Kincsesház

Csatlakozzon Robert Kiener író expedíciójához a nemrég felújított Rijksmuseumban, Hollandia nemzeti múzeumában

Kapcsolódó cikkek

Rég vártam erre a pillanatra. Jó néhány napja járom már az amszterdami Rijksmuseum épületét, hogy felfedezzem a Kincsesház titkait. Nemcsak arra vagyok kíváncsi, amit a múzeum a nagyvilágnak megmutat, szeretnék betekinteni a kulisszák mögé is. Most lehetőségem nyílik rá, hogy az épületet olyasvalaki vezetésével járjam végig, akinél nincs avatottabb ismerője. Gregor J. M. Weber a képző- és iparművészeti részleg vezetője, Rembrandt és Vermeer munkásságának elismert szakértője lesz a kalauzom.

Útban az irodából a múzeumba – annak is a legnagyobb termébe, ahol Rembrandt 1642-es remekműve látható – Weber emlékeztet rá, milyen sokféle oka van annak, hogy az Éjjeli őrjárat a művészettörténet egyik legtöbbet elemzett festményévé és a múzeum első számú attrakciójává vált. – Ez a mű a holland nemzeti identitás tükre. Megalkotója nemcsak Hollandia, de a világ leghíresebb festője – mondja Weber, és figyelmeztet, hogy szinte bizonyosan tömeg lesz a teremben.

Az egyik hátsó bejáraton át belépünk a múzeum épületébe, és felmászunk a csigalépcsőn, amely a második emeleten található Dicsőség termébe vezet.

Webernek igaza volt. A gazdagon díszített teremben száznál is többen várják, hogy megcsodálhassák Rembrandt hatalmas, 363 × 437 cm-es festményét. Halk duruzsolás tölti meg a helyiséget. Rengeteg a diák, és párhuzamosan több tárlatvezetés is zajlik. Néhány fiatal másolatot készít a vázlatfüzetébe. Mi, többiek, lenyűgözve bámuljuk a 17. századi remekművet, a Rijksmuseum sztárját.

Már első pillantásra világossá válik, miért emlegetik egy lapon az Éjjeli őrjáratot Leonardo Mona Lisájával és Michelangelo művével, a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójával. Fény és árnyék varázslatos módon jelenik meg a képen, amely mintha nem csupán festmény, hanem színház és elbeszélés is volna egyszerre. Értem már, miért nevezik alkotóját a „fény mesterének” és „a festészet Shakespeare-jének”.

Weber ragyogó tekintettel ecseteli az általa hosszú évek óta tanulmányozott alkotás képzőművészeti jelentőségét. – Senki sem tudta úgy alkalmazni a fényt – mutat rá Weber a festmény egyes részleteire –, ahogyan azt Rembrandt tette.

A múzeumlátogatók suttogása olykor lármává erősödik. Többen szelfiket készítenek a festmény előtt. Megkérdem Webert, szokta-e zavarni az állandó tömeg a Dicsőség termében. Mosolyogva válaszol: – Ellenkezőleg! Ahogy az egyik kurátorunk mondta, ez nem templom. Örülünk, ha minél többen megcsodálják a Rijksmuseum kincseit.

Valaki azt írta egyszer, hogy a Rijksmuseum főhajtás Hollandia történelme előtt. Taco Dibbits gyűjteményigazgató a hollandság esszenciájának, mások az ország kincstárának, a holland művészet templomának nevezik a múzeumot. Nyolcvan kiállítótermét végigjárni olyan, mintha nyolc évszázadot átfogó időutazást tennénk Hollandia gazdag múltjában.

Az egyik tárlatvezetés alkalmával megtudom, hogy noha a nemrégiben felújított múzeum ma rendkívül népszerű, és évi nem kevesebb, mint két és fél millió látogatóval büszkélkedhet, átadásakor, 1885-ben nem aratott osztatlan sikert. Sőt, rengeteg bírálója akadt. – Sokan úgy vélték, hogy az eredeti, Pierre Cuypers építész tervezte neogótikus épület túlságosan „katolikus stílusú”, és ólomüveg ablakaival, tornyaival úgy fest, mint valami katedrális – magyarázza Esther Bruggink tárlatvezető. Hollandia akkori királya, a protestáns III. Vilmos például annyira visszataszítónak találta az épületet, hogy gúnyosan „érseki palotának” nevezte, és el sem ment a megnyitóra.

– Azt mondta, be nem teszi ide a lábát – állítja Bruggink, miközben megszemléljük az Éjjeli őrjárat oltárszerű fülkéjét –, és élete végéig tartotta is magát e kijelentéséhez.

Bruggink elmeséli, miként „korszerűsítették” Cuypers terveit a múzeum igazgatói a 19. és a 20. században: eltávolíttatták a bonyolult mintázatú padlómozaikot, a falakon lógó festményeket, és bár nehéz elképzelni, hogyan lehettek képesek nekiesni, fehérre meszeltették a gazdagon díszített falakat. Ezeket az egykor zavarónak ítélt díszítőelemeket, valamint Cuypers eredeti tervének egyéb elemeit a nemrég lezajlott – tíz évig tartó – restaurálás és átalakítás során nagyrészt helyreállították.

A felújítás 2003-ban kezdődött, és a tervek szerint öt évig tartott volna, de végül kétszer ennyi időt vett igénybe, és 375 millió euróba került. A teljes körű átalakítás során a múzeumot szó szerint a szerkezetéig lebontották, majd újjáépítették, és a nyolcezer műalkotásából ötezret helyeztek el az új kiállítótermekben.

– Számos akadályba ütköztünk – mondja Igor Santhagens projektmenedzser, miközben feketekávét iszogatunk az irodájában –, olyanokba is, amelyekkel számolni lehetett, de olyanokba is, amelyek váratlanul merültek fel. Amszterdamban, ha mélyebbre kell ásni néhány méternél, az ember máris vizet ér – teszi hozzá Santhagens kissé bosszúsan. – A víz olykor eléggé megnehezíti az életünket. – Bekapcsolja a számítógépét, hogy mutasson egy videofelvételt, amelyen jól látszik, hogy a munkások búvárfelszerelést viseltek az új betonalapok lefektetésekor, 9-10 méterrel a tengerszint alatt.

Azután jött a hírhedt kerékpár-ügy. Pontosabban annak a kerékpárútnak a kérdése, amely a múzeum árkádjai alatt haladt keresztül, s ahol az amszterdamiak mindig is előszeretettel kerekeztek át. Az átalakítási terv, amely megszüntette volna ezt a bicikliutat, közfelháborodást keltett. Amszterdam lakói hangos tüntetésekkel, ülősztrájkkal és levelek ezreivel tiltakoztak, míg végül győzelmet arattak: a múzeum óriási költségek árán új terveket készíttetett, és megépíttette az épületet keresztülszelő kerékpárutat.

Amikor megkérdem Santhagenst, mit gondol erről a győzelemről, sóhajtva azt mondja, hogy ami a biciklistákat, különösképp a holland kerékpáros-szövetséget, a Fietsersbondot illeti, ők nagyon boldogok és elégedettek az eredménnyel. Több ezren karikáznak át naponta az alagúton, a múzeum tulajdonképpeni főbejáratán. Még egy Facebook-oldal is létrejött „Szeretek újra keresztülbringázni a Rijksmuseumon” néven.

Mivel a felbecsülhetetlen értékű műkincseket őrző múzeum falai közt hatalmas tömeg fordul meg, a vezetőség nagy gondot fordít a biztonságra.

– A biztonsági rendszerünket igyekeztünk olyan láthatatlanná tenni, amennyire csak lehetséges volt – magyarázza Santhagens. – A biztonsági kamerákat, mozgásérzékelőket, infravörös detektorokat és egyéb csúcstechnológiás biztonsági rendszereket elrejtettük szem elől. A lopás megakadályozására számos festményre és műtárgyra rádiófrekvenciás azonosítót erősítettünk fel.

Mivel a műkincsrablások 50 százalékát emeleti helyiségekben követik el, a tetőt is többszintű védelmi rendszer óvja. A közeli Van Gogh Múzeumban történt 2002-es rablás során a betörők a tetőn át jutottak az épületbe, és magukkal vittek két festményt, amelyek együttes becsült értéke 27 millió euró. (A rablókat később elfogták, de a két festmény nem került meg.)

A látogatóknak le kell tenniük a táskájukat a ruhatári szekrényekbe. A vitrinek ütésálló biztonsági üvegből készültek, a legértékesebb alkotásokat az ablakoktól távol helyezték el. A biztonsági személyzet tisztában van vele, hogy a tolvajok milyen rövid idő alatt képesek eltüntetni a zsákmányukat. 2003-ban mindössze 58 másodperc alatt vitték el egy bécsi múzeumból Cellini 54 millió euró értékű sótartóját, amely az első emeleti ablak közelében volt kiállítva.

A biztonsági emberek felvételekor figyelembe vettek olyan készségeket is, mint a deviáns viselkedés felismerésének képessége; az őröket pedig, akiket végül alkalmaztak, kiképezték a megelőzés pszichológiai fogásaira is. Egyetlen aprócska részlet sem kerüli el a figyelmüket. Miközben a híres holland festő, Johannes Vermeer Tejet öntő lány című képét csodálom, az őr figyelmezteti az egyik látogatót, hogy ne mutasson ujjával a festményre. Sarah Broekhoven tárlatvezető felvilágosít, hogy ez a mozdulat helyrehozhatatlan kárt okozhat, ha valaki véletlenül meglöki az illetőt.

A Rijksmuseum legféltettebb kincse, az Éjjeli őrjárat felügyeletét két rendszeresen váltott őr látja el. Érthető, hiszen a képzőművészet eme gyöngyszemét a múltban többször is megrongálták. 1911-ben a holland haditengerészet volt hajószakácsa – állása elvesztése miatti mérgében – felhasította késével a vásznat. 1975-ben egy munka nélküli tanár vagy tucatszor vágott bele a festménybe, mielőtt az őröknek sikerült a földre teperniük. A restaurálás hat hónapot vett igénybe, és egyik-másik sérülés sajnos ma is látszik. Amikor 1990-ben egy férfi savat öntött rá, az őrök hamarjában vizet locsoltak a képre, így – mivel a sav csak a külső réteget tudta lemarni – sikerült elejét venniük a maradandó károsodásnak.

A kép alatt a padló titkos ajtót rejt. Tűz vagy más veszély esetén a festményt (más művekkel együtt) egy speciálisan kialakított süllyesztő segítségével le lehet ereszteni és ki lehet juttatni a múzeum épületéből. A második világháború idején úgy sikerült elrejteni a képet a nácik elől, hogy feltekerték a vásznat, és elszállították a dél-hollandiai Maastricht közelében lévő cseppkőbarlangba.

Miután átvezetnek egy sor beléptetőkapun az épületkomplexum műtermekké és irodákká alakított háromemeletes szárnyában, megismerkedem Paul van Duinnal, a bútorrestaurátor részleg vezetőjével. – Nem sok külsős juthat be ide – mondja Van Duin, és büszkén mutatja ultramodern műhelyének aktuális munkadarabját, egy 180 centis faragott szekrényt, amely 1650-ben készült. Az antik asztalosmunka restaurálását Iskander Breebaart végzi.

Mialatt Breebaart etanolba mártott pamutronggyal rétegről rétegre gondosan feloldja az évszázadokkal ezelőtt felkent lakkot és mázat a szekrény egyik faragott figurájáról, Van Duin elmeséli, mit változott a restaurálás technológiája az elmúlt évtizedekben. – Huszonöt éve még nem alkalmaztunk DNS-tesztet, röntgenfluoreszcens spektroszkópiát, gázkromatográfiát és más hasonló technikákat. Ezek segítségével ma már megtudhatjuk, milyen anyagokkal dolgozott a művész, így nagyobb eséllyel őrizhetjük meg a művet az utókornak.

Van Duin elém tesz egy fényképet a kedvencéről, egy 17. századi holland virágintarziás szekrényről, amelyet a neves mester, Jan van Mekeren készített. – Modern eszközökkel végzett vizsgálataink során kiderítettük, milyen felületkezelő anyagokat használt Mekeren, így a korábbi sikertelen restaurálási kísérletek nyomait is el tudtuk tüntetni. – A munka elvégzése Van Duinnak és háromfős csapatának egy egész évébe került. Közel ötven teljes munkaidős restaurátor áll a múzeum alkalmazásában.

A restaurálás folyamatát Van Duin a sebészi munkához hasonlítja, és elmagyarázza, miként röntgenezik meg a munkadarabot, hogy lássák az összeillesztéseket, és azután óvatosan, a ragasztót feloldva lehánthassák az egyes lemezeket anélkül, hogy felsértenék az anyagot. – Olyanná szeretnénk helyreállítani ezeket a remekműveket, amilyennek a mesterük megálmodta őket. Munkánk tárgyát tisztelni kell ahhoz, hogy visszaadhassuk eredeti fényét.

A restaurátori szakma nem csupán technikai változásokon ment keresztül, amint azt Gregor J. M. Webertől megtudom. Amikor a múzeumnak rendbe kellett hoznia Vermeer Levelet olvasó nő kékben című festményét, mielőtt egy ujjal is hozzáértek volna a műhöz, nemzetközileg ismert szakértőkhöz fordultak tanácsért. – Száz évvel ezelőtt a restaurátorok többsége egyedül dolgozott, és nem kérte ki más mesterek tanácsát. Így fordulhatott elő, hogy valaki „második Vermeernek” kiáltotta ki magát, és lényeges változtatásokat hajtott végre az eredeti művön. Röntgenfelvételek bizonyítják, hogy a Rijksmuseumban egy túlbuzgó 20. századi restaurátor kontár munkája nyomán jóval több gyöngy került a Levelet olvasó nő kékben nőalakjának nyakára, mint amennyit Vermeer festett.

Miután felfedezte a beavatkozást és konzultált a legnevesebb szakemberekkel, Weber és csapata egy évig tartó munkával eltávolította a gyöngyöket, és eredeti állapotába hozta a festményt. – Szerencsére a restaurátori munka ma már nem enged meg ilyen baklövéseket – mondja Weber –, inkább tudományos tevékenységnek számít, mint művészinek.
 

Ellentétben a Rijksmuseum látogatóinak többségével, akik keresztülsietnek a kiállítótermeken és csak a „slágereket” tekintik meg, engem az a szerencse ért, hogy öt napot tölthettem a múzeumban, s kincseit a leginkább hozzáértők szemszögéből vehettem szemügyre.

Lenyűgöztek Rembrandt, Frans Hals, Vermeer, Van Gogh és a többi mester munkái, a legemlékezetesebb mégis az volt, amikor egy hűvös reggelen több száz turistával együtt sorban álltam a múzeum előtt, várva, hogy 9 órakor megnyíljanak a kapui. Az árkádok alatt egyszer csak megjelent egy zenész, elővette a hegedűjét, és a nyitott tokot a földre fektette. Kerékpárosok suhantak el mellette, miközben rákezdett Mozart A-dúr hegedűversenyére. A zsibongás, mintha varázsütésre történt volna, azonnal megszűnt. A boltíves folyosó és a macskaköves sétány visszhangozta és felerősítette a lendületes dallamot. Hátborzongatóan szép, szívbemarkoló élmény volt, ahogy a mestermű elröpítette hallgatóságát egy másik térbe és időbe.

Ugyanaz a magasztos érzés, amely odabent, a Rijksmuseum kincsei láttán újra és újra hatalmába kerített.
 

A Rijksmuseum 500 ezer holland műkincs fényképét tette elérhetővé a honlapján.

Vote it up
148
Tetszett?Szavazzon rá!