmiért. Mindig valaki más a hibás. Ráadásul, ha az emberek úgy érzik, valaki rosszat tett velük, egyszerűen képtelenek túltenni magukat a történteken és élni tovább az életüket.

Úgy tűnik, mintha napjainkban senki nem volna hibáztatható semmiért. Mindig valaki más a hibás

Ezt hangoztatja dr. Laura Schlessinger is, egy népszerű rádiós beszélgetőműsor házigazdája, akinek adásait mintegy 18 millióan hallgatják. Schlessinger a felelősségteljes erkölcsi magatartás híve. Nem próbálja átérezni hallgatója szomorúságát, nem hallgatja végig, amint az illető az önértékelési zavarait fejtegeti. Csöppet sem érdekli, kinek milyen sanyarú gyermekkora volt, hiszen ez nem indok arra, hogy felnőttként ostobaságokat kövessen el. Ahogy megfogalmazza: – Én nem adok tanácsot. Prédikálok, tanítok és pörölök! – S hogy mire inti hallgatóit? Ne siránkozzanak, legyenek kevésbé önzők, és ne tekintsék magukat áldozatnak!

Ron Russell Torontóban tanít, egy zűrös belvárosi negyedben, ahol gyakran összecsapnak a bandák. – Ezek a gyerekek súlyos gondokkal küszködnek – mondja. – Alkoholista, állandóan veszekedő szülők, a családot elhagyó apa, válás és hasonlók. Mindez valóban szörnyű. E problémákat sokan ürügyként használják, ahelyett hogy túllépnének rajtuk. Vannak azonban olyan diákok, akik hasonló nehézségek ellenére nem keverednek tévútra: remek tagjai a közösségnek, kiválóan tanulnak, és a nehézségeket nem használják kibúvónak a gyenge teljesítményhez.

Egy másik érdekes megjegyzése sok mindenre rávilágít: – A szülők gyakran közbelépnek, és megmentik a gyereket. Ilyenkor felteszem nekik a kérdést: „Hogyan alakulhatna ki a gyerekben felelősségérzet, ha ön mindig mentséget keres neki?” – Russell felesége, Lee Ann, aki maga is tanít és nevelési tanácsadóként dolgozik, egyetértőleg hozzáteszi: – Akadtak szülők, akik olyan igazolást írtak, amiről lerítt, hogy hazugság. S mindezt azért, hogy a csemetéjüknek a haja szála se görbüljön, amiért lógott az iskolából vagy késve adta be a házi dolgozatot. Gyanítottam, hogy egyesek a gyerekük helyett írták meg a feladatot. Amikor kérdőre vontam őket, készséggel elismerték.

Mindezek fényében hogyan és mikor tanuljunk meg felelősséget vállalni tetteinkért? – Már kisgyermekkorban – feleli Lee Ann Russell. – A szülők kezdjék azzal, hogy választásra késztetik a gyermeket. Kérdezzék meg tőle: a kék pizsamát szeretné-e felvenni vagy a sárgát? De aztán ne hagyják, hogy megváltoztassa a döntését. Korán hozzá kell szokni ahhoz: tetteink következményeit vállalni kell, mert így tanulhatunk a hibáinkból, és tudunk majd jobb döntéseket hozni.

A szülők, magyarázza Lee Ann, az esetek többségében egyszerűen előírják gyermekeiknek, mit tegyenek és gondoljanak. Tinédzserkorban azután a gyerekek hagyják, hogy a velük egykorúak diktálják nekik, miként gondolkodjanak és cselekedjenek. Sosem tanulnak meg önállóan gondolkodni és felelősséget vállalni tetteikért.

Ugyanakkor nem kell csüggedni, ha nem sikerül gyorsan megváltoztatni az életünket, hangsúlyozza dr. Sheldon Shaul pszichiáter, a Torontói Egyetem tanára. – A belátás nem vezet automatikusan változáshoz – mondja –, azonban fontos lépés a személyes felelősség felvállalásában. A viselkedés igenis megváltoztatható. S maga az ember is megváltozhat.

Akárcsak kamasz leányom. Néhány hónappal ezelőtt kibírhatatlan viselkedését még önbizalomhiánnyal magyarázta. Azután különös dolog történt. Saját elhatározásából önkéntes munkát vállalt egy helyi rehabilitációs intézményben. Hetenként egyszer ő eteti meg a szélütött betegeket és az amputáltakat. Kedves és vidám, a betegek nagyon szeretik. Az ápolószemélyzet szerint „veleszületett érzéke” van ehhez a munkához.

Ma már nem panaszkodik önbizalomhiányról. Példája mindannyiunk számára tanulságul szolgál: az egészséges önbecsülés nem születési kiváltság. Legalább részben meg kell dolgozni érte. S ha híjával vagyunk, akkor legfőbb ideje, hogy tegyünk érte valamit. Vállaljuk a felelősséget saját önbecsülésünk megteremtéséért. S az isten szerelmére, hagyjunk fel az örökös kifogásokkal!

A minap elestem és felhorzsoltam a térdem. Magas sarkú cipőm megcsúszott a nedves, síkos aszfalton. Hazaérve nem kis erőfeszítésembe került visszafojtani a feltörő vádat, hogy „Ez a vacak cipő nagyon csúszik”, s helyette egyszerűen beismertem, hogy bizony lábbelim cseppet sem praktikus.

Legfőbb ideje, hogy az áthárítás helyett, a mondatok többségét így kezdjük: „Szörnyű butaságot csináltam, mert…” Talán végre tanulunk a hibáinkból. Talán egyszer fel is növünk.

Vote it up
31
Tetszett?Szavazzon rá!