Krokodilok nyomában

A néhai természetvédő, Steve Irwin özvegye és gyermekei is részt vesznek a félelmetes hüllők kutatásában

Kapcsolódó cikkek

A bordás krokodil hatalmas, lopakodó, ősi fenevad, nem hinnénk, hogy egy kis cirógatással lekenyerezhető. Márpedig Daisy, a Wenlock folyó füves partján heverő kétméteres ausztrál bordás olyan békés jószág, mint egy palotapincsi. Robert Irwin, a néhai természettudós, Steve Irwin fia a hüllő zúzásra alkalmas alsó fertályát simogatja. Szerencsére szemellenző, ragasztószalag és kötélzabla biztosítja a kapcsolat barátságos jellegét.

Daisy fűrészfogas farkával kicsit balra legyinti a rajta terpeszkedő fiút. – Hihetetlenül erős a krokodil állkapcsa, több mint 20 megapascal nyomást képes kifejteni! – lelkendezik Robert. Daisy farka most jobbra legyinti. – Elképesztő, hogy képes ölni a fogával!

Robert nővére, Bindi éberen figyel, de a mosolya lefegyverzően derűs. – Ezt az állatot mindenki csak ostoba, ördögi, randa szörnyetegnek ismeri, amely embereket öl. Pedig ez nem igaz.

Bindi meg Robert az apjuk, Steve nyomdokain halad. A természettudós provokatív, veszélyes állatokkal készített testközeli felvételei és elragadtatott kiáltása – Crikey! – nyomán Krokodilvadász néven nemzetközi tévészemélyiség lett. Életveszélyes kalandozásai 2006-ban értek véget, amikor a Nagy Korallzátonynál forgatott, és egy tüskés rája halálos sebet ejtett rajta. Alig negyvennégy éves volt.

Már jócskán benne járunk a délelőttben, és a Wenlock környékét belengi a rothadt hús szaga. A csapdába, amelybe Daisy beleesett, vaddisznótetemet helyeztek el.

Az 50 kilométeres folyószakaszon összesen 17 csapdát állítottak föl. A napfényes folyóparton Robert és Bindi, az édesanyjuk, Terri, valamint a család tulajdonában lévő Australia Zoo állatgondozói különleges biológiai kutatásban vesznek részt.

Szakértők több mint egy évtizede vizsgálják a bordás krokodilok viselkedését és pszichológiáját Queenslandben, elsősorban a 135 ezer hektáros Steve Irwin vadrezervátumban, amelyet az ausztrál kormány a Cape York félszigeten hozott létre a természettudós emlékére. A krokodilok szokásairól, tájékozódási képességéről és magánéletéről közölt megfigyeléseik nyomán újra kell gondolnunk a hüllőkről alkotott képünket és azt, hogyan éljünk együtt velük.

A bordás krokodilok nem magányos ragadozók, amelyek egy domináns hím által uralt területen élnek, ahogy korábban képzeltük. A hosszabb vándorutakat is bejáró állatokat bonyolult viszonyrendszer kapcsolja össze.

A kutatást a Queenslandi Egyetem zoológusa, Craig Franklin vezeti, aki már számtalan krokodilt ejtett csapdába, jelölt meg és eresztett szabadon. Az állatokról érkező hangjelzéseket összegyűjtik, majd műholdas továbbítóval küldik egy brisbane-i laboratóriumba, ahol nyomon követik a ragadozókat. A kísérletet az Irwin Állatkert hozzájárulásából, szövetségi támogatásból és magánadományokból finanszírozzák.

Ma videofelvételt és fényképeket készítenek a Wenlock folyónál zajló munkáról az állatkert honlapja számára. Miközben Robert átöleli Daisy farkát, Franklin kis vágást ejt a krokodil bal mellső végtagja mögött, beilleszt egy jeladót, majd összedrótozza a sebet. – Ezt a kemény bőrt összeölteni olyan, mintha cowboycsizmát varrnánk kézzel – mondja Bindi, aki a kezdetektől segédkezik Franklin terepmunkájában. Franklin vért és szövetmintát vesz, majd amikor megméri Daisy testhosszát, Bindi jegyzi föl a számokat.

A bekötött szemű Daisyből halk morgás tör fel, mire Bindi elmosolyodik. – A krokodiloknak nagyon kifejező a hangjuk – mondja. – Ahogy pedig a nőstény a hím hasán pihenteti a fejét, azt csak a szerelem szóval lehet leírni.

A krokodil rejtélyes, történelem előtti lény. Az őslakosok a húsáért vadászták, de az állomány viszonylag állandó maradt egészen a második világháború végéig, amikor széles körben elérhetővé váltak a nagy tűzerejű puskák. A bérvadászok és a lövöldözni vágyó sportolók válogatás nélkül irtották a krokodilokat. Miután az 1970-es évek elején Ausztráliában védetté nyilvánították őket, a számuk újra növekedésnek indult, majd elérte a 100 ezres nagyságot.

A 23 krokodilfajból kettő él Ausztrália trópusi területein a folyókban, az árterületeken, illetve a mangroveerdőkben: az ausztrál édesvízi, más néven Johnson-krokodil, amely viszonylag ártalmatlan, valamint a nagyobb termetű, jóval agresszívabb sós vízi bordás krokodil, amelynek a hossza a hat métert is meghaladhatja, súlya pedig elérheti az egy tonnát. A két faj elterjedési területe némi átfedést mutat.

A bordás krokodilok rendkívül hatékonyan vadásznak 70 összezáródó fogukkal. Ha egy foguk kitörik, az alatta lévő pótolja. A fenevad állkapcsát számos izom zárja, de mindössze egy nyitja. Az elmúlt 70 millió év alatt a bordás krokodil nem sokat változott. Ez az ősi behemót éjjel-nappal remekül lát, és három szemhéja közül az egyik a sós víztól óvja a szemét. A szájürege hátsó részén lévő lebeny megakadályozza, hogy víz menjen a tüdejébe.

Áldozatát halálos türelemmel cserkészi be, akár napokig is követi, s megfigyeli a szokásait, beleértve azt is, mikor táplálkozik. A parthoz közel, a vízben rejtőzve áll lesben, és bármilyen állatot megtámad, szarvasmarhát, vaddisznót, kengurut, még más krokodilfajtákat is, amelyek inni érkeznek. Váratlanul felugrik és megragadja a prédát, majd lerántja a mély vízbe, hogy megfojtsa. Farka egyetlen csapásával hirtelen halálforgásba kezd, s már szaggatja is le a húst áldozatáról.

Azt sem véletlenül mondják róla, hogy emberevő. Ausztráliában évente átlagosan egy emberrel bordás krokodil végez. 2014-ben három ember halálát okozták, és egy negyedik is valószínűleg krokodiltámadás áldozata lett.

Talán meglepőnek tűnik, de Irwin, aki a műsoraiban olyan harsányan, sőt sokak számára taszítóan közeledett az állatokhoz, a színfalak mögött, minden különösebb hírverés nélkül tudósokhoz és természetvédőkhöz csatlakozott, hogy aktívan kivegye a részét e rejtélyes ragadozó sorsának alakításából.

Steve Irwin kilencéves korában birkózott először krokodillal. Vízvezeték-szerelő édesapja, aki Queensland partvidékén kis hüllőparkot nyitott, megtanította, hogyan fogjon el édesvízi krokodilokat, illetve vonszolja ki a vízből bordás rokonaikat. Apa és fia együtt telepítette át ide, a parkba a településeken veszélyeztetett krokodilokat.

Irwin 1991-ben vette át a park vezetését. A következő évben összeházasodott Terri Raines természetvédővel, aki az oregoni Eugene-ből érkezett turistaként. A nászútjukon forgatott krokodilfogás lett a Krokodilvadász első epizódja.

A növekvő népszerűségnek köszönhetően Steve és Terri kibővítette az Australia Zoot: a 40 hektáros területen már 1200 állatot tartottak.

A szenvedélyes környezetvédő házaspár alapítványt hozott létre az élővilág megmentésére, és támogatta veszélyeztetett állatfajok tudományos kutatását. Nagyobb földterületeket vásároltak fel, hogy védett zónákat hozzanak létre, és aktívan kampányoltak az illegális elefántcsont- és szőrmekereskedelem, valamint az ausztrál kormány kenguruirtási programja ellen.

Franklin 2003-ban véletlenül találkozott Irwinnel a queenslandi Rinyirru Nemzeti Parkban. – Idegenkedtem a celebektől – emlékezik vissza Franklin. Kellemesen csalódott. – Bár nem végzett semmilyen egyetemet, Steve-ben minden adottság megvolt ahhoz, hogy tudós lehessen. Lenyűgözött a szellemi képességeivel, tudásvágyával, és állandóan új kérdéseket vetett fel. Kiváló megfigyelő volt, ami felbecsülhetetlennek bizonyult a krokodilmegjelölési program során.

Franklin és Irwin a queenslandi park- és természetvédelmi szolgálattal együtt 2004-ben kezdett hozzá a vadon élő krokodilok első műholdas követő vizsgálatához. Kifejlett példányok tucatjait látták el GPS-jeladóval, amely több mint egy évig szolgáltatott adatokat.

– Ezzel a technológiával úgy lehetett megfigyelni az állatokat, hogy nem befolyásoltuk a viselkedésüket – mondja Franklin. – Egészen másként viselkednek ugyanis, ha nem zavarják őket az emberek.
 

A kutatók megállapították például, hogy a bordás krokodil közel hét órán keresztül képes visszatartani a lélegzetét és hét méter magasra is képes ugrani; kilométereket közlekedik a szárazföldön vizes helyek között; a nőstény hetekkel a tojásrakás előtt fészekhelyeket vizsgál; a domináns hím szabályozza a szaporodás mértékét; az alárendelt hímek pedig több száz kilométeres vízi utakat is megtesznek egy felügyelet nélküli nőstény reményében.

A bordás krokodilok felelősséggel viseltetnek az utódaik iránt, magyarázza Bindi. A nőstény olykor óvatosan a szájába teszi a tojásokat, hogy a keltetést segítse. Amikor a tojások repedezni kezdenek, kiássa őket a fészekből, kicsinyeit a vízpartra viszi, s hónapokig mellettük marad.

Bindi azt szereti a legjobban a kutatásban, hogy tíz éven át is nyomon követhetnek egy-egy krokodilt. Némelyiket többször befogják. – Olyan, mintha találkoznánk egy régi baráttal – lelkendezik. – Kötődni kezdesz egy példányhoz, figyeled, ahogy növekszik, észleled a változásokat.

A hüllőszakértők régóta találgatják, vajon hogyan népesíthettek be a hosszú távú úszásban nem jeleskedő bordás krokodilok olyan sok távoli szigetet a Csendes-óceán déli térségében. Franklin és a többi kutató adatai azt sugallják, hogy a krokodilok hosszú útjaik során az áramlatok felszínén haladnak, akárcsak a hullámokat meglovagoló szörfösök.

Arra sem találtak még magyarázatot, hogy miként képesek a bordás krokodilok hazatalálni, miután áttelepítik őket – ezt a tulajdonságukat Franklin és társai több vizsgálatban is kimutatták. Franklin úgy véli, talán a „szabadon engedés után körbe-körbeúsznak, aztán az égitestek vagy a Föld geomágneses mezője alapján tájékozódnak”.

Ezek a megfigyelések azért voltak fontosak, mert biztonsági okokból a bordás krokodilokat Queenslandben megpróbálták elköltöztetni az emberek közeléből. – Tapasztalataink szerint az áttelepítés eredménytelen és rendkívül veszélyes – állítja Franklin. A helyi lakosokban és a turistákban hamis biztonságérzetet kelt, mivel azt hiszik, a környezetük krokodilmentes. A kormány 2011-ben felhagyott ezzel a programmal.

Bár Queenslandben tilos bordás krokodilokra vadászni, az állam „krokodilszabályozási zónákat” hozott létre. Magánvállalkozók engedélyt kaphatnak arra, hogy ezeken a területeken elfogjanak, csapdába ejtsenek vagy szigonnyal megsebesítsenek ragadozókat, amelyeket állatkertekbe, krokodilfarmokra szállítanak, vagy bizonyos esetekben kíméletesen elaltatnak.

Bindi elfogadhatatlannak tartja a módszert. – A krokodilok létfontosságú állatok – mondja. – Csúcsragadozók, amelyek más lények egyedszámát szabályozzák. Nélkülük felborul az ökológiai egyensúly.

Elismeri, hogy a krokodilok néha megtámadnak, sőt megölnek embereket. Ám erre általában csak akkor kerül sor, ha az emberek felelőtlenül viselkednek: az övükhöz erősített csalival horgásznak, éjjel úsznak és nem törődnek a figyelmeztető jelzésekkel, vagy netán maguk akarnak krokodilt fogni. – Meg kell tanulnunk együtt élni ezekkel a hüllőkkel – mondja Bindi. – Végtére is előbb voltak itt, mint mi.

Vote it up
118
Tetszett?Szavazzon rá!