Kutyánk, Tádé

A kamaszként sportkarrierről álmodó, majd kerekes székbe kényszerülő Maczucza Zsolt új életet nyert, hála egy nőnek és Tádénak

Megjelent: 2009. február

Kapcsolódó cikkek

Tádé, a nyolcéves golden retriever tekintete szinte mozdulatlanul függ gazdáján. – Nem, nem azt, a másikat – int Maczucza Zsolt, és a kutya már húzza is ki az üzlet legalsó polcáról az árut. Óvatosan belehelyezi a kosárba, amelynek fülét szájával fogva visszafordul a gazdája felé. – Indulunk – mondja Zsolt, a kutya pedig máris a kassza felé tart, szájában a kosárral. Most szinte alig visz terhet, pedig akár két-három kilót is képes így cipelni, vagyis rá lehet bízni a hétvégi bevásárlásnál is a csomagokat. Ha pedig Zsolt elfáradna a bevásárlóközpontban a kerekes szék hajtásában, belekapaszkodhat a Tádéra csatolt hámba, hogy a kutya húzza. Tádé és Zsolt kapcsolata annyira szoros, hogy a kutyagazdája minden rezdüléséből, mozdulatából érti, mit szeretne, és bármikor bármit meg is tesz neki.

A páratlan összhang ember és kutya között egy hosszú, küzdelmes történet eredménye.

Az első végzetes út
1991. május 19-e éjjele átírta egy kamasz minden addigi álmát. Maczucza Zsolt barátjával egy házibuliban mulatott, majd beültek egy Ladába, hogy hazaautózzanak. Zsolt ekkor 16 éves múlt, szobafestő-mázolónak tanult, de inkább futballkarrierjére koncentrált: hivatásos focistának készült. Zsolt beült az anyósülésbe, becsatolta a biztonsági övet, lejjebb csúszott, feltette a lábát a műszerfalra, majd néhány kilométernyi autózás után elaludt.

Csorna külterületén autóztak, amikor a Ladát vezető barátja – aki a rendőrségi jelentés szerint egy korty alkoholt sem ivott – szintén elaludt. Az autó lesodródott az útról, és belement az út szélén álló egyetlen fába. A vezetőnek szerencséje volt, agyrázkódással megúszta a balesetet.

Zsolt azonban görnyedt tartásban aludt, és a másodperc töredékéig olyan mértékig megfeszültek a hátcsigolyái, hogy kettő elmozdult, és megnyomták a gerincvelőt. Néhány másodperc alatt elillant a futballkarrierről szőtt álom. Zsolt utolsó lépése az volt, amikor a kocsiba szállt.

A mentők hamar kiértek az összeroncsolódott kocsihoz. Zsoltot a közeli győri katonai kórházba vitték, majd két nappal később egy budapesti kórházba szállították, és ott került sor az addigra már életmentő műtétre. A két hónapos kórházi kezelés után került át mintegy másfél évre egy budapesti rehabilitációs intézetbe.

– Ezt az állapotot nem lehet megérteni, amíg balszerencséjére át nem éli az ember – mondja Zsolt. – Egyik pillanatról a másikra leküzdhetetlen akadállyá válik egy lépcső, és ha bármit leejt az ember, segítség nélkül nem tudja felvenni.

Fenyvesi Viktória, Maczucza Zsolt és Tádé

A baleset után Zsolt csaknem egy évtizedre bezárkózott szó szerint és lelki értelemben is. Szinte csak a rehabilitációs időszakokra hagyta el a szülői házat. Néhány régi barátjával megmaradt a szoros kapcsolat, de csak az otthonában találkozott velük, ritkán tudták elcsábítani őt valahová.

Talán sosem mászik ki a gödörből, ha nem következik be egy másik baleset.

Párhuzamos sorsok
– Hé, ne menjetek taxival, elviszlek! – kiáltotta a Ford volánjánál ülő fiatalember a veszprémi főiskolások szórakozóhelyéről kilépő két lánynak és két fiúnak 2001. március 20-án éjjel. Hárman rövid tanakodás után elindultak az autó felé, a negyedik másfelé ment taxival. Egyikük Fenyvesi Viktória volt, aki a hátsó ülésre szállt be. – Nem gondoltunk semmi rosszra, hiszen ismertük a fiút – mondja.

Azt viszont nem tudhatták, hogy a fiatalember alaposan berúgott, mielőtt a kocsiba ült volna. Az autó csikorgó gumikkal indult, majd egyre gyorsabb tempóban száguldott. Egészen addig, ahol a megengedett sebességnek a duplájával száguldott. Frontálisan nekicsapódott egy betonoszlopnak.

Fenyvesi Viktória nem volt bekötve (a hátsó ülésen utazók számára a biztonsági öv használata csak 2001. április 1-jétől kötelező), így a becsapódáskor először fejjel a kocsi plafonjának vágódott, majd megpördülhetett a deformálódott utastérben, hiszen a mentők úgy találtak rá, hogy a lába kilógott a kocsi hátsó ablakán.

Viktóriát a veszprémi kórházba vitték, ahol hosszas kivizsgálások után megállapították: egy nyakcsigolyája elrepedt, egy másikról letört egy darab, a gerincvelő középszakaszon zúzódott. Egy hónappal később került csak Budapestre, egy rehabilitációs intézetbe. Itt az orvosok már tudták, hosszú rehabilitáció vár rá, és úgy gondolták, soha többé nem fog járni. Ezt tudatták Viktóriával, aki a balesetig versenyszerűen népi táncolt.

A lány április 27-én este telefonon beszélt egyik barátjával, aki elmondta, hogy meghalt egy közeli ismerősük. Viktória ekkor már az összeomlás határára került. Mivel ekkor még nem tudott járni, kerekes székével legurult a kórház kivilágítatlan dohányzójába, ahol zokogásban tört ki.

De nem volt egyedül a sötétben.

Új pálya
Viktória most is úgy gondolja, csoda, hogy a szintén ott üldögélő Zsolt megkérdezte, miért sír, hiszen a fiatalember – aki egyik rehabilitációs időszakát töltötte az intézményben – halk szavú, nem kezdeményező típusú ember. Zsolt szerint semmi különös nem történt: – Meg kellett szólítanom, hiszen olyan kétségbeesetten sírt.

Este kilenc körül kezdtek beszélgetni egészen hajnali négyig. Másnap újra beszélgettek, majd együtt töltötték az egész napot. Szeptemberben elhagyták a kórházat. Viktória nem jött teljesen rendbe, de megtanult járni, igaz bottal közlekedett. Csak összepakolni ment haza, majd Zsolthoz költözött.

Élvezték az együtt töltött napokat, és Zsolt mindinkább megnyílt a külvilágnak. Párjával együtt már egyre bátrabban kimozdult. Viktória közben eredményesen befejezte tanulmányait a szombathelyi főiskolán.

Ha a kutyát jól kiképzik, csak az ember tévedhet

2002 őszén a kutyájukat elütötte egy autó. Korábban egy ismerőstől hallottak arról, hogy van egy alapítvány, ahol mozgásukban akadályozottakat segítő kutyákat képeznek ki, és bár nem igazán értették, miben segíthet egy kutya, felvették a kapcsolatot a Kutyával az Emberért Alapítvánnyal, majd novemberben elautóztak a telephelyükre.

Ekkor találkoztak először Tádéval.

A kutya választott
Zsolt érdeklődve nézte a kutyákat az alapítvány telephelyén. Az első találkozáskor az összes kutyával dolgozott, hogy a szakemberek megállapíthassák, melyik illik hozzá a legjobban. Zsoltnak Tádé már az elején szépen dolgozott, de Tádé testvére, Zénó is.

Végül nyilvánvaló vált a kiképzők számára, hogy Tádé, a golden retriever lesz Zsolt párja. – Csak a helyzetgyakorlatok során dőlt el, melyik kutya való igazán az én személyiségemhez, temperamentumomhoz – állítja Zsolt. – Nem én választottam Tádét, hanem ő engem. Egy segítő kutyának általában csak a mozgásában akadályozott gazdájának kell mindent megtennie. A mi esetünkben a feleségem is az, és Tádé neki is engedelmeskedik, de előtte rám pillant jóváhagyásért.

Hogy mennyire egymásra találtak, egy világbajnoki serleg is igazolja.

– Ugrik, szalad, szlalom, pallóra fel, pallóról le! – Tádé buzgón rója a köröket a budaörsi kiképzőpályán Zsolt utasításait figyelve. A férfi kerekes székével nem tudja tartani a tempót a kutyával, így kicsit messzebbről utasítja újabb és újabb akadály leküzdésére.

– Most jön a következő pálya – mondja Zsolt edzője, és ő visszatér a pálya elejére a többi ép edzőtársával együtt. Újra nekilódulnak. – Nem, nem a palló! – kiált a kutyának, aki szeme sarkából futás közben is őt figyeli, s rögtön engedelmeskedik, az akadály felé fordul, és átlendül fölötte.

Így telik el Zsolt és Tádé szombatjából három óra. Ahhoz, hogy a kutya-gazda páros sikereket érjen el az agilityversenyeken, rendkívül sokat kell edzenie, ez fokozottan igaz a mozgásukban akadályozott versenyzőkre.

Az ilyen hétvégékből nőtte ki magát a néhány éve nemzetközivé lett paragility, az agility kerekes székes változata. Mányik Richárd (aki szintén kerekes székkel közlekedik) kezdte el e sport „para” változatát. Ma már több követője van, és évente több versenyt szerveznek hazánkban, idén például a nyolcadik világbajnokságot. A cél itt is ugyanaz: a kutya-gazda párosnak a lehető leggyorsabban a legkevesebb hibával kell két tucat akadályt teljesítenie a pályán. A kutya hintán szalad, rudak között szlalomozik, akadályokat ugrik át – a sorrendet a gazda csak a verseny előtt pár perccel kapja meg.

– A sorrendet jól meg kell jegyezni, majd indul a verseny az idővel. Ha a kutyának kellő gyakorlata van, csak az ember tévedhet: márpedig az akadályok megismétlése a biztos vereséget jelenti – mondja Zsolt, aki Tádéval tavaly az olaszországi Vogherában rendezett vébén elhódította az első díjat a többszörös világbajnok Mányik Richárdtól és Oszkár nevű kutyájától.

A bajnokok nem mellesleg jó barátok is: együtt járnak segítőkutya- vagy paragilitybemutatókat tartani iskolákba, rendezvényekre, hogy minél többen láthassák, mire képes egy jól képzett segítő kutya és gazdája.

Az alapítvány önkéntese
Zsolt és Viktória ma már a Kutyával az Emberért Alapítvány önkéntese. Az alapítványt a 90-es évek végén hozták létre magánszemélyek, volt köztük orvos, etológus és kutyakiképző is. A céljuk azóta is az, hogy minél több mozgásában akadályozott ember hozzájuthasson segítő kutyákhoz, és a más fogyatékkal élők is részt vehessenek kutyás terápiás foglalkozásokon. A többhavi kiképzés másfél-kétmillió forintos költségét adományokból, pályázatokból fedezi a szervezet.

De hiába a jó szándék: ma az országban mindössze egy tucat mozgássérült-segítő kutya szolgálja gazdáját. – A kerekes székben élők többsége megijed, hogy felelősséggel jár a kutyatartás – mondja Zsolt –, elvégre mindennap ennie, innia és sétálnia kell. Pedig éppen ezzel kezdi el szolgálni az embert, hiszen rendszerességet követel meg, nem hagyja, hogy a gazdáján eluralkodjon a depresszió.

A mozgásukban akadályozottakat segítő kutya nemcsak az emberek többsége, de a törvény számára is ismeretlen. A vonatkozó jogszabály csak a vakvezető kutyáról szól, így ismeretlen helyen szinte mindennaposak a konfliktusok a kutya miatt.

Zsolt azóta megvédte világbajnoki címét – Üzletekben, bevásárlóközpontokban kérdőre vonnak, mit keresünk ott a kutyával – meséli Viktória. – Előfordult, hogy a jogszabályra hivatkozva próbáltak kivezetni minket, de mindig kiharcoltam, hogy bent maradjunk.

Az alapítvány szeretné elérni, hogy a jogszabályba bekerüljenek a mozgássérült-segítő, a terápiás és az epilepsziarohamot jelző kutyák is.

Tádé is legalább annyit segít, mint egy vakvezető kutya. Fontos szerepet játszik a külvilággal való kapcsolatkeresésben is. – Hozzám senki nem jött oda beszélgetni – mondja Zsolt. – Amióta Tádé velem van, mindig felbukkan egy ember, hogy megsimogassa. Közben szóba elegyedünk, és az illető rádöbben, ugyanolyan lény vagyok, mint ő. Ezért lenne fontos, hogy a mozgásukban akadályozottak kutyát tartsanak: visszavezeti őket a társadalomba.

Idén Békéscsabán lesz a paragility-világbajnokság, amelyen Zsolt szeretné megvédeni első helyét. De nemcsak ez az egyetlen terve. Amióta 2005-ben összeházasodtak, Viktória és Zsolt álma, hogy gyermekük legyen, vagyis négytagúra bővüljön családjuk.

Zsolt egy új sportban is kipróbálná magát, a búvárkodásban, de eddig még nem talált olyan oktatót, aki vállalta volna egy alsóvégtag-bénult ember felkészítését a merülésre.

Ha mégis sikerül, a víz alatti világ meghódítása lesz az első olyan kaland, amelyre hét év után Tádé nem kísérheti majd el.