Lassít-e időnként, Vettel úr?

Nem könnyű kérdés ez egy Forma–1 világbajnok számára. Sebastian Vettel a több időért vívott küzdelméről mesél

Kapcsolódó cikkek

Előfordul, hogy Sebastian Vettel megrémíti a körülötte lévőket. Így tesz ezen a délelőttön is, az észak-németországi Wedel jachtkikötőjében. Tizenheten szállnak be egy nagy teljesítményű motorcsónakba – a Red Bull néhány munkatársa, egy vetélkedő győztesei, újságírók, és persze Vettel.

Óriási sebességgel indulunk el lefelé az Elbán, aztán a vezető váratlanul átadja a helyét Vettelnek. Az utasok döbbenten figyelik a háromszoros Forma–1 világbajnokot. Vajon tudja, mit csinál? Vagy a vízbe fogunk borulni? Vettel vigyorogva veszi át a kormánykereket, kipróbálja a gázkart, egyre gyorsabb kanyarokat vesz, végül a csónakot megfaroltatva szűk, 180 fokos fordulót tesz. Az autóversenyző nagyon élvezi az effajta eseményeket. Az út után beül a limuzinba, hogy interjút adjon, s csak ekkor árulja el, hogy van jogosítványa az efféle motorcsónakok vezetésére is.

Reader’s Digest: Lassít-e néha, Vettel úr?
Sebastian Vettel: Lassítani? Miért?

RD: A Forma–1 leggyorsabb autóját vezeti, óránként 300 kilométeres sebességnél is gyorsabban, és a csónakban sem fogta vissza magát. Sokaknak jut eszébe, hogy van-e egyáltalán olyan alkalom, amikor ez a fickó lassan csinál valamit.
SV: Hmm, fogós kérdés. Talán a fogmosásnál? Bár szeretek azon is gyorsan túl lenni. De értem a kérdés lényegét. Nem szándékosan csinálom gyorsan a dolgokat. Mindig azt teszem, amire az adott feladat elvégzéséhez szükség van – és ha ehhez lassan kell csinálni a dolgokat, az sem baj.

RD: A Forma–1 száguldó cirkusza 19 országot keres fel, ön tehát az egész világot bejárja. Van olyan ország, ahová különösen szívesen látogat?
SV: Az első indiai utam nagyon nagy hatást tett rám. Az egész teljesen más volt, mint például az Egyesült Államok vagy Ausztrália, amelyek sok tekintetben hasonlítanak arra, amit itt, Németországban megszoktam. Indiában nagyon más az élet. Mindenütt rengeteg az ember, és óriási a szakadék gazdagok és szegények között.

Vettel a Bahreini Nagydíjra készül

RD: De hogyan ismerte meg az ottani életet? Nem kell minden idejét a versenypályán töltenie?
SV: Nem, dehogy. Az első alkalommal a Tádzs Mahalt akartuk megnézni. Alig négyórányira van a pályától, így aztán nekivágtunk. Az utak azonban többnyire kátyúkkal teli földutak, így arrafelé csakis lassan szabad vezetni. Rá­adásul itt is, ott is felbukkan néhány tehén, sőt olykor egy-egy elefánt is. Vannak, akik az út közepén kriketteznek. Amikor kiszálltunk az autóból…

RD: Csak úgy kiszállt?
SV: Miért ne? Én is kíváncsi vagyok a dolgokra, mint bárki más. Krikettezni sajnos nem tudok, különben talán be is álltam volna. De volt ott egy férfi az elefántjával, egy lakott terület közepén, a nyitott szennyvízcsatornák és kartondobozhalmok között. Így aztán megkérdeztük, hogy felülhetnénk-e rá.

RD: A fickó meg persze felismerte, hogy maga a világbajnok, és meg is engedte.
SV: Már hogy ismert volna meg? Szerintem még tévéje sem volt. Ettől függetlenül megengedte, hogy felüljünk az elefántra. Állati jó móka volt.

RD: Előfordul, hogy kimegy a szállodából, és sétál mondjuk 500 métert, mert tudja, hogy biztosan talál valami érdekes látnivalót? Van ideje az ilyesmire?
SV: Persze. Tokióban például általában nem autóval utazom, hanem metróval. A metró szórakoztató, és remek alkalom az emberek megfigyelésére.

RD: De nem rí ki a tömegből „nagyorrúként”?
SV: Tudják, hogy külföldi vagyok, de nem ismernek fel, hogy én vagyok Sebastian Vettel. Márpedig mindig ez a lényeg – mármint hogy az emberek felismernek-e, vagy sem. Kanadában például nem nagyon érdeklődnek a Forma–1 iránt, ezért bringát kölcsönzünk, és két keréken járjuk be a várost. Németországban ezt nem tehetném meg. De nagyon szeretek a padon üldögélni, és onnan figyelni a világot. Tessék, meg is van! Találtunk valamit, amit lassan csinálok.

Sebastian Vettel
A 26 éves autóversenyző a Németország délnyugati részén lévő Heppenheimben nőtt fel. Példaképéhez, Michael Schumacherhez hasonlóan gokartozással kezdte – az édesapja már három és fél éves korában engedte egyedül vezetni. 17 esztendősen mutatkozott be a Forma–1-ben. 2007 júniusában nyolcadik helyezést ért el. Az első Forma–1 versenyét 2008-ban nyerte. 2009 óta versenyez a Red Bull színeiben, és az elmúlt három évben három világbajnoki címet szerzett. Ő a legfiatalabb versenyző, aki valaha az első helyről indulhatott Forma–1 versenyen, a legfiatalabb futamgyőztes és a sportág valaha volt legfiatalabb világbajnoka.

RD: Mit szokott reggelizni a szállodában? Rántottát és bacont?
SV: Ó, dehogy! Egészségesebben táplálkozom. Reggelire például gyümölcsöt, túrót és efféléket eszek. A pirítóst pedig ki nem állhatom.

RD: Tud főzni? Főz magának, amikor otthon van?
SV: Micsoda kérdés! Igen, tudok.

RD: Annyira azért nem volt furcsa kérdés.
SV: Ha eltöltene nálam egy hetet, mindig más ételt kapna. Például igazi bécsi szeletet. Vagy curryt, tésztát házi szósszal, császármorzsát. A reggelit viszont későn kapná, mert szeretek sokáig aludni.

RD: Mennyit alszik?
SV: Nyolc óra alvásra van szükségem. Az sok?

RD: Szerintem teljesen normális.
SV: A versenyhétvégéken többet al­szom – talán kilenc vagy tíz órát. Nagyon kimerít az az idegőrlő körözés.

RD: Mindemellett marad ideje arra, hogy figyelemmel kísérje a világ eseményeit?
SV: Ez nem könnyű dolog. Szeretem tudni, mi történik a világban, bár a politika nem érdekel. Egy nemzetközi csapatban állandó beszédtéma a sport. A krikett, az ausztrál futball, a dél-amerikai foci – ezek mind szórakoztatók.

RD: Mivel szórakoztatja magát utazás közben? Sok filmet néz?
SV: Ebben megint tipikusan német az ízlésem. Imádom a Tetthely című német krimisorozatot, még fel is veszem a részeit. Moziba viszont nem túl gyakran járok.

RD: Na és mi a helyzet az internetes videoletöltő szolgáltatásokkal?
SV: Nem sok időt töltök az interneten. Néha persze szörfölök egy kicsit. De a Facebook meg a Twitter nem az én világom. Nem is értem, miért érzik szükségét az emberek annak, hogy mindenkivel megosszák az életüket. Szerintem ez olyan, mintha meztelenül járkálnának egy sétálóutcán. Nem hiszem, hogy sokat javítana az emberiség helyzetén. Ráadásul az emberek ma már semmit sem mondanak a másik szemébe – főleg a véleményüket nem.

RD: Volt néhány kommunikációs problémája az eddigi csapattársával, Mark Webberrel is.
SV: Nem vagyok az a konfliktuskereső típus, viszont nem bírom elviselni, ha az emberek egyszerűen függőben hagyják a vitás dolgaikat. Ami Markot illeti, a pályán tiszteljük egymást, személyesen azonban nem tudunk kijönni. Néhány hónapja végre sikerült egyértelművé tennem, mit is érzek ezzel kapcsolatban, és azóta sokkal jobban is érzem magam.

RD: Gyakran nyilatkozta már, hogy nagyon kevés barátja van a Forma–1 világában, s a többiek javarészt olyanok, akiket gyermekkora óta ismer.
SV: Valójában mindegyikük olyan. Nagyon hálás vagyok azért, hogy vannak nekem, ők akadályozzák meg, hogy elszálljak.

RD: Nem szokta rosszul érezni magát amiatt, hogy annyival többet keres a barátainál, akik feltehetően…
SV: … kevésbé jómódúak? Igaza van, tényleg azok. Sokan közülük még tanulnak, szóval nem úsznak a pénzben. Az bennük a nagyszerű, hogy nem kell emiatt kényelmetlenül éreznem magam. A heppenheimi találkozásainkkor valamelyikük néha arról beszél, hogy éppen nincs munkája, és egy kicsit meg van szorulva. De én is nyugodtan mesélhetek nekik az életemről. Az sem magától értetődő, hogy mindent én fizessek, hiszen nekik is van önérzetük. A Forma–1-ben viszont gyakran vannak olyan beszélgetéseim, ahol már néhány mondat után tudom, hová is akarnak kilyukadni.

RD: Úgy érzi, hogy a pénzére pályáznak?
SV: Igen, valami ilyesmi.

Vettel csapata a versenyző futamgyőzelmét ünnepli a 2013. július 7-i Német Nagydíjon

RD: Idősebbnek érzi magát az önnel egykorú barátainál?
SV: Amikor velük vagyok, akkor nem. Máskor viszont azt hiszem, igen. Tizennégy évesen csatlakoztam a Red Bull csapatához, és egészen fiatal koromtól kezdve nagyon sokat voltam felnőttek között. Korán meg kellett tanulnom azt is, hogyan viseljem el a nyomást.

RD: Honnan származott ez a nyomás?
SV: Nem a szüleimtől. Az autóversenyzésben viszont nagyon sok múlik a pénzen és azon, hogy a teljesítményem, valamint a szponzoroktól kapott támogatás elég lesz-e ahhoz, hogy a következő szezonban is versenyezhessek. Az ember így gyorsabban felnő, és komolyabbá válik.

RD: Miféle speciális tulajdonság kell ahhoz, hogy valaki a csúcsra kerüljön?
SV: Először is én mindig rettentő sokat vártam el magamtól. Senki sem követelhetett volna tőlem többet, mint én magam. Persze megviseli az embert, amikor közlik vele, hogy pocsékul startol, vagy nem biztos, hogy lesz elég pénz a versenyzéshez. De az autóba beülve mindig képes voltam kizárni az efféle dolgokat.

RD: Ebben a szellemben nevelkedett?
SV: Azt hiszem, a szüleim sokkal többet aggódtak, mint én – féltették a gyermeküket, mint minden szülő. Gyermekként viszont az az ember számára a legfontosabb, hogy örömet szerezzen a szüleinek – én legalábbis így voltam ezzel. Elég jó kisfiú voltam.

RD: De a Forma–1 nem mindig tisztességes – inkább egy lottójátékra hasonlít, ahol a győztesek milliókat nyernek.
SV: Igen, de nem muszáj lottózni ahhoz, hogy az ember sikeres legyen. Azt kell tudni, hogy ki vagy, és ki kell tartani emellett. Így boldogabb leszel – nekem legalábbis mindig bejött ez.

RD: Kihez fordul tanácsért?
SV: Vannak tanácsadóim, viszont nincs menedzserem. Mindig részt vettem a Red Bull-lal kötendő szerződésekről folytatott tárgyalásokban.

RD: Mi volt az ön számára legfontosabb pont ezeken a tárgyalásokon?
SV: Az idő. A szabadidő. Munka közben mindent beleadok. Viszont szükségem van időre ahhoz is, hogy lazítsak. És ahhoz is, hogy a szabadidőmben megtehessem azokat a dolgokat, amelyeket szeretnék – még most, amíg képes vagyok rá.

RD: Most?
SV: Sokakat ismerek, akik végiggürcölték az életüket, és a nyugdíjas évei­kig halasztották azokat a dolgokat, amelyekre igazán vágytak. Akkor aztán megbetegedtek. Egyébként is más érdekli az embert 25 évesen, mint 45 vagy 65 évesen. Ha elmegyünk valahová, 25 évesként vízisízni szeretnék, nem pedig műemlékek között kóborolni. De ki tudja, 65 éves koromban talán megszállottan fogok érdeklődni a régi kövek iránt. Akkor majd azt fogom csinálni a vízisízés helyett. Viszont legalább elmondhatom majd: „Hála az égnek, hogy 25 évesen elmentem vízisízni.” Ezért van most szükségem időre. Nem akarom lassan csinálni a dolgokat, de időre van szükségem ahhoz, hogy megtegyem őket.

Vote it up
233
Tetszett?Szavazzon rá!