Kutyát terveztem

Meg akartam találni a legmegfelelőbb vakvezető kutyát egy ügyfelemnek, aki allergiás volt a kutyaszőrre. Mi lett ebből? Labraszkár!

Kapcsolódó cikkek

 

While working with the Royal Guide Dog Association of Australia as its puppy-breeding manager in the early '80s, I received a request from Hawaii. A vision-impaired woman there, whose husband was allergic to dog hair, had written to our centre in the hope that we might have an allergy-free guide-dog.

“Piece of cake,” I thought. The standard poodle, a trainable working dog, was probably the most suitable breed, with its tightly curled coat. Although our centre bred and used labradors, I didn't anticipate any difficulties finding a suitable poodle.

It turned out I was wrong: after rejecting countless poodles with various problems, some two years and 33 disappointing trials later, I still hadn't found an appropriate dog for the job.

In desperation, I decided to cross a standard poodle with one of our best-producing labradors. The mating was successful, but it produced only three pups. We sent coat and saliva samples of each pup to the Hawaiian couple, and the husband found one sample allergy-free.

At last we were getting somewhere, but a big job lay ahead. The pup had to grow up and prove suitable for guiding work; and then it had to be compatible with the visually impaired client. We had a long way to go.

With a three to six-month waiting list for people wishing to foster our pups, I was sure we'd have no problem placing our three new crossbred pups with a family. But again I was wrong: it seemed no-one wanted a crossbred puppy; everyone on the waiting list preferred to wait for a purebred. And time was running out - the pups needed to be placed in homes and socialised; otherwise they would not become guide-dogs.

By eight weeks of age, the puppies still hadn't found homes. Frustrated and annoyed with the response to the trio of crossbreeds I had carefully reared, I decided to stop mentioning the word crossbreed and introduced the term labradoodle instead to describe my new allergy-free guide-dog pups.

It worked - during the weeks that followed, our switchboard was inundated with calls from other guide-dog centres, vision-impaired people and people allergic to dog hair who wanted to know more about this “wonder dog”. My three pups may have been mongrels at heart - but the furore did not abate.

A 80-as évek elején, amikor az ausztrál Királyi Vakvezetőkutya Szövetség tenyésztési programjának vezetője voltam, sajátos kérést kaptam Hawaiiról. Egy ott élő látássérült nő, akinek a férje allergiás volt a kutyaszőrre, levélben fordult hozzánk, abban a reményben, hogy talán van allergiamentes vakvezető kutyánk.

Mi sem egyszerűbb – gondoltam. A kiválóan idomítható munkakutyaként ismert, erősen göndörödő szőrű középuszkár tűnt a legalkalmasabb fajtának. Noha központunkban labrador retrivereket tenyésztettünk és tanítottunk be, úgy véltem, nem okozhat gondot a megfelelő uszkár felkutatása.

Ennél nagyobbat aligha tévedhettem volna: különféle gondok miatt sok uszkár már eleve nem jöhetett számításba, s két évvel és 33 keserű kudarccal később még mindig nem sikerült rábukkannom a megfelelő ebre.

Végső kétségbeesésemben kereszteztem egy középuszkárt az egyik legsikeresebb kölyköket adó labradorunkkal. A fedeztetés eredményes volt, de csak három kölyök született. Mindegyiktől szőr- és nyálmintákat küldtünk a hawaii házaspárnak, és a vizsgálat kiderítette, hogy egyikükre a férj nem allergiás.

Végre valamivel előbbre jutottunk, de a nagyja persze még hátravolt! A kölyöknek fel kellett nőnie, alkalmasnak kellett bizonyulnia a vezetőkutyai munkára, ráadásul jól ki kellett jönnie a gyengén látó ügyféllel is. Temérdek munka várt még ránk.

A központunkban tenyésztett kölykök nevelésére jelentkezőknek átlagosan három-hat hónapot kellett kutyára várniuk, így hát biztos voltam benne, hogy könnyen el tudjuk helyezni a három keresztezett kölyköt egy-egy családnál. Ismét tévedtem: a várólistán szereplők mindegyike azt mondta, hogy inkább vár egy fajtatiszta példányra. Az időnk pedig fogytán volt, hiszen a kölyköket családokhoz kellett kihelyezni, hogy szocializálódjanak, máskülönben nem válhatott belőlük vakvezető kutya.

Nyolchetes korukban még mindig nem vállalta el őket senki. Nagyon bosszantott, hogy ennyire elutasítják az általam oly nagy gonddal nevelgetett három kis keverék kutyát, ezért úgy döntöttem, többé nem ejtem ki a számon a „keresztezett” szót. Az új, allergiamentes vakvezető kutyákat attól kezdődően csak labraszkárként emlegettem.

A trükk bevált – a következő hetekben más vezetőkutya-központok, a gyengénlátók és a kutyaszőr-allergiában szenvedők hívásaikkal valósággal ostrom alá vették telefonközpontunkat, hogy többet tudjanak meg erről a „csodakutyáról”. Lehet, hogy a három kölyök valójában keverék volt, ez azonban immár senkit sem zavart.

 

Egy új világ nyílt meg sokak előtt, akik addig azt hitték, soha nem lehet részük a kutyatartás örömében

 

It was 1989 and the publicity surrounding the new designer dogs went national and then international. A new world opened for countless people who had once thought they could never enjoy the delight of a pet pooch.

With this kind of response, I knew we were on to a winner, and I took the decision to breed more of the labrador-poodle crosses. So I contacted the then Kennel Control Council of Australia, hoping to find the names of reputable breeders who were breeding standard problem-free poodles.

“If you use any registered dog for your programme, that breeder will be struck off the register and never be allowed to show or register their dogs again,” the council's spokesperson warned. Nor did he budge when I explained that the dogs were being bred to help vision-impaired people.

The breeders themselves were split: many did subsequentely threaten me or propose litigation if I used their progeny in my breeding programme, while others offered their services free to the guide-dog centre.

While all this was happening, I continued training Sultan, the original non-allergenic pup. He eventually went to Hawaii, amid intense media coverage, where as the world's first labradoodle he bonded beautifully with his new owner and her allergic husband.

Interest in the labradoodle continued to escalate and inquiries poured in from all over the world from people wishing to either purchase or breed the dogs. But I quickly realised that I'd opened a Pandora's box when our next litter of ten labradoodles produced only three allergy-free pups.

I began to worry, too, about backyard breeders producing supposedly “allergy-free” dogs for profit. Already, one man claimed to be the first to breed a poodle- Rottweiler cross!

New breeds began to flood the market: groodles, spoodles, caboodles and snoodles. Were breeders bothering to check their sires and bitches for heredity faults, or were they simply caught up in delivering to hungry customers the next status symbol? We'll never know for sure.

Today I am internationally credited as the first person to breed the labradoodle, but I wonder, in my retirement, whether we bred a designer dog – or a disaster!

1989-et írtunk, s az új „tervezett” kutyák előbb országszerte, majd külföldön is ismertté váltak. Egy új világ nyílt meg számtalan olyan ember előtt, akik addig azt hitték, soha nem lehet részük a kutyatartás örömében.

A kedvező reakcióból tudtam, hogy nyert ügyünk van, és elhatároztam, hogy további labrador-uszkár keverékeket tenyésztek ki. Kapcsolatba léptem az Ausztrál Kennel Tanáccsal abban a reményben, hogy megkaphatom tőlük néhány problémamentes középuszkárokkal foglalkozó, megbízható tenyésztő címét.

– Ha törzskönyvezett kutyát használ fel a programjához, annak a tenyésztőjét töröljük a listánkról, és soha többé nem törzskönyvezheti nálunk a kutyáit! – figyelmeztetett a tanács szóvivője. Az sem hatotta meg, hogy a kutyák gyengénlátóknak segítenének.

Maguk a tenyésztők erősen megosztottak voltak a kérdésben. Közülük sokan utóbb meg is fenyegettek vagy pert helyeztek kilátásba arra az esetre, ha tőlük származó kutyát használok fel a programomban, mások ellenben ingyen ajánlották fel szolgáltatásaikat a vezetőkutya-központnak.

Mindeközben folyamatosan dolgoztam az eredeti nem allergén kölyök, Sultan betanításán. Később Hawaiira utazott, és a sajtó óriási érdeklődésétől kísérve a világ első labraszkárjaként remek kapcsolatot alakított ki új gazdájával és annak allergiás férjével.

A labraszkárok iránti érdeklődés egyre nőtt, és immár a világ minden részéről jelentkeztek nálunk olyanok, akik vagy megvenni, vagy tenyészteni szerették volna ezeket a kutyákat. Rá kellett döbbennem azonban, valóságos Pandora szelencéjét nyitottam ki, amikor a következő tíz labraszkáralomban csak három allergénmentes kölyköt találtunk.

További aggodalmat okoztak azok a „házi” tenyésztők, akik igencsak drágán kínálták „allergénmentes” kutyáikat. Egyikük már azt híresztelte magáról, hogy a világon elsőként sikerült uszkár-rottweiler keveréket létrehoznia!

Ettől kezdve valósággal elárasztották a piacot az új fajták: goldoszkárok, spaszkárok és egyéb, még különlegesebb keverékek. Vajon ellenőrizték-e a tenyésztők a kanokat és a szukákat, nem hordoznak-e örökletes rendellenességeket, vagy egyszerűen csak az volt a céljuk, hogy kielégítsék az új státusszimbólumra vágyó tömegeket? Ezt sosem fogjuk biztosan megtudni.

Manapság világszerte engem tartanak a labraszkár kitenyésztőjének, de immár nyugalomba vonultként nem tudom eldönteni, hogy amit létrehoztunk, „tervezett” kutya lett – vagy inkább katasztrófa!

Vote it up
232
Tetszett?Szavazzon rá!