Kik azok a mariachik?

Szerzőnk útra kelt, hogy meglesse a filmekből ismert tüzes mexikói zenészek életét. Tartson vele Mexikóvárosba

Szombat délután hat óra van, a Plaza Garibaldi most ébredezik szendergéséből. A leszálló szürkületben a városnak ezen e terén nem sok néznivaló akad.

A teret évszázados épületek veszik körül, vakolatukat elcsúfította a korom. Bennük taqueríák (tacoéttermek), szuvenírboltok és lepusztult éjszakai bárok működnek. Mindenütt zenészek téblábolnak, ¿Una cancioncita? (Egy dalocskát?) kérdéssel ajánlják szolgálataikat a nem túl nagyszámú járókelőnek. De nincs érdeklődő. Mexikóváros legkiemelkedőbb énekes zarándokhelyére még nem szállt le az éjjeli varázs.

Bent, a mustársárga színű cantinában, a Salon Tenampában – ez a tér „szentélye” – a bár szinte teljesen üres. Az emeleten, a tágas sárga étteremben alig fél tucat asztalnál ülnek. Itt azonban már lassan hatni kezd a varázs.

Az egyik sarokban négy generáció tagjai gyűltek össze megünnepelni a dédnagymama születésnapját; a hosszú, ősz hajfonatokat viselő, ősöreg asszony békésen üldögél, és cervezát (sört) kortyolgat egy üvegből. Nem messze tőlük egy ötvenes házaspár ünnepli a találkozást két felnőtt lányával és két kis unokájával. A kövérkés matriarcha az asztalukhoz hív egy csapat mariachit (ejtsd: mariacsi), akik csillogó ezüstgombos, szűk öltözékben pompáznak. Egy dalt kér.

A mariachik belefognak az Urge című, ellenállhatatlan vágyról szóló balladába, melyet a könnyfakasztóan szentimentális Hermoso Cariño követ. Kezdetben az egész család velük énekel. A csodálatos, végzetes vagy viszonzatlan szerelemről szóló dal ötödik strófájára azonban nagyjából már csak egy duett marad: a csinosabb, gyermektelen lány és a banda jóképű, bajszos énekesének tekintete gyöngéd egyetértésben kapcsolódik egymásba. Hét dal, aztán a nyolcadik – a mariachik minden kérést habozás nélkül teljesítenek, évszázadok során összecsiszolódott repertorájukból merítve.

A Garibaldi tér a hagyományos mexikói zenei stílust játszó mariachikról nevezetes

Az énekes, Jorge Gamboa a maga 50 évével a legfiatalabb az együttesben; vezetőjük, a guitarrónon játszó Francisco Carreùn már betöltötte a 85-öt. A dohányszín bőrű, parányi emberke olyan könnyedén bánik nagyméretű basszusgitárjával, akár egy óriási levelet cipelő hangya.

Hat másik zenész áll szorosan a boksz körül, mindegyikük harcedzett veterán – egy gitáros, egy másik, aki vihuelán (lant alakú ritmusgitáron) játszik, két trombitás és két hegedűs. Utóbbiak közül az idősebb, Gabriel Esparza 82 éves, metszett arcélével, sasorrával mintha egy El Greco-festményből lépett volna elő. Parkinson-kórban szenved, ezért örül, hogy egy helyben állhat egy ideig. De a tizedik dal után a csinos lány néhány bankjegyet nyújt át nekik, ideje odébbállniuk.

Gabriel az édesapjára gondol, egy koldusszegény guadalajarai mariachira, aki figyelmeztette őt, ne lépjen a nyomdokába. Gyors számítást végez: dalonként 120 pesót véve (ez a Tenampában a fix ár) a nyolc zenész mindegyike most 150 pesót – több mint tíz amerikai dollárt – keresett fél óra alatt. Jól döntöttem, papa, állapítja meg. Aztán a többiek után baktat, hogy elbűvöljék a dédnagymama asztalánál ülőket.

A képen látható mariachi az „északi” stílust képviseli, cowboykalapban, harmonikávalGabriel gyerekkora óta sok minden megváltozott Mexikóban, de a mariachi zene iránti rajongás – a hallgatókat és a zenészeket egyaránt beleértve – még ma is apáról fiúra öröklődik. A hívők számára a Plaza Garibaldi amolyan zarándokhelyként szolgál.

A zarándokok minden este megjelennek, de a tömeg szombaton a legsűrűbb. Este nyolc órára legalább két tucat zenekar cövekelt le a tér különböző pontjain, mindegyiket rajongók gyűrűje övezi. Vannak itt öregek kerekes székben, kisbabák gyerekkocsiban, punk rockerek, formatervezett szemüveges ifjú diplomások és néhány mosdatlan hajléktalan. Utcai árusok kínálják portékáikat: szuvenírt, cukorkát, ennivalót és micheladát (sört, citromlevet, sót és tequilát tartalmazó italt). A hűs levegőben kipufogógáz, faszénfüst és sülő hús szaga érződik.

Az ország minden vidékének zenei stílusa hallható itt. Egy szalmakalapot és guayaberát – trópusi stílusú fehér vászoninget – viselő banda hárfán és jarañákon (parányi gitárokon) veracruzi dalokat, úgynevezett jarochókat játszik. Cowboykalapba és rojtos bőrkabátba öltözött négyfős együttesek norteñót adnak elő a 12 húros basszusgitáron, a bajo sextón, tangóharmonikán és tarolán (pergődob). A hét- vagy nyolctagú mariachi zenekarok kürtjei és hegedűi azonban minden más hangot elnyomnak.

A mariachi pontos eredetére máig nem derült fény, annyi biztos, hogy valamikor a 17. század folyamán alakult ki Nyugat-Mexikóban. Először 1905-ben került az országos figyelem középpontjába, amikor Jalisco állam egyik kis falujából, Coculából egy zenei együttes utazott fel Mexikóvárosba, hogy Porfirio Diaz elnök beiktatási ünnepségén játsszon. 1925-ben egy jaliscói lakos megnyitotta a Salon Tenampát a Plaza Garibaldin, és jaliscói mariachi együtteseket szerződtetett oda, hogy zenét szolgáltassanak. Azóta a mariachi zene olyan távoli országokban is népszerű lett, mint Belgium, Horvátország és Japán. Tavaly novemberben az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete, az UNESCO, felvette a mariachit „az emberiség érinthetetlen kulturális örökségének reprezentatív listájára”.

Forgalmas este a Tenampában: Jaime Gamez, Gabriel Esparza, Jorge Gamboa és Cesar Coronado (balról jobbra)

A korai sztárokat, például Pedro Infantét, Jorge Negretét és Lucha Reyest (a műfaj kisszámú női művelőinek egyik legszenzációsabbikát) övező hírnév és csillogás ellenére egy átlagos mariachinak továbbra is nehéz megélnie. Gabriel Esparza édesapja, egy hegedűs, képtelen volt eltartani 11 gyermekét a keresetéből; a zenélésen kívül borbélyként és mezőgazdasági munkásként is dolgozott. Vidéki közönsége gyakran részeg volt, és kötekedő, mindennaposak voltak a verekedések. Ám az ifjú Gabriel fejébe vette, hogy folytatja apja hivatását.

Hivatásos karrierje 12 éves korában kezdődött, amikor apja megengedte neki, hogy beugorjon egy megbetegedett zenész helyett. Nem sokkal ez után látott életében először gyilkosságot, amikor egy fiesta lövöldözésbe és késpárbajba torkollott. – Azt a szegény fickót szitává lőtték, 19 golyót kapott – idézi fel Gabriel a két fellépés közti szünetben. – Most már érted, miért nem akartam, hogy mariachi legyél, közölte velem az apám.

Gabriel azonban messze túltett apja elvárásain. Harmincnégy évesen, 1963-ban, elhagyta Guadalajarát, amikor az egyik sógora, szintén mariachi, Mexikóvárosba hívta őt. Egy sor kétes hírű cantinában játszva folyamatosan csiszolta tudását és elismertségét, mígnem 1986-ban a Salon Tenampa együttese a tagjai közé fogadta, és azóta is ott játszik. – Ez a legbékésebb hely, ahol valaha is játszottam – állítja. – Elég, ha valaki csak feláll a székére, kap a képébe rendesen a pincértől.

Kilenc órára a Salon Tenampában az események fő helyszíne a földszinti étterem lesz. Gabriel és társai konkurenciát kaptak – a cantina három másik házi zenekarát, amelyek csak nemrég érkeztek, és rendeléseket vesznek fel a terem más asztalaitól.

Az itteni közönség eltér az emeletitől: randevúzó párok, hivatali kollégák, akik lazítanak, egy csapat fiatal nő, akik egy szakítás fájdalmán segítik át a barátnőjüket. A jelek szerint mindannyian jól ismerik a dalok szövegét.

Gabriel már csaknem hat órája játszik, vonós keze reszket a fáradtságtól. Fél tízkor elpakolja a hegedűjét, és hazaindul. De a Tenampában még hajnali háromig tart a mulatozás, akkor a hely bezár.

Vasárnap délután a plaza többnyire álmosan szendereg, de 5 óra tájékán a tér nyugati oldalánál már élénk üzletelés folyik. A zenészek egyfajta közvetítő központnak használják ezt a helyet, ahol chambára, azaz „melóra” szerződhetnek. Percenként-kétpercenként kocsik állnak meg a járdaszegélynél. Sokukban ügyfelek ülnek, akiknek egy mariachi együttesre van szükségük, mégpedig gyorsan – pronto – egy partihoz, esküvőre vagy akár temetésre. A közvetítők sietve üdvözlik az újonnan érkezőt, felajánlják, hogy szerződtetnek egy bizonyos együttest vagy gyorsan összeállítanak egy másikat.

Eduardo Hernández a mariachik ifjú nemzedékébőlA húszéves Eduardo Hernández egy sportkocsinak dőlve bankjegyeket vet oda egy bandának, amelyet egyik ügyfele születésnapi bulijára állított össze. A fiatalember egy mariachi unokája, és nagyapja hivatását folytatja. De a hegedűs nagypapától eltérően Eduardo – ő maga trombitás – csak elvétve játszik a Plaza Garibaldin. Ehelyett zenészként és együttese menedzsereként is a chambákra összpontosít. És nem a téren vár a megrendelőkre, hanem az interneten hirdeti magát.

Kócos fekete hajával, finom metszésű arcával és művésziesen szakadt farmerjával a vézna fiú inkább egy rockerre hasonlít, semmint olyasvalakire, aki rancherát (hagyományos mexikói énekszám, gitárkísérettel) ad elő. A Tenampában egy sör fölött elmondja, hogy egy ideig zenetanárnál is tanult. Másfelől az élete, ami a családját illeti, igencsak kemény. Egyedülálló édesanyja nevelte küszködve három húgával együtt, ezért Eduardo két éve kimaradt az iskolából, hogy segítsen eltartani a családját.

Hogy mire számíthat, afelől nincsenek illúziói. – Szerencse, karizma, egyéniség és zenei tehetség kell ahhoz, hogy valakiből sikeres mariachi legyen – mondja. – Az embernek készen kell állnia arra, hogy megküzdjön a nehézségekkel. De amikor látod, hogy a többiek tapsolnak, énekelnek és táncolnak, ez erőt ad. A pénz fontos, de ami igazán számít, az a zene.

Ez a mariachik nemzedékeit éltető szellem lehet az igazi forrása annak a varázslatnak, amely a Plaza Garibaldit bántóan sivár térből minden este a boldogság helyévé változtatja.

Igaz, a város vezetése 2010-ben felújíttatta a teret azzal a céllal, hogy még vonzóbbá tegye. De szép soha nem lesz abban az értelemben, ahogy a főváros híresebb látványosságai azok. A Plaza Garibaldi a szépségnek és a kényelemnek csak a nyersebb változatával szolgál, a maga módján, ahogy arról a Cielito Lindo („Édes kicsi mennyország”) szól. Gabriel Esparza és együttese éppen ezt játsszák most a Tenampában:

¡Ay, ay, ay, ay!
Énekelj, ne sírj!
Mert az énektől, cielito lindo,
felderül a szív.