Lassú vonat Szibériába

A transzszibériai expressz a végtelenség élményét kínálja. Szerzőnk fölszállt rá, s érdekes emberekkel hozta össze a sors

Első transzszibériai utazásunk alkalmával, 1991-ben, hétéves kislányom azt mondta: – Muris, hogy elalszol valaki mellett, és másvalaki mellett ébredsz fel. – S ez a „muris” dolog most, huszonkét évvel később is zavarbaejtően igaz.

Akkor, 1991-ben, röviddel az egykori szovjet tagköztársaságok alkotta Független Államok Közössége megalakulása előtt, Moszkvából utaztunk a barátainkhoz Irkutszkba Szásával és négyéves húgával, Ányával egy négyszemélyes fülkében, miközben útitársaink szellemalak módjára, nesztelenül csusszantak be mellénk és tűntek el mellőlünk az éjszaka közepén.

Ezúttal egyedül indultam el, hogy meglátogassam régi barátainkat s közben fel is fedezzem, mennyire változtak meg a dolgok ebben a despotikus-demokratikus Oroszországban.

Ugye mondanom sem kell, hogy amikor az utazás második éjszakáján elbóbiskolok, egy fiatal csecsen férfi van a velem szemközti fölső fekhelyen, de fölébredvén már az orosz hadsereg jóképű őrnagyát látom ugyanott.

Manapság, turistaként akár egy magánvasút kényelmében is vállalkozhatunk e híres útra. Avagy választhatjuk az alámerülést, miként én is tettem, s akkor hétköznapi orosz emberek lesznek az útitársaink.

Jegyváltáskor az utazási iroda női alkalmazottja a „borjúosztályt” javasolja, ahol 55 darab kétszemélyes hálóhelyet zsúfolnak be egy-egy vagonba. Ezt nyújtja a placckart, vagyis a helyjegy. Tisztán él emlékeimben a helyjegyes kocsi: leginkább egy tábori kórházhoz hasonlít. Maradok inkább megint a négyszemélyes fülkénél, ahol az ötnapos út 3400 rubel (kb. 25 ezer forint). Királyi ár.

Fölszálláskor örömmel látom, hogy két idős szibériai lánytestvérrel tanyázom majd együtt. Gálja és Szvjeta feszabadultan locsog-fecseg mellettem, poggyászomat a fekhelyük alá lökik (a csomagtartót fölfoghatatlan módon az egész út során egy hatalmas zsák szennyes ágynemű tölti meg), majd angolból fordított romantikus regényeikbe merülnek.

Ennyit Dosztojevszkijről és a régi szép időkről.

Idegesen kémlelem a keskeny folyosót, amint egy kísérteties szirénaszóra kigördülünk a moszkvai Jaroszlavszkij-pályaudvarról, és megkezdjük 5152 kilométeres utunkat az orosz sztyeppén át, naponta egy időzónát átlépve.

Igazán furcsa! Mintha megállt volna az idő. Mogorva, aranyfogú kalauznő lapátol szenet a kocsinkat fűtő kályhába, a folyosó megtelik a koksz maró szagával.

Atlétatrikós, klottgatyás, posztópapucsos férfiak hosszú sora várakozik a vécéfülkénél, amely sötéten bújik meg a bugyborékoló szamovár mögött. Az ablakok pedig olyan mocskosak, hogy alig tudom kivenni a sztálini időszakban emelt toronyházakat, amint elsüvítünk mellettük a zuhogó esőben.
 

Jéghorgászat Jekatyerinburgban

Igen. Ez a zörögve zötyögő, zöld vonat a földrengésszerű politikai átalakulások évtizedei után is éppolyan, mint volt. Igaz, az ablakon kinézve már nem a vörös propaganda jelszavait látni, hanem színpompás graffitiket, s a szovjet zászlók helyét is szénsavas italok neonreklámjai foglalták el.

A zöld vonat azonban mit sem változott. – Micsoda kupleráj, hát nem? – sóhajtja a szomszéd kupé egyik utasa, aki hozzám hasonlóan a folyosó kézikorlátjának dől. Módomban áll szemügyre venni a szedett-vedett garázsok, pajták, bódék és kunyhók összevisszaságát s a közöttük minden centiméteren parkoló autókat.

– Bizony – folytatja –, a kommunista párt alatt még volt parjadok – rend. Most meg minden kész bardak – szemétdomb.

Rábólintok, és megpróbálnék visszavonulni, de már késő, csillogó szemekkel fixíroz, mint Coleridge Ének a vén tengerészről című költeményének a főhőse, aki már belefogott a története elmesélésébe.

Ez is a változatlanságok közé tartozik. Az oroszok éppúgy imádnak panaszkodni a politikára, mint ahogy az európaiak szeretik kitárgyalni a szappanoperákat. És el-elkalandozva beszélgetünk, óránkénti 50 kilométeres átlaggal.

Vissza a fülkébe. Szvjeta és Gálja is ugyanezt a témát görgeti. – A régi szép időkben sokkal könnyebben megengedhettünk volna magunknak egy ilyen utazást – zsörtölődik Gálja a teáját kavargatva, keménytojást hámozva. – De a 2000 rubeles (kb. 15 ezer forint) nyugdíjamból a számlákat alig tudom kifizetni, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy valamit ennem is kellene.

Ő is, Szvjeta is nagymama már, de éjjeliőrként kell dolgozniuk egy gyárban, hogy szert tegyenek annyi mellékesre, amennyiből meg tudják látogatni Dél-Oroszországban élő nagynénjüket.

Malik tíz órával később száll föl, és félénken odatelepszik mellénk, akik akkor már az alsó fekhelyeken ülünk. Mindhárman idegesen reagálunk, amikor elárulja, hogy csecsen, de fél órával később, a nővérek kedves vallatásának hatására elmondja, hogy a Putyin által a posztjára helyezett csecsen elnök bandita, aki aztán gondoskodott arról, hogy a nép 99 százaléka az ő pártfogójára szavazzon az orosz elnökválasztáson.

– Maffiaállam – mondja vállat vonva. Nem tudom, vajon Oroszországra vagy Csecsenföldre érti-e. Talán mindkettőre.

Viktor, aki a szomszéd fülkében utazik, megtudja, hogy angol vagyok. Alekszandrov városába érve gálánsan kiugrik, és egy darabon megtisztítja az ablakomat, hogy lefotózhassam az odakint csillámló aranykupolákat. Majd boldogan visszatámolyog.

Meg kell hogy mondjam, bűzlik a feketepiaci vodkától, amelyet a vonaton ugyan tilos árusítani, a peronon azonban sötét alakok kínálják kidudoró kabátjaik alól.

Aztán rémséges fotókat szed elő a tárcájából, és büszkén mutogatja őket: ledőlt vasúti hidak, frontálisan összeütközött vonatok sora. Viktor mozdonyvezető. Jesszusom!

A transzszibériai útvonal térképe

Utunk harmadik napján havazik, ahogy átcsusszanunk Nikolo-Polomán. Ez úgy hangzik, mint egy gyönyörű orosz kémnő neve, nem pedig mint egy pályaudvaré az Urál hegység alpesi elődombjai felé menet. Utána jön Perm szélesen elterülő városa, amely egy időben a Sztálin-korszak politikusa, Molotov nevét viselte.

Első transzszibériai expresszutam idején a lányaim és az összes többi utas is beérte könyvekkel, sakkal és kártyával, manapság viszont a fiatalabbaknál laptopokat, mobiltelefonokat és táblagépeket látni, küzdenek a folyosón lévő egyetlen konnektorért, amely a kalauznő szerint kizárólag az ő porszívójának van fenntartva.

Úgy döntök, megcélzom az étkezőkocsit, jóllehet tudom, hogy a kocsik között csúszós, jeges fémlapokon kell épségben átmanővereznem.

Behunyom a szemem, hogy ne is lássam az alattam dübörgő síneket. Hasonló a helyzet a vécén is: az ülőke tetejét felnyitva jeges levegő tör át a lyukon, a lent robogó föld felől.

Az étkezőkocsi üres, és viszonylagos luxust kínál. A hangszórókból már nem szovjet muzsika szól, helyette a pincérnő laptopja szolgáltat popzenét. Legnagyobb meglepetésemre a menü ára több mint a fele Gálja nyugdíjának. Nem csoda, hogy nincs itt senki.

A fülkébe visszatérve sztorizás közben találom Makszimot: a hadsereg őrnagya épp azt meséli a nővéreknek, hogyan kellett a szakaszának többhektárnyi szutykos havat ellapátolnia egy vezető tábornok látogatása előtt.

– Őrnagyi rangot az érdemei alapján kap az ember – mondja szomorúan. – Attól fölfelé már az számít, kit ismersz. Tábornokok a tábornokok fiaiból lesznek.

Épp ekkor állunk meg Zima (jelentése: Tél) kis állomásán. Tátva marad a szám a fagyos időben a mozgó vonatok között botladozó bábuskák látványától, akik a vágányunkhoz igyekeznek, hogy forró káposztás pirogot és szárított halat adjanak el nekünk.

Manapság már mindenfelé Pepsit és Coca-Colát árusító bódék vannak, de a bábuskák szerencséjére még mindig mindenki szívesen egészíti ki friss házisüteményekkel a kiszáradt hazait.

A peron ételkínálatából nem hiányozhat a szárított hal

Három nap elteltével transzszibériai kábulatba süppedünk a kocsi sűrű félhomályában. Mintha víz alatt volnánk. Odakint festői zöld, kék és sárga faházak a hóban, akárha karácsonyi képeslapok mellett suhannánk tova.

Levegőtlen fülkénkben puha párnaként ereszkedik ránk és burkol be bennünket a letargia. Kétes tisztaságú ablakunkon túl az örökké fagyott talajú sztyeppe siklik szüntelenül tova.

A lámpákat az áramtakarékosság jegyében eloltják. A sötétben természetesen kikapcsol az agy is, amint lágyan ringatózunk a himbálózó kocsiban a kerekek ritmusos szívverését hallgatván.

– Mintha édesanyánk keblén pihennénk – sóhajtja Viktor.

Csupán az emberek hiányoznak. Üres falvaival és elhagyott tájaival Szibéria kihalt vidéknek tűnik.

Lányaimat előző utazásunk alkalmával elvarázsolta a ló vontatta szánok, játszadozó gyermekek és jégen horgászó férfiak látványa.

Most meg úgy fest, mintha minden élőlényt magukba szippantottak volna a városok. – A szüleim szerették a szovjet korszak stabilitását – jelenti ki Alekszandr, aki Makszim helyét foglalta el. Ő komoly vállalkozó. Felpillant az Angry Birdsből, amivel a telefonján játszik, és hozzáteszi:

– De meg kell mondanom, én bizony élvezem, hogy harcolni kell a megélhetésért.

Mozdonytisztítás Kutulikban

A következő hajnal varázsos hangulatában egy megállóhely pislákoló fényeit bámulom a fekhelyemről. Egy férfi vonszolja magát a csípőjéig érő hóban a peronon, egyik hóna alatt egy kisgyerek, a másik alatt és a kezében egy-egy bőrönd.

Öt perccel később nyílik a fülkénk tolóajtaja, s ott áll zihálva. A másik fekhelyre pillantok. Alekszandr már elment. A fekhely ezé a férfié és a gyerekéé.

Grisa elragadó, négyéves fiú. Másnap reggel a DVD-lejátszóját nézi. Az én kislányaimnak csak kifestőkönyvük volt. Az még egy másik korban történt, ez viszont továbbra is Oroszország, az örök.

– Szocializmus vagy demokrácia, egy és ugyanaz – mondja az apa, míg szomorkás mosollyal álomba ringatja a kisfiát. – Mi mind imádjuk a saját szerencsétlenségünket. És hagyjuk, hogy a vodka sírjon helyettünk.

Még sötét van, amikor pontban reggel kilenckor begördülünk célállomásunkra, Irkutszkba.

Utastársaim már valamennyien leszálltak korábbi megállóknál. Amint a vonatról lelépve körülnézek a mínusz 15 fokos levegőben, a magányosságnak és elhagyatottságnak pontosan ugyanaz az érzete csap meg, mint amit évtizedekkel ezelőtt éreztem, amikor a két kislányommal együtt álldogáltam itt.

Akkoriban csupán egy telefonfülke jelentette a létfontosságú kapcsolatot a barátaim és a külvilág felé. Most egy neonfeliratot látok villogni a gótikus pályaudvar belsejében: café wifi. Lehetséges, hogy egy idegen városba érkeztem Szibéria kellős közepén, de itt van nekem az internet. Otthon vagyok.

Vote it up
162
Tetszett?Szavazzon rá!