Laikipia oroszlános hölgye

A csodaszép tudósnő az állatok királyát is leveszi a lábáról... altatólövedékkel

Kapcsolódó cikkek

 

 

A bloodcurdling roar emerges from the thicket. All hell breaks loose. A lion has snatched the bait and is now snared. I glance anxiously at the beautiful woman next to me. Alayne Cotterill is blonde, wiry, fit and dressed in combat fatigues. Calmly, she edges the Land Cruiser closer to the snare. I freeze at what I see. The predator is flattened into a crouch, ready to spring and fixing us with piercing yellow eyes in what I can only call a death stare.

Alayne aims her rifle-length tranquilliser dart gun and shoots. I hold my breath. The dart finds its target and then the lion makes a noise so primal that it almost makes me jump out of my skin. There is a blur of fangs, claws and shuddering muscle—then, but for the hammering of my heart, complete silence.

Gingerly, we get down from the vehicle and tiptoe towards the lion. In the torchlight what I see is magnificent: huge ivory teeth, eyes that are still open and staring right at you so that you feel like prey, a lush mane and paws so huge you can see how they could break your neck with a flick of the wrist...

That sort of thing is all in a night’s work for the “lion lady", but not for me, and the memory of that encounter is not something I’m ever likely to forget.

I have known Alayne Cotterill since 2004, shortly after she arrived in Laikipia, a rugged district west of Mount Kenya, where I have a farm. Alayne is a scientist at an organisation down the road called the Laikipia Predator Project, which conducts research into how lions cope with human pressure. It finds ways for ranchers like me to protect our livestock from big carnivores without actually killing them—by encouraging a policy of peaceful co-existence.

Alayne grew up in Devon and dreamed of working with wildlife from a fairly young age. After studying bio-logy at Lancaster and Oregon State universities, she went to Zimbabwe in the 1990s with just £20 in her pocket and got work in hunting camps. About ten years ago Robert Mugabe’s police, suspicious of the amount of time Alayne spent in the veldt, accused her of being a “foreign spy", and she was forced to leave Zimbabwe.

One of the things she learned in Zimbabwe was to track lions on foot, following them in thick bush at a distance of only ten yards. “I find lions reasonable," she says. “They’ll give you a rev, a roar, before they kill you. They don’t like you close. If you back off—then they leave you alone." When Alayne talks about lions she sounds truly happy. “Getting a rev is great..."

She has worked for the Predator Project since 2003. Formerly married to a British Army officer, she has two daughters, Mairi, eight, and Jai, five, both of whom are living a proper Jungle Book existence. They often join Alayne on capture expeditions and are so comfortable with big cats that they hug tranquillised lions—and are not fazed by other predators. Once a leopard slunk into the bedroom in the middle of the night while Alayne was sleeping with both the children. Mairi half-awoke and asked: “What’s the matter Mummy?"

“It’s just a leopard," said Alayne.

“Oh," said Mairi, and went back to sleep as the leopard made a quiet exit.

For research purposes each of the lions Alayne catches and collars is given a numbered identity: “LF" for females or “LM" for males. But nicknames are often given—such as Thelma and Louise, George Bush and Pussy Galore. Alayne’s children have their own names for them—Barbie, Casper, Magic and Bambi. “A reference to what they eat rather than what they are," quips Alayne.
 

Lions once populated all of Africa—as well as Europe, Asia and the Americas. Even 20 years ago there may still have been 200,000 lions in Africa. Today there are perhaps 23,000. The big drop in numbers is accounted for by Africa’s exploding population of both people and livestock. Lions, deprived of their habitat and prey, now kill livestock, and farmers have responded by shooting them. When they do not use guns they will bait carcasses with vicious poisons, indiscriminately killing entire prides of lions.

Laikipia itself has about 200 lions. “These lions are wilder than in game parks—yet they live cheek-by-jowl with people," says Alayne, who is now researching a doctorate at Oxford University. “I love that interaction. There are no fences, with people living over there and wildlife over here, but all together."

Vérfagyasztó üvöltés hallatszik a bozótosból. Elszabadul a pokol. Egy oroszlán ráharapott a csalétekre, és most csapdába esett. Izgatottan pillantok a mellettem ülő csodaszép nőre. Alayne Cotterill szőke, vékony, izmos, és katonai gyakorlóruhát visel. Közelebb óvakodik a terepjáróval a csapdához. Kővé dermedek attól, amit látok. A ragadozó ugrásra készen lapul a földön, sárga szeme olyan átható pillantással mered ránk, amit csak gyilkos nézésnek tudok nevezni.

Alayne céloz vadászpuska hosszúságú, altatónyílheggyel felszerelt fegyverével, és lő. Visszafojtom a lélegzetemet. A nyíl eltalálja a célját, aztán az oroszlán olyan vadállatias hangot ad, hogy megfagy a vér az ereimben. Karmok, mancsok kavarognak, izmok ránganak, aztán az én szívem kalapálását leszámítva néma csend lesz.

Óvatosan kiszállunk a terepjáróból, és lábujjhegyen közelítünk az oroszlánhoz. Lenyűgöző, amit a fáklyafényben látok: hatalmas elefántcsontszínű fogakat; a még mindig nyitott, ránk meredő szemet, amelynek pillantásától az ember zsákmánynak érzi magát; dús sörényt és olyan hatalmas mancsokat, hogy szinte látom, hogyan töri el a nyakamat egyetlen mozdulattal...

Az ilyesmi mindennapos eset az "oroszlános hölgy" számára, de számomra nem, és így aligha felejtem el valaha is ezt a találkozást.

2004-ben ismertem meg Alayne Cotterillt, nem sokkal azután, hogy megérkezett Laikipiába, a Kenya-hegytől nyugatra elterülő vidékre, ahol farmom van. Alayne tudós, a közeli Laikipia Predator Project nevű, ragadozókkal foglalkozó szervezetnél dolgozik, amely azt vizsgálja, hogyan viselik el az oroszlánok az ember jelenlétét. Olyan módszereket javasolnak a hozzám hasonló gazdálkodóknak, amelyekkel megvédhetjük a jószágainkat a nagy ragadozóktól anélkül, hogy azokat meg kellene ölnünk – vagyis ösztönzik a békés egymás mellett élést.

Alayne Devonban nőtt fel, és szinte gyerekkorától arról álmodott, hogy a vadvilággal dolgozzon. Miután biológiát tanult a Lancaster, valamint az Oregon állami egyetemen, az 1990-es években mindössze húsz fonttal a zsebében Zimbabwéba utazott, és vadásztáborokban kapott munkát. Úgy tíz évvel ezelőtt Robert Mugabe rendőrsége gyanakodni kezdett, miért tölt Alayne annyi időt a bozótos vidéken, azzal vádolták meg, hogy "külföldi kém", és kiutasították Zimbabwéból.

Az egyik dolog, amit Zimbabwéban megtanult, az, hogyan kell gyalogosan, mindössze tíz méterről követni az oroszlánt a sűrű bozótban. – Szerintem az oroszlánok ésszerűek – mondja. – Ráüvöltenek az emberre, mielőtt megölnék. Nem szeretik az ember közelségét. Ha távolabb megyünk tőlük, békén hagynak. – Amikor Alayne az oroszlánokról beszél, érezni, hogy boldog. – Az az üvöltés fantasztikus...

2003 óta dolgozik a Predator Projectnél. Volt férje brit katonatiszt, két lánya, a nyolcéves Mairi és az ötéves Jai, igazi "dzsungelkönyve-életet" él. Sokszor elkísérik a mamát a befogó expedíciókra, és úgy megszokták a nagymacskákat, hogy az elaltatott oroszlánokat átölelik, és nem félnek a többi ragadozótól sem. Az éjszaka kellős közepén egyszer egy leopárd belopódzott a hálószobájukba, ahol hárman aludtak. Mairi félig felébredve azt kérdezte: – Mi a baj, mami?

– Ez csak egy leopárd – felelte Alayne.

– Akkor jó – mondta Mairi, és aludt tovább, miközben a leopárd csöndben távozott.

Kutatási célokból minden oroszlán, amelyiket Alayne befog, és nyakörvet tesz rá, kap egy azonosító számot: a nőstények LF (nőstény oroszlán), a hímek LM (hím oroszlán) betűjellel. Gyakran becenevet is kapnak, mint például Thelma és Louise, George Bush és Pussy Galore. Alayne gyerekei is elnevezik őket: Barbie, Casper, Magic és Bambi. – Ez inkább arra utal, hogy mit esznek, nem arra, hogy milyenek – jegyzi meg Alayne.
 

Az oroszlánok valaha benépesítették egész Afrikát – akárcsak Európát, Ázsiát és az amerikai kontinenst. Még húsz évvel ezelőtt is vagy 200 ezer oroszlán lehetett Afrikában. Ma legfeljebb 23 ezren vannak. A drasztikus csökkenés annak tudható be, hogy robbanásszerűen megnőtt Afrika népessége és jószágállománya. Az élőhelyüktől és zsákmányuktól megfosztott oroszlánok most a jószágot pusztítják, a gazdák pedig erre válaszul lelövik az oroszlánokat. Amikor nem puskát használnak, veszedelmes mérgekkel etetik a vadakat, válogatás nélkül pusztítanak el egész oroszlánfalkákat.

Laikipiában mintegy kétszáz oroszlán él. – Ezek az oroszlánok vadabbak, mint a rezervátumokban élők, mégis karnyújtásnyira vannak az emberektől – mondja Alayne, aki most a kutatási eredményeiből készül doktorálni az Oxfordi Egyetemen. – Élvezem ezt a közvetlen kapcsolatot. Nincsenek kerítések, amelyek egyik oldalán az emberek, a másikon a vadvilág él, hanem mind együtt vannak.

Vote it up
219
Tetszett?Szavazzon rá!