Látta már a fát?

Oly gyakran előfordul, hogy a hétköznapokban nem vesszük észre a szépséget

Kapcsolódó cikkek

 

My neighbor Mrs. Gargan first told me about it. “Have you seen the tree?” she asked as I was sitting in the back yard enjoying the autumn twilight.

“The one down at the corner,” she explained. “It’s a beautiful tree – all kinds of colors. You ought to see it.”

I told her I would, but I soon forgot about the tree. Three days later, I was jogging down the street, when a splash of bright orange caught my eye. For an instant, I thought someone’s house had caught fire. Then I remembered the tree.

As I approached it, I slowed to a walk. There was nothing remarkable about the shape of the tree, a medium-sized maple. But Mrs. Gargan had been right about its colors. Like the messy whirl of an artist’s palette, the tree blazed a bright crimson on its lower branches, burned with vivid yellows and oranges in its center, and simmered to deep burgundy at its top. Through these fiery colors cascaded thin rivulets of pale-green leaves and blotches of deep-green leaves, as yet untouched by autumn.

Edging closer I noticed several bare branches near the top. The leaves they had shed lay like a scarlet carpet around the trunk.

As I marveled at this beauty, I thought of an essayist’s comments about the stars. If the constellations appeared only once in a thousand years, he observed, imagine what an exciting event it would be. But because they’re up there every night, we barely give them a look.

I felt the same way about the tree. Because its majesty will last only a week, it should be especially precious to us. And I had almost missed it.

Once in the 19th century when a man noticed a brilliant display of northern lights in the sky, he tolled a church bell to alert townspeople. That’s what I felt like doing about the tree. I wanted to awaken the countryside to its wonder.

I didn’t have a church bell, but as I walked home, I did ask each neighbor I passed the same simple but momentous question: “Have you seen the tree?”

Először a szomszédasszonyom, Mrs. Gargan hozta szóba. – Látta már a fát? – kérdezte tőlem, amikor a hátsó kertben üldögélve élveztem az őszi alkonyatot.

– Ott, a sarokban – mutatott rá. – Gyönyörű fa, pompásak a színei. Feltétlenül nézd meg!

Megígértem, hogy megnézem, de hamarosan meg is feledkeztem róla. Három nap múlva az utcán kocogtam, s egyszerre izzó narancsszín fényre lettem figyelmes. Egy pillanatig azt hittem, kigyulladt egy ház. Aztán eszembe jutott a fa.

A futásból lépésre váltva közelítettem feléje. A közepes méretű juhar formájában semmi rendkívülit nem találtam. Hanem a színeit illetően Mrs. Gargannak igaza volt. Egy festőpaletta színeinek tobzódására emlékeztetett: ágai alul vakító bíborszínben ragyogtak, középen a lomb az élénksárga és narancsszín árnyalataiban lángolt, s a tetején mély borvörösbe szelídült. A tüzes színek között vékony érként halványzöld levélsávok és sötétzöld foltok kacskaringóztak ott, ahol az ősz keze még nem érintette meg a leveleket.

Lassan közeledve, a fa teteje körül néhány csupasz ágat pillantottam meg. A lehullott levelek skarlátvörös szőnyegként hevertek a törzs körül.

Amint bűvölten néztem ezt a szépséget, eszembe jutott, amit egy esszéíró mondott a csillagokról. Képzeljük el, milyen szenzációs esemény lenne, ha a csillagképek ezredévenként csak egyszer jelennének meg! Ám mivel minden éjszaka feltűnnek az égbolton, szinte pillantásra sem méltatjuk őket.

Ugyanezt gondoltam a fáról. Fenséges látványa nem tart egy hétnél tovább, s ezért különösen becsesnek kell tekintenünk. S én majdnem elszalasztottam!

A 19. században egy férfi, amikor az északi fény pompáját megpillantotta az égen, meghúzta a templomharangot, hogy figyelmeztesse rá a város lakóit. Úgy éreztem, a fa is ilyesmit érdemelne. Az egész környéknek meg akartam mutatni ezt a csodát.

A harangot nem kondíthattam meg, de hazafelé bandukolva minden útba eső szomszédomat megszólítottam, s föltettem az egyszerű, ám nagy jelentőségű kérdést: – Látta már a fát?

Vote it up
15
Tetszett?Szavazzon rá!