Kis karácsonyi séta

Nem lehet megunni a szeretet erejéről szóló történeteket. Íme, három csodaszép, megható karácsonyi história

Kapcsolódó cikkek

Nagyi, ugye, megint elmegyünk?! – kérlel a legidősebb fiúunoka, a többi unoka támogatásával. Igen, persze, nyugtatom meg őket. Tizenhárman ülünk az asztal körül. A férjem meg én, a lányaink és a vejeink, valamint hét unokánk, 3-tól 12 évesig.

A három kicsinek korán kell lefeküdnie, ezért nálunk délután ötkor kezdődik a karácsonyi vacsora. A mi családi ünnepünk hagyományos, minden évben ugyanolyan. De mielőtt enni kezdenénk, a férjem felolvassa karácsony történetét a bibliából. Nekem fontos a hagyomány. Néhány évvel ezelőtt bevezettünk egy újat: a karácsonyi vacsora utáni esti sétát, melynek során visszalépünk az időben egészen addig, amikor a decemberre még titokzatos sötétség borult.

Miután a legkisebbek ágyba kerültek, mindannyian elindulunk, kivéve azt az egyet, akit kockadobással kiválasztunk a gyermekfelügyeletre. Lámpásokkal a kézben indulunk el, majd egyszer csak belépünk a ránk váró sötétségbe.

Hollandiában élünk, közel a német határhoz. Tőlünk balra dombok és fák vannak, egy erdő széle. Tőlünk jobbra a Maas-Waal-csatorna, a hullámtörő gátjaival és mezőivel. Körös-körül csönd honol.

A férjemmel mutogatjuk a csillagképeket a tiszta égbolton: az Oriont, a Göncölszekeret, a Tejutat. Miközben karácsony történetéről beszélgetünk, halljuk a szüntelen loccsanást a széles csatorna partjainál. Az erdő felé megyünk. A sötétség és a csönd ott még mélyebb. Egy baglyot hallunk, egy őzet látunk elsuhanni, és azon töprengünk, mi lehet az állandó zizegés az aljnövényzetben: róka vagy borz? Úgy érezzük, mintha egyedül lennénk a világon.

Önkéntelenül is őseinkre gondolok, akik mesterséges fény nélkül éltek, csak a sötétség és a hold voltak a természetes társaik. Az éjszakai sötétség megtapasztalása fogékonyabbá teszi az érzékeket olyasmi iránt, amit napvilágnál nem veszünk észre. Az éjszaka a költőké, a szerelmeseké és a csodálatos álmoké. Oka van annak, hogy a kereszténység nagy misztériumai éjszaka történtek.

Másfél óra múlva rátérünk a hazavezető útra. Kertvárosi környékünk ismét előbukkan. Elérjük az utcánkat, ránézünk a kivilágított házunkra, a biztonság, a melegség és a kényelem jelképére. Az idősebb unokáim megilletődöttek és csendesek. Úgy élték át az éj sötétjét, ahogy nemzedékek évszázadokon át: izgalmas élményként, amibe az ismeretlen borzongató csábítása vegyül.

Azon töprengünk, mi lehet az állandó zizegés forrása: róka vagy borz? Úgy érezzük, mintha egyedül lennénk a világon

Holnap a villásreggeli után elmennek, az autók ablakából kinyúló kis kezek integetnek majd vissza nekünk. Aztán én elpakolom a játékokat, és élvezem a karácsony és újév közötti, szinte állandóan sötét napokat. Ezek a napok teszik lehetővé, hogy egy kicsit kizökkenjünk a nyüzsgő, sokat követelő világból, az állandó hajtásból. Egy más tudati állapot kerül előtérbe, amely nem annyira racionális, inkább intuitív, s lehetőséget ad arra, hogy tisztábban lássuk önmagunkat, az életet. Egyfajta hazatérés ez önmagunkhoz.

A férjem meg én belevágtunk ebbe a házasságnak nevezett kalandba; most már tizenhárman vagyunk. Meg tudunk mártózni az unokáink életörömében. Hogy most az ő szemükkel is láthatunk, minden újnak érződik. Ez az, amiért a karácsony a kézzel fogható, elérhető csoda ünnepe is nekünk. A karácsonyi történet lényege a gyermek születése. Az asszonyé, aki érzi, hogy eljött az idő, aki életet ad, a férfié, aki segít neki, a gyermeké, aki egy új kezdet ígérete.

Fény, újjászületés, remény, folytonosság. Végtelen történet. Akárcsak Máriáé, Józsefé és az újszülött Kisjézusé. Mint a miénk, most. A karácsony ősrégi, de mindig meg-megújuló. Mert mi fényben és szeretetben élünk. És a gyermekek most is az emberiség költészete.

– Jövőre is elmegyünk az esti sétára? – tette fel a kérdést a két tízéves, miután hazaértünk. – Hát persze – feleltük a férjemmel egyszerre.

Ameddig szeretnétek, ameddig élünk, gondoltam magamban. Amikor majd annyi idősek lesznek, mint mi, még akkor is emlékezni fognak esti barangolásainkra. Talán majd a saját gyerekeikkel is elmennek. Így élünk tovább. Az unokák biztosítják, hogy jelzőrakéták lehessünk az örökkévalóságba.

Vote it up
318
Tetszett?Szavazzon rá!