Kitaszítottak

A romák az Európai Unióban mindenütt elutasítással találkoznak, azonban ez talán sehol nem olyan módszeres, mint Franciaországban

Kapcsolódó cikkek

Ramona Burdet a földön guggol, térdét átölelve hintázik szakadt strandpapucsán. Férje, Benjamin, széken ül mellette, próbálja feldolgozni a hírt, hogy a bírósági döntés értelmében ki kell költözniük a Marseille közeli, 47 ezer lakosú csendes kisváros, Aubagne egyik elhagyott garázsából.

2015. április közepe van. Burdeték március eleje óta laktak ezen a fészerekből emelt illegális telepen. Hozzászoktak már, hogy költözniük kell, hogy egy lépéssel a hatóságok előtt kell járniuk. Ám most betelt a pohár a 32 éves Benjaminnál, aki eddig sikertelenül próbált munkát keresni. Nem fog tovább tűrni. – A gyerekeink iskolába járnak, nem fogom kivenni őket – mondja elszántan. – Akkor nyárig a kocsinkban fogunk lakni.

A 29 éves Ramona a hetedik gyermeküket várja, és tudja, hogy a régi négyüléses autó nem megoldás. Ha viszont tovább maradnak nyomorúságos kis otthonukban, az itteni jövőjüket kockáztatják. Nem akarják, hogy visszaküldjék őket Romániába, ami Franciaországban nagyon is elképzelhető, ha elkapják őket. – A kocsiban legalább nem lesznek patkányok – jegyzi meg Ramona.
 

Burdetékhez hasonlóan húszezer roma él a francia társadalom peremén szörnyű körülmények között. Elhagyatott gyárakban, hidak alatt és parlagon fekvő földeken húzzák meg magukat. A jobb munkalehetőség, egészségügyi ellátás és a gyermekek iskoláztatása miatt érkeznek Franciaországba. Arra azonban nincsenek felkészülve, milyen szélsőséges reakciókat vált ki a jelenlétük. Miközben más európai országok legalább megtűrik a roma közösségeket (nemegyszer éppen csak), itt a hatóságok módszeresen felszámolják az általuk használt telepeket és foglaltházakat, és noha EU-s útlevelük van, erőszakkal kitoloncolják őket.

A francia rohamrendőrök sokszor bejelentés nélkül érkeznek a romák táboraiba, gumibottal, vízfecskendővel felszerelkezve. Gyakran kísérik őket buldózerek, amelyek mindent lerombolnak, ami az útjukba kerül – legyen az lakókocsi, rozoga fészer, teherautó vagy egyéb ingóság. Egymást követik a nyomorúság kínzó, nyomasztó képei.

Első kép. Kisgyerek műanyag babakocsit húz a Párizstól északra fekvő Seine-Saint-Denis egyik táborában, ahol egy hajnali rendőrségi rajtaütéskor 180 ember, köztük 30 gyermek ideiglenes otthonát számolták föl.

Második kép. La Courneuve-ben rendőrök az ország egyik legrégebbi nyomornegyedének szamaritánus roma táborát semmisítik meg, amely közel 300 embernek ad otthont. Csupán a legrászorultabb 12 család kap ideiglenes új lakhelyet, a többieknek magukról kell gondoskodniuk, pedig sokan elveszítették minden tulajdonukat, köztük az igazolványukat.

Harmadik kép. A kelet-franciaországi Doubs vidékén iskolai kiránduláson lévő középiskolai diákok döbbenten figyelik, ahogy 15 éves roma osztálytársnőjüket a rendőrök lerángatják a buszról. A lányt a családjával együtt később visszatoloncolják szülőhazájába, Koszovóba.

Egy EU-s jogszabály égisze alatt, amely lehetővé teszi, hogy a tagállamok kitoloncolják a jóléti rendszerrel visszaélő külföldieket, a francia kormány több ezer embert küld vissza Romániába és Bulgáriába. 2014-ben közel 13 500 embert telepítettek ki, egy részüket az országból is kiutasították, sokuk pedig fedél nélkül maradt. 2015 első felében 37 különböző közösség majdnem 4000 lakóját rakták ki durván az otthonából.

– Ez nyílt cigányellenesség – véli az Albániából érkezett roma, Saimir Mile, aki 1996-ban költözött Párizsba, hogy megszerezze mesterdiplomáját. Egyik alapítója a La Voix des Rroms (Romák hangja) jogvédő szervezetnek, melynek célja, hogy összehangolja és képviselje a roma közösség érdekeit. – A tudatlanság és az államilag támogatott rasszizmus szüli az erőszakot – magyarázza. – Érdekes, hogy eközben a kormány a háború sújtotta területekről érkező bevándorlók megsegítéséről beszél. Ám amikor a rászoruló EU-s állampolgár romákról van szó, nem tesz semmit.

A francia hatóságok továbbra sem szakítanak a rombolás és kitoloncolás politikájával, pedig nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ és az Amnesty International élesen bírálták őket, mondván, ez a gyakorlat az elutasítás rasszista programja.

Sem hivatalos bírósági ügy, sem bármiféle szankció nem született azóta, hogy 2009-ben elkezdődtek a kitoloncolások, előbb Nicolas Sarkozy, majd szocialista utódja, François Hollande elnöki időszaka alatt. Mintha a francia hatóságok érinthetetlenek volnának. Noha Hollande még 2012-ben azt mondta, anélkül nem fognak lebontani roma táborokat, hogy az ott lakók ne kapnának máshol szállást, azóta egyszer sem nyilvánult meg a témában. Helyette leginkább a miniszterelnöke, Manuel Valls vezeti a támadásokat. Még belügyminiszter volt, amikor kijelentette, hogy a romák nem akarnak beilleszkedni a francia társadalomba, mert a koldusokat és prostituáltakat futtató bűnbandák kezében vannak.

– Nem látjuk szívesen ezeket az embereket – fogalmazott. – Nincs más megoldás, mint fokozatosan felszámolni ezeket a táborokat és az ott lakókat kitoloncolni.

A szigorú fellépést tükrözik egyes polgármesterek és önkormányzatok intézkedései is. Champlan polgármestere 2015-ben nem engedte, hogy egy bölcsőhalálban elhunyt 2 hónapos roma kisbabát eltemessenek a város temetőjében. Arra hivatkozott, hogy nincs elég sírhely, és azokat részesítik előnyben, akik adót fizetnek.

A múlt nyáron a bíróság mindössze pénzbírságra, 3000 euróra büntette Cholet alpolgármesterét azért a kijelentéséért, miszerint „Hitler talán nem pusztított el elég romát a második világháborúban”. A roma holokauszt során a nácik mintegy félmillió cigány embert gyilkoltak meg.

Francia állampolgárok Molotov-koktélokkal támadtak romákra, valamint könnygázzal és lőfegyverekkel fenyegetőztek, hogy elűzzék őket a környékükről. Párizs egyik északi külvárosában eszméletlenül találtak rá egy 16 éves roma fiúra egy bevásárlókocsiban, akit önbíráskodók vertek össze. (Ne feledjük: Magyarországon 2008–2009-ben kilenc helyszínen támadtak romákra fegyverrel és gyújtópalackokkal, a sorozatgyilkosságnak hat halálos áldozata volt, köztük egy ötéves kisfiú. – A szerk.)

A párizsi székhelyű Fondation Abbé Pierre rászoruló közösségeknek igyekszik lakhatást biztosítani. Az alapítvány egyik fiókszervezetének elnöke, Fathi Bouaroua szerint a romáknak nincs sok esélyük ebben az országban. – Az újonnan érkező bevándorlók mindegyike a társadalom peremére szorul, és arra kényszerül, hogy külterületi nyomornegyedeknek húzza meg magát – magyarázza Bouaroua marseille-i irodájában. – Igaz ez a Romániából és Bulgáriából érkező romákra is, de őket módszeresen és állandóan kitaszítják.

Saimir Mile szerint csak ábránd, hogy a gyökereikre büszke romák beilleszkedhetnek a francia társadalomba. – A francia politikusok sohasem gondolkodtak integrációban – mondja. – A politikai rendszerek közül egyedüliként a második világháború utáni európai szocialista államokban volt valamennyire normális helyzetük a romáknak – véli Mile.

Ezt többször is hallottam 2014-es szlovákiai utam során, amikor a roma és szlovák tanulókat integráló iskoláról szóló cikkemet írtam (A remény iskolája, 2014. november). Jóllehet a szocializmus alatt egyenlő jogokról beszéltek és közben állami szinten gyakorolták a rasszizmust (C betűvel megjelölt származás, fekete igazolványok, sterilizálások, a cigány kultúra és nyelv eltörlése, a nemzetiségi jogok megvonása, kriminalizáció stb.), sokan úgy emlegetik azt az időszakot, hogy a társadalomban mindenkinek volt feladata és munkája – s ez részben igaz is. 1989-ben a szocialista nagyipar megszűnése a leginkább kiszolgáltatottakat, köztük a romákat taszította mélyszegénységbe, s az elmúlt 20 évben tömegek vándoroltak ki Nyugatra. A szétforgácsolódott közösségnek így ismét el kell viselnie, hogy az egész földrészen nagyrészt ők a rasszizmus célpontjai.
 

A lakók eleinte óvatosak velem a dél-franciaországi roma foglaltházakban. Persze, akár rendőr is lehetnék, érthető a tartózkodásuk.

De vannak jelei a reménynek és a megnyugvásnak is, hála az olyan szervezeteknek, mint az Abbé Pierre és az ADDAP 13 (amely oktatást biztosít, és segíti a társadalmi beilleszkedést) és azoknak a franciáknak, akik úgy vélik, a kormány többet tehetne ezekért az emberekért.

Pár száz méterre a Burdeték volt otthonául szolgáló nyomorúságos garázstól, a foglaltházban egész más látvány fogad. Mindenütt tisztaság és száraz vécék. Férfiak és nők keményen dolgoznak, hogy az elhagyott helyet megszabadítsák az évek alatt felhalmozódott hulladéktól. Kiabálásokat hallok, biztató szavakat, látom a jól végzett munka büszkeségét. Ezek az emberek egy társadalmi kísérlet részesei, amely a Fondation Abbé Pierre-hez csatlakozott közösségekben kezdődött, s amelynek lényege, hogy az itteni romák a létminimumnak megfelelő fizetést kapnak a munkájukért. Így jogosulttá válhatnak munkanélküliségi biztosításra és munkavállalási engedélyre, meg lesz idejük valódi munkahelyet keresni.

– Nem akarok mást, csak hogy eltarthassam a családomat – mondja a 26 éves Simeon Ioan. – Most már alig várom, hogy itt maradhassunk, és talán kapunk egy lakást is.

Másnap egy Marseille-től 26 kilométerre lévő elhagyott bányaterületre megyek, Gardanne-ba, ahol a helyi közösség és a baloldali polgármester összefogásának eredményeként otthont teremtenek a nagyvárosból száműzött roma családoknak. A közösség két önkéntese, Didier Bonnel és Christine Vérilhac úgy fogalmaz, náluk az alapelv az, hogy semmi nincs ingyen.

– Vannak, akik nem tanulnak olyan lelkesen, mint a többiek, de legalább próbálkoznak, mi pedig teret biztosítunk számunkra – magyarázza Vérilhac. – Szeretnénk, ha lenne önbecsülésük, és a módszer eddig bevált.

A közösség már három éve itt lakik. Szinte havonta jönnek a hivatalnokok ellenőrizni, hogy betartják-e az íratlan szabályokat. A felnőtteknek franciául kell tanulniuk, a gyermekeknek kötelező iskolába járniuk, a környéken pedig rendnek és tisztaságnak kell lenni. Gyakorta jár hozzájuk orvos és nővér, és vannak önképzőkörök is, a tisztaságtól a gyermekirodalomig mindenféle témában.

Most csak kisgyerekekkel és csecsemőkkel találkozom, a nagyok iskolában vannak. A lakókocsikban minden edény elmosva, az ágyak bevetve, a padló felsöpörve. Terca Raznea otthonában a falon a 80 éves polgármester, Roger Meï újságból kivágott nagyméretű fényképe függ.

– Ő az én hősöm – mondja a kétgyermekes, 33 éves asszony. Kihúzza magát, mosolyog. – Az én szememben mindenki hős, aki azért dolgozott, hogy idáig jussunk. Lehet, hogy ez itt nem sok, de az otthonunk.

Csakhogy ők a szerencsések közé tartoznak. A többségük olyan helyzetben van, mint Alina Merschan, akivel egy régóta elhagyottan álló marseille-i rendőrőrs kis szobájában találkozom. Egy éve lakik ott a férjével, George Lutuval és két kislányukkal. Miközben vigasztalanul végignéz a mások kacatjaival teli helyiségen, Alina magához öleli a két hónapos Francheska Mariát. Idegenként kezelik azokat a roma gyerekeket is, akik már ide, Franciaországba születtek, bármit tesznek vagy bármennyire jól beszélik is a nyelvet.

Közel 200 roma lakik ebben a foglaltházban, beszélgetésük zaja visszhangzik a barlangszerű folyosókon. Amikor belépek az épületet az utca felől eltakaró magas kapun, szennyvíz orrfacsaró szaga fogad. A foglaltházban nincs folyó víz, az elektromos hálózat veszélyes kontármunka, gyakoriak is az áramingadozások.

A Romániából származó Alina és George Olaszországból érkezett ide, ahol a vékony, barátságos George egy építkezésen eltörte a bokáját. Dél felé jár, de a férfi csak nemrég kelt fel, ugyanis éjszaka lomot gyűjtött, hogy valamiből megéljenek. – Nézze! – mondja, és előhúz egy bőröndöt.

A zsákmányai között van egy pár férfisportcipő, törött számológép, fémrúd és hosszabbító. – Igazi munkát akarok találni – folytatja George franciául. Megérkezésük óta tanulja a nyelvet. – De ez most kínlódás. Jönnek a szociális munkások, s kérdezik, hogy vagyunk. Nézzenek körül! Mit gondolnak? De nem akarjuk, hogy visszaküldjenek minket Romániába. Nem mehetünk vissza.

Az Aubagne-ban lakó Burdeték története hasonló. Távozáskor látom, ahogy kis gépkocsijukban szoronganak. Ramona a vezetőoldali ülésről bámul kifelé komor arccal. A mellette ülő Benjamin mereven néz előre, s karját keresztbe fonja, mintha csak arra várna, hogy megbirkózzon a sors újabb akadályával.

Ahogy most elnézem őt, eszembe jutnak Saimir Mile gondolatai a beszélgetésünk vége felé. – Békére sohasem volt esélyünk. Elég erősek lettünk ahhoz, hogy szembeszálljunk az ellenségeinkkel. Az emberek áldozatként kezelnek minket. El kell kezdenünk együtt dolgozni és harcolni a jogainkért.

Vote it up
117
Tetszett?Szavazzon rá!