Kopaszodásom története

Huszonhárom éves koromban kétségbe ejtett, hogy egyre kevesebb a hajam

Kapcsolódó cikkek

Tizenhárom éves koromban egyszer azt a szörnyűséget álmodtam, hogy a hajam – lévén paróka – egyszerűen leesik a fejemről iskolába készülődés közben. A rémálom magyarázata az volt, hogy megtudtam: a kopaszodásra való hajlam örökletes. Apám fénylő feje búbja, akár egy kristálygömb, megmutatta nekem a jövőt.

Szörnyen elkeseredtem. És minden okom megvolt rá, mert a 18. születésnapomat már öt centivel magasabb homlokkal ünnepeltem. A családi esküvőkről készült videofelvételeken nyomon követhető, hogyan gyérül a haj a fejem tetején.

Azt tettem, amit minden más 18 éves tett volna. Minden áldott nap húsz percen át lógattam lefelé a fejem az ágy végéből, hogy serkentsem a fejbőröm vérellátását. Ezt a módszert egy utánvéttel rendelt könyvből tanultam, húsz font volt az ára, később egy garázsvásáron szabadultam meg tőle, tíz pennyt kaptam érte.

Aztán a különféle patikaszerek következtek. Mindennap ott álltam a fürdőszobatükör előtt, és valami löttyel kenegettem a fejemet. Két és fél évbe telt, mire beláttam, hogy nem ér semmit.

Próbálkoztam fehérje- és vitamindús étrenddel, vastablettákkal, koponyamasszázzsal, akupunktúrával és minden katalógusból rendelhető „kúrával”, amit szerény fizetésemből megengedhettem magamnak. Az egyik használati utasításában ez állt: „Ne aggódjon, ha a kezelt terület kipirosodik. Ez csupán annak a jele, hogy a termék hat.” Azt is meg kellett volna említeniük, hogy az embernek folyik tőle a könnye, annyira csíp. Mégis csak akkor hagytam abba a kúrát, amikor a kollégáim a helyi lapnál, ahol dolgoztam, szóvá tették a kiütéseimet.

Feküdjek kés alá?
Egy klinika ingyenes tanácsadást, alapos szakértői vizsgálatot és a különféle lehetőségek megbeszélését kínálta. Ezzel szemben egy ügynök szánt rám öt percet, a golyóstollával megpiszkálta a hajamat, lepocskondiázott minden más kezelést, és közölte, hogy nálam a hajbeültetés a megoldás. Aztán elém rakott egy megállapodást, melyben már szerepeltek az adataim.

– Nem tudom, hogy vállalkozom-e műtétre – mondtam. – Még csak 22 éves vagyok.

– Mindenesetre aláírhatná – szólt utánam, amikor már elindultam kifelé. – Aztán bármikor lemondhatja.

Huszonhárom éves koromra a hajhullás központi kérdéssé vált az életemben. Úgy kezdtem a napot, hogy hajellenőrzést tartottam, és esténként ezen töprengve aludtam el. Nem hiúságból, hiszen soha nem tekintettem magam jóképűnek. Fiatalabbnak sem akartam látszani. Beértem volna azzal, ha 23 évesnek látszom.

Az új fiú szerettem volna lenni, aki azzal lepi meg a főnököt, hogy kiemelkedően teljesít, holott még alig volt módja tapasztalatokat szerezni. Ehelyett már eleve kiváló munkát vártak el tőlem, mert mindenki azt hitte, évek óta ezt csinálom.

Az álcázás
A hatékony gyógymód keresésével felhagytam ugyan, viszont annál nagyobb lendülettel vetettem bele magam mániám következő fázisába: az álcázásba. Megnövesztettem a hajam, és minden reggel gondosan fésülgettem, lakkoztam, hogy elfedjem a kopaszodó területeket.

Egy-egy jó napon elégedett lehettem: sikerült becsapnom a világot. Rossz (elsősorban szeles) napokon olyan búskomorság tört rám, hogy még meghívásokat is elhárítottam. Nem akartam, hogy azt gondolják rólam: mit keres ez az öreg pasi a fiatalok között a sörözőben? Magamban számon tartottam, melyik bárban és étteremben erős a felső világítás, hol vannak tükrök, melyekben látszik hátul is ritkuló hajam.

Aztán egy magazinban rábukkantam egy hirdetésre, ami azt ígérte, hogy mindössze tíz font ellenében a hajam dúsnak fog hatni. Azonnal kitöltöttem a csekket. A szórófejes flakonban valami por- vagy homokszerű anyag volt. Tényleg úgy nézett ki tőle a hajam, mintha dús lenne. Mintha nem csak pár szál kókadozna a fejemen, hanem rendes hajam volna. Ez azt jelentette, hogy a szél megszűnt az ellenségemnek lenni.

Évek óta először lett önbizalmam, ami a legtöbb embernek eleve megadatik. Nyugodtan ültem a buszon, nem aggódtam amiatt, hogy valaki észreveszi, mennyire kopaszodom, és nem képzeltem azt, hogy kinevetnek, valahányszor sampont vásárolok.

A Természetes Haj nevű klinika forradalmian új, nem sebészeti, tartós megoldása valójában paróka, csak ők „rendszernek” nevezik

Viszont ennek a szernek is megvoltak a hátulütői. Bár elég magabiztossá tett ahhoz, hogy elkezdjek udvarolni, fennállt a veszély, hogy lelepleződöm, amint valaki beletúr a hajamba. Emellett foltokat hagyott a világos színű párnahuzatokon, ami kínos volt, ha nem otthon aludtam. Egyszer még az is megesett, hogy a pulóverem alá rejtve kispárnát vittem magammal, és azzal magyaráztam ki a dolgot, hogy allergiás vagyok a tollra vagy a mosóporra.

Még ennél is rosszabb volt látni hajmosáskor, hogy – meglehet, épp a szer mellékhatásaként – minden addiginál gyorsabban ritkul a hajam. Rövidesen már nem volt mire ráfújni, mert a szer tar koponyámon landolt.

Egyszer egy kolléganőmmel beszélgettem, és észrevettem, hogy a fejemet bámulja. – Valami por van a hajadon – mondta. Az ájulás környékezett a felismeréstől: az álcázásnak lőttek. Azt mondtam a főnökömnek, hogy beteg vagyok, és korán hazamentem. Be akartam vackolni magam az ágyamba, és ott is maradni.

Hamisítás
Az önbizalmam köddé vált, visszatértem a remete életmódhoz. Aztán egyszer ráakadtam egy hirdetésre, mely „forradalmian új, nem sebészeti, tartós megoldást” ígért a kopaszságra. Időpontot kértem.

A Természetes Haj nevű klinikának az ország több pontján voltak rendelői, de nekem két órát kellett utaznom a London központjában lévő legközelebbihez. Ott aztán megtudtam, hogy a forradalmian új, nem sebészeti, tartós megoldás valójában paróka, csak ők „rendszernek” nevezik. A rendszer azt jelentette, hogy egy hártyaszerű vékony anyagba emberi hajat szőttek, a szegélyén lévő parányi lyukakon pedig átfűzték az ügyfél saját haját, és az egészet ragasztó óvta meg az elmozdulástól.

A megoldás 1200 fontba került. – Ez annyi, mintha heti 25 fontot adna ki egy éven át – magyarázta el sietve a tulajdonos. – Sokan ennél többet költenek cigarettára.

Mérlegeltem az érveket és ellenérveket. Az összegen kívül az a gondolat is mellbe vágott, hogy alig 25 évesen már parókát viseljek, de hát elkeseredett ember voltam.

Amikor először megmutatták nekem a rendszeremet, kicsinek és nedvesnek találtam, és úgy látszott, mintha kevés haj volna rajta. Miután azonban a helyére került, bekövetkezett a csoda. Még frizurát is választhattam magamnak. Lehetett előre, hátra fésülni, oldalt vagy középen elválasztani.

Rögtön elrohantam a nővéremhez. – Te jó ég! Úgy nézel ki, mint Elvis – mondta. (Ezt a fajta frizurát választottam.) A nővérem biztatott, határozottan állította, hogy természetesnek hat. Nyomban elkezdtem újra társaságba járni.

A rendszer azonban karbantartást igényelt. Mivel a saját hajamhoz erősítették, ami még nőtt, idővel kilazult. Öt-hat hetenként el kellett mennem a klinikára, hogy újra rögzítsék.

Azon kívül használnom kellett még kondícionálót, hidratáló folyadékot és két oldalon tapadó ragasztószalagot, ami a homlokom fölött rögzítette a rendszert, ahol már semmi hajam nem nőtt. Ezen a részen minden reggelre kilazult. Le kellett hántanom a régi ragasztót, újabb darabot vágni, a ragasztószalag tehát meglehetősen gyorsan fogyott. Nem egyszer előfordult, hogy amikor betelefonáltam a klinikára, közölték, hogy épp nincs raktáron. Képtelenek voltak felfogni, hogy ilyenkor egyetlen választásom a betegállomány!

Beköszöntött a nyár, és a rendszer alatt a fejem folyton viszketett, én meg önkéntelenül folyton vakargattam. Aztán rájöttem, hogy ettől a rendszer megsérül. Új módszerre szoktattam rá magam: ujjaimmal erőteljesen doboltam a fejemen. A jó ég tudja, mire vélték ezt a kollégáim.

Fél év múltán a tulajdonos megvizsgálta a rendszeremet, és tudatta velem, hogy újat kell vennem. Mehettem a bankba megint kölcsönt kérni. Mint kiderült, a klinikának nincs elég embere, aki a szükséges karbantartást elvégezné, így azután egyre gyakrabban, évenként legalább kétszer kellett új rendszert vennem.

Egy idő után a klinikán már csak egyetlen nő dolgozott. Sokszor zárt ajtókat találtam, amikor odamentem. Ilyenkor vártam egy órát, aztán betelefonáltam a központba, s így tudtam meg, hogy a fodrász beteg. Kértem másik időpontot, és annak tudatában mentem haza, hogy ugyanez az út vár rám a következő hétvégén.

Egy ilyen alkalommal történt, hogy amint álldogáltam a néptelen klinika előtt a kilazult rendszerrel a fejemen, a szél belekapott, kilátszottak a kopasz területek, én meg elkezdtem azon morfondírozni, vajon ér-e ennyit ez az egész.

Le a maradékkal!
Nem tudom, hogy az idő múlásának vagy a tapasztalatoknak köszönhetem-e, de egyszer csak azon vettem észre magam, hogy kezd valami újfajta önbizalmam kialakulni. Nem az a vendéghajjal mesterségesen kicsikart önbizalom, hanem annak felismerése, hogy egyre kevésbé érdekel, mit gondolnak rólam mások, meg hogy nem kell az életet ennyire komolyan venni. Néhány embernek még az igazságot is elmondtam a hajamról.

Köztük a barátnőmnek, akivel a véletlen hozott össze, és aki megértette a problémámat, de határozottan állította, hogy semmi szükségem a rendszerre. – Vállald fel nyíltan a kopaszságodat – mondta nekem.

Essék szó az anyagiakról is. A 30. születésnapomig közel 12 ezer font tartozást halmoztam fel, elsősorban a rendszerek vásárlása és karbantartása okán.

Végül az tette fel a pontot az i-re, ami a munkahelyemen történt. Javában túlóráztunk, amikor hirtelen rádöbbentem, hogy nyolc férfi kollégám közül hét leborotválta a haját. A forró nyár vagy az aktuális divat arra késztette őket, hogy önként lekopaszítsák magukat.

Elkezdtem azon morfondírozni, hogy vajon tényleg olyan borzasztó lenne-e, ha én is követném a divatot. Hazatelefonáltam és bejelentettem: – Holnap leborotválom a hajam. – Éjjel kettőkor értem haza a munkából, de a barátnőm a konyhában várt, egyik kezében egy pohár borral, a másikban egy elektromos hajnyíróval. Nem hagyta meg nekem annak lehetőségét, hogy aludhassak egyet a döntésemre.

A fürdőszobában aztán elővettem azt az ollót, amivel a mindkét oldalon tapadó ragasztószalagot szoktam vágni. Lenyisszantottam azokat a tincseket, melyek a rendszert tartották, a rendszert pedig lehámoztam a fejemről.

Amennyi hajam még maradt, azt hamar lenyírtam. Beálltam a zuhany alá. Furcsa érzés volt, ahogy a forró víz püfölte tar koponyámat, de mégis meglepően felszabadító. Évek óta nem aludtam olyan nyugodtan.

Másnap reggel munkába menet azt latolgattam, mit fognak szólni hozzá a többiek. Néhány „érdemes volt figaróhoz menni” megjegyzéstől eltekintve jóformán észre sem vették. Oly sok évi önmagamnak gerjesztett magányos gyötrődés után végre ráébredtem, hogy a hajam fogyatkozása senki másnak nem okozott problémát, csakis nekem. A vicc az egészben, hogy a leborotvált fejjel még fiatalabbnak is látszom.

A klinikán nem mertem belenézni a tükörbe, amikor a rendszer nem volt a fejemen. Most már bátran nézek szembe a tükörképemmel. Önmagamat látom. Nem egy kopasz fickót. Nem egy öreg embert. Nem egy ronda pasast, nem is egy szembetűnő pasast. Csakis önmagamat.

Vote it up
54
Tetszett?Szavazzon rá!