Lajos, a macska

Cicacentrikus világnézetű családunk különleges egyéniséggel gyarapodott, amikor őfelsége feltűnt a kertünkben

Megjelent: 2010. december

Kapcsolódó cikkek

A családunkban macskacentrikus világnézet uralkodott. A történet kezdetén négy macskánk volt. Ezt a közösséget sok kedvesség mellett a szellemi középszerűség jellemezte.

Egyszer csak feltűnt a kertünkben egy ötödik, ezüstszürke-fehér csíkos, szépen karbantartott, fiatal, de nem kölyökkorú macska. Irén, a feleségem, a túlnépesedést elkerülendő, nem akarta befogadni, de elkergetni sem volt szíve. Kinyomozta az eredeti gazdáját, és visszaadta neki. Az illető hölgy fanyalogva elvitte. Pár nap múlva a cica újra megjelent a felségterületünkön. Nyilván mindkétszer bedobták a kertbe. Ekkor Irén megpróbált új gazdát keresni neki, de senkinek sem kellett. Közben mi nagyon összebarátkoztunk. Végül Irén is elfogadta, s mindjárt a keresztanyja is lett: amikor a macska lezseren sétált az asztalon, azt mondta neki: „Ide figyelj, Lajos!” – és ő lőn Lajos.

Lajos nagyon ragaszkodott hozzám. Az állatok megérzik a jóindulatot, és még az sem kizárt, felfogta, hogy az ő érdekében, a befogadásáért szóltam.

Hamarosan kiderült, hogy különleges egyéniség. Mindenekelőtt tisztázta a viszonyát a család többi két- és négylábú tagjával. A saját macskáinkkal nem vitatkozott, lenézte őket. Idegen macskát viszont a környéken sem tűrt meg. Bámulatosan tudta cifrázni a véleményét. Macskául nem értek, de az biztos, hogy nagy szitkozódások voltak. Az emberekkel viszont közvetlen kommunikációra törekedett. Rendszeresen beszélt hozzánk. Reggel, ha meglátott, köszönt egy „nyá”-val, és akárhányszor szóltam hozzá, annyiszor felelt.
 

Először azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy sorba nyitogatta az ajtókat, és a legváratlanabb helyeken és időben tűnt fel. Egyszer délutáni álmomból arra ébredtem, hogy az ajtómat kinyitva rám ugrott. Engem gyakori látogatásaival külön is megtisztelt. Néha beérte annyival, hogy az ölembe telepedett, de általában ragaszkodott hozzá, hogy hagyjak fel egyéb tevékenységemmel, és csak vele foglalkozzam.

Rossz időben a macskák éjszakára is a lakásban maradhattak. Egyszer sürgetővé válhatott a dolga, és ennek a fürdőszobában nyoma maradt. Irén összeszidta és megverte. Ismerve állatbarátságát, a verés persze csak jelképes volt. Mit tett erre a megbántott Lajos? Kis talpával ő is megverte Irént. Fegyvereit: fogát, körmét nem használta, csak jelezte, hogy vele ilyet nem szabad tenni. Neki is van önérzete!

Olykor kísérőnkül szegődött. Egyszer elkísért a boltba. Be is akart jönni velem. Figyelmeztettem, hogy ott félreérthetik a szándékát, üljön le kinn. – Gyere, Lajos, mehetünk! – hívtam, amikor kijöttem. A közelben állók csodálkoztak, hogy erre a macska felkel, és jön velem.

– Gyere, Lajos, mehetünk! – szóltam hozzá. A közelben állók csodálkoztak, hogy a macska velem jön

A neve egyébként komikus helyzetet is teremtett. Amikor Irén távolabbra indult, őt is követte, majd valahol félúton leült, és megvárta. Történt egyszer, hogy egy tömbház nyitott ablaka előtt várakozott. Amikor Irén odaért, hangosan hívta: „Gyere, Lajos!” De a lakásban egy Lajos nevű öregúr lakott, és csodálkozva jött az ablakhoz: ugyan ki lehet az a nő, aki hívja, ráadásul tegezve. Mindezt a felesége mesélte nevetve.

Idővel a többi macskánk is csatlakozott a kísérethez. Néha, az ismerősök nagy mulatságára, egész karaván követte Irént. Az „elöljáró” Lajos maradt. Ő döntött arról, hogy meddig mennek, és mikor fordulnak vissza. Vezető szerepét még az erősebb, nyolckilós Lehel is elismerte.

Amikor agyérgörccsel nyolc napra kórházba kerültem, valósággal gyászolt. Egész nap a nagyszobában, a fotelom mellett feküdt.

Mivel a szobámban nagyon otthonosan mozgott, néha galibát csinált. Sok mindent eltűrtem, de amikor felborította a táblát, amelyen a félig kirakott kétezer darabos puzzle volt, elfogyott a türelmem, és kisicceltem. Hiba volt. Úgy megsértődött, hogy soha többé nem jött a szobámba. Én közben lábtöréssel újra kórházba kerültem, és miután hazahoztak, hónapokig feküdtem gipszben. Egyetlenegyszer sem látogatott meg, és amikor kérésemre Irén megpróbálta felhozni, fújt és morgott: ő oda még egyszer nem teszi be a négy lábát, ahonnan kidobták.

Négy hónapig tartotta a haragot, csak karácsonykor békült ki velem. Addigra már le tudtam sántikálni a földszintre. Ott éppen huszonketten a nagy család összejövetelét tartottuk. Hirtelen nyílt az ajtó, Lajos besétált és felugrott az ölembe. Nagy örömet szerzett ezzel nekem.
 

A nagyszobába addigra a macskáknak már nem volt belépőjük. Orsi lányom Kristóf unokám érdekében kitiltotta őket. Ezt a többi macska tudomásul is vette, ő azonban nem fogadta el. Erre Orsi bevetette a csodafegyvert: a virágok öntözésére szolgáló spriccelőt. Ettől Lajos, mivel nem szeretett „ruhástul” zuhanyozni, óvatosabb lett. Nyitotta az ajtót, bekémlelt, és csak akkor lépett be, ha Orsi nem volt a láthatáron.

Hamar befogadta Miklóst (vejem) is, sőt őt is rendszeresen kísérgette. Amikor esténként Miklós autóbusszal indult haza, elment vele a négyes busz megállójáig, ott a padon mellé telepedett. Meg tudta különböztetni a járműveket is. Ha személy- vagy teherautó közeledett, rá se hederített, de amint a busz jött, leugrott, elköszönt, és hazajött. Egyszer Miklós a hatos busz megállója felé indult. Lajos megpróbálta a helyes útra terelni. Háromszor is megindult a „rendes” irányba, és visszaszólt, hogy „nyá” – erre gyere. Majd belátva, hogy itt az okos szó nem használ, ment ő is a hatoshoz.

A történet vége szomorú. Lajos halálosan megbetegedett, az emberi leukémiához hasonló betegségben. Irén elvitte az állatorvosokhoz. Először megpróbálták meggyógyítani, még infúziót is kapott. Másodszor már nem biztattak semmi jóval. Azt mondták, hogy holnap jön a főorvos, ő dönt a sorsáról. Ebből megértettem, hogy másnap elaltatják. El akartam tőle búcsúzni, de Orsi sietett, és mire a sánta lábammal leértem a földszintre, már elvitték. Aztán megjöttek nélküle.

Macskát még ennyire nem szerettem. Nyugodj békében, kis barátom!

Vote it up
381
Tetszett?Szavazzon rá!