Lelet a  mélyben

Több mint 160 esztendő elteltével kiderült, hol nyugszik az északnyugati átjárót kereső Sir John Franklin két hajója a Jeges-tengerben

Kapcsolódó cikkek

Dél felé jár, amikor 2014. augusztus 26-án a kanadai Nunavut területhez tartozó Cornwallis-sziget ködös partjainál a Viktória-szoros expedícióhoz csatlakozó férfiak és nők utolsó csoportja beszáll a csónakokba, amelyek a One Ocean Voyager tengerjáró hajóhoz szállítják őket. A következő két hetet a sarki kutatásra tervezett vízi jármű fedélzetén fogják tölteni. – Képzelje csak el, hátha megtaláljuk azokat a hajókat! – mondja egyikük a társának. Nem ezek az utasok fogják kezelni a hajó víz alatti radarjait – ők fizettek azért, hogy a kutatás helyszínén lehessenek.

A Viktória-szoros expedíció célja, hogy megtalálják az Erebust és a Terrort. A két harminc méter hosszú hajó 1848-ban tűnt el, s velük együtt a 129 fős legénységnek, valamint az északnyugati átjárót kereső expedíció vezetőjének, Sir John Franklinnek is nyoma veszett.

Franklin negyedik expedíciója 1845-ben indult útnak Nagy-Britanniából a ma kanadai sarkvidéknek nevezett területre azzal a céllal, hogy átkeljen az északnyugati átjáró még fel nem térképezett részén. A Terror és az Erebus 1846-ben esett a jég fogságába a Vilmos király-sziget közelében, és soha nem került elő.

A mostani expedíción több hajóból álló flotta vesz részt, amelyet a tengeri roncsokat kutató legmodernebb berendezésekkel szereltek fel. Ám a jég – amely lelassította és útjukról eltérítette őket – kis híján meghiúsította a keresést. Végül az segített nekik, ami még a jég erejét is felülmúlja és amire Franklinnek is nagy szüksége lett volna: a szerencse. A kanadai kormány Parks Canada ügynöksége, amely már 2008 óta kutatott a roncsok után, éppen erre várt.

A Voyager útvonalát a vállalkozás egyik fő kutatási területén határozták meg, amelyet a hajótérképen kis téglalap alakú rész jelöl a mostani expedíciónak nevet adó Viktória-szorosban. A Franklin-expedíció egyik tisztjének egy kőrakás alatt talált feljegyzése alapján azt feltételezik, hogy errefelé lehetnek a roncsok.

A második kutatási terület a Maud királyné-öböl, innen nagyjából 50 kilométerrel délebbre. Mielőtt a Parks Canada 2008-ban újból nekiállt a kutatásnak, megkeresték Louie Kamookak történészt, aki az inuit szájhagyományban fennmaradt információkat, szóbeli emlékeket (oral history) kutatja. Ő hívta fel a figyelmet arra, hogy az öböl egy részét Umiaqtaliknak nevezik, ami annyit tesz: „a régi hajó helye”, mert az inuit hagyomány szerint a szigetek között egy elhagyatott hajó rejtőzik.

Az inuitok olyan földrajzi neveket használtak, amelyek veszélyre figyelmeztetnek, táplálékforrásra vagy különleges eseményre emlékeztetnek. Az európai felfedezők támogatóik, társaik vagy uralkodóik előtt tisztelegtek az elnevezésekkel. A Maud királyné-öböl szigeteinek többsége azonban még a kétféle névadási módszer ellenére is névtelen.

Ezek között a szigetek között dolgoznak a víz alatti régészek egy kutatóhajó fedélzetén – a tengerfenéket pásztázó berendezés képeit figyelik. A hajó vontatta szonárkészüléket a tenger mélységének megfelelően emelik fel vagy süllyesztik le.

Az oldalirányban pásztázó szonár (SSS) mindkét irányban 100 méteres távolságig „lát”. Egy terület feltérképezésekor egyenes vonalban húzzák a szonárt, majd 150 méterrel odébb vontatják, és az előző vonallal párhuzamosan ismét végighúzzák, és így tovább. Abban mindenki egyetért, hogy idegölően unalmas egy munka. A Maud királyné-öbölben a tengerfeneket jobbára kavics és homok borítja, vagyis a képernyőn általában színtelen szemcsék látszanak.

– Ehhez képest kifejezetten izgalmas lehet például száradó festéket bámulni – véli Yves Bernard, a kanadai haditengerészet búvárja. – Minden műszak előtt azzal biztatom magam, hogy majd most... majd most fogom megpillantani a hajót.

Az Erebus a jég fogságában, François-Etienne Musin festménye

A Voyager fedélzetén délután 4-kor semmit nem várnak annyira, mint a Kanadai Jégszolgálat jelentését. A kapitány és a legénység napról napra átböngészi a táblázatokat a parancsnoki hídon, míg az utasok a társalgóban kivetített képen figyelik a jég vastagságát jelző színes kódokat.

A Viktória-szoros felszínét évszaktól függetlenül jobbára jég borítja, amelynek 90 százaléka áthatolhatatlan jégtörő hajó nélkül.

Halvány reményt csak az a megjegyzés nyújt, amelyet Tom Zagon, a jégszolgálat egyik munkatársa fűz az augusztus 29-i e-mailben küldött jelentéshez: – ... nem kizárt, hogy a térségben a jégtakaró töredezni kezd ... A keleti szél hatására a felső jégréteg megrepedhet.

Ám a szél hirtelen elül. Augusztus 30-án este a sebessége nem haladja meg az óránkénti 19 kilométert. Márpedig a kedvező változáshoz tartósan 45 kilométer/órásnál erősebb szélre van szükség.

A Voyageren utazókra kínkeserves napok várnak, amelyek a roncskutatás helyett a berendezések ellenőrzésével és a hajózható szakaszok kutatásával telnek. Az Erebus és a Terror feltételezett helye felé törik az utat észak felé, miközben hatalmas jégtáblák ütődnek a hajótesthez. A merev testű felfújható felderítő csónak dolgavégezetlenül tér vissza.

A szárnyaszegett csapat megsegítésére egy helikopter indul el észak felé, hogy végigkémleljen egy jégmentes szakaszt az óceánban, amely alkalmas lehet a szonárral felszerelt önálló víz alatti jármű (AUV) kipróbálására. A berendezés jól használható a hideg, mély szakaszok felderítésére, de a körülmények csak kisebb terület átkutatását teszik lehetővé, mint szerették volna.

– Ezzel a technológiával tűéles képet kaphatunk a víz alatti világról – magyarázza David Shea, a Kraken Sonar Systems Inc. műszaki igazgatója. Ez a cég tervezte a több kisebb radarral fogott jelekből nagy felbontású képet készítő, ún. szintetikus apertúrájú szonárt (SAS) szállító robotjárművet. – Amikor kipróbáltuk a Rhode Island-i szorosban, a rákcsapdák fajtáit is meg tudtuk különböztetni. – Ám ezúttal összefüggő jégréteg akadályozza a roncsvadászokat.

Jonathan Moore és Ryan Harris az Investigator kormányánál ülő Joe Boucher (balra) társaságában

Eközben az expedíció jégtörője a második kutatási területen pásztázza a tengert. Megpróbálnak behatolni az északi zónába, de a jég útjukat állja.

Tőlük nem messze Ryan Harris tenger alatti régész békésen szunyókál az Investigator orrában. Amikor éppen nincs a vízen, a hajó a jégtörő fedélzetén pihen. A férfi lába a hajó bal oldalának támaszkodik, feje pedig a túloldalon, egy mentőmellényen pihen. Miután felébred, álomittasan besétál az Investigator szűkös kabinjába, és nem először jegyzi meg, hogy beszerezhetnének végre egy kapszulás kávégépet. Ezután átveszi a szonár ellenőrzését régész kollégájától, Jonathan Moore-tól, és a tengerfenék képére szegezi a tekintetét.

Ám az előző napokhoz hasonlóan ma is hiába lesi az Erebus vagy a Terror nyomát az óceánban. Napnyugtáig egymást váltja a két férfi a képernyő előtt. Csüggedten konstatálják, hogy a Viktória-szorost eltorlaszolja a jég. – Egy éven át terveztük a munkát, és most mindez kárba vész – jegyzi meg Moore, akinek kissé elszorul a szíve a gondolattól.

– Gondolj csak bele, mit kellett kiállnia Franklinnek meg az embereinek azokon a régi teleken – mondja Harris. – Nem kizárt, hogy az Erebus és a Terror olyan helyzetbe került, mint amilyet most mi is látunk. Az útvonal, amelyen hajóztak, egy-két nap alatt befagyott, ezért évekre ott rekedtek. Tom Zagon mutatott korábbi műholdas felvételeket, amelyeken pontosan ez látszott.

Harris és Moore a hatodik nyarukat töltik a Maud királyné-öbölnél, anélkül hogy bármit találnának. Fáradhatatlanul, ám sikertelenül dolgoznak. Bár még nem tudják, nagy változás előtt állnak.

Szeptember 1-jén a munka a szokott módon indul. A Kanadai Vízrajzi Szolgálat jégtörőjén dolgozó csapat tagjai a Maud királyné-öböl egyik névtelen szigetén GPS-jeladót helyeznek el, amellyel pontosíthatják a tengerészeti térképeket. A kanadai Waterloo Egyetem és a Nunavut régió kormányhivatalának régészei követik őket. Repülés közben a szigeten meglátnak egy sátorgyűrűt, amelyről senki sem tudja, kié lehet.

Miután a levegőből ellenőrzi, hogy a környéken nem fenyegetik-e medvék a kutatókat, Andrew Stirling, a kanadai parti őrség helikopterpilótája leszáll, és csatlakozik a többiekhez. A parthoz megy, hátha Franklin expedíciójának nyomaira vagy más érdekes leletre bukkan.

Stirling, aki máskor is szokott segédkezni a régészeknek, Douglas Stentontól, a Nunavut régió kormányhivatala kulturális és örökségvédelmi osztályának vezetőjétől tanulta a kutatás alapelemeit. A pilóta éles szemű megfigyelőnek bizonyult. Korábban talált már lándzsahegyeket és egyéb tárgyakat, de mindez eltörpül majd annak fényében, amire most fog bukkanni.

Stirling egészen közel megy a tengerhez, figyeli a vizet, nem áll-e ki belőle valami, amikor fél méter hosszú rozsdás vasdarabot vesz észre, félig a homokba fúródva. Közelebbről is megszemléli a kétágú idomot. Olyan, mint egy bicikli villája, csak jóval nagyobb.

– Doug Stenton magyarázta el nekem, hogy a királyi tengerészet nyílhegymintát vésetett a hajói alkatrészeire – idézi fel Stirling később –, ezért ilyet kerestem, de nem találtam.

Stirling szól a régészeknek, akik odasietnek hozzá. Mivel ő bukkant a tárgyra, biztatják, hogy emelje fel, és azzal ugratják a vonakodó pilótát, hogy nem fogják letartóztatni, amiért megszegi az engedély nélküli leletmentést tiltó nunavut törvényt.

Stenton átveszi a tárgyat Stirlingtől, hogy alaposan megvizsgálja. Miután hangot ad csalódásának, hogy semmilyen jel nem segíti az azonosítást, leteszi a tárgyat – és ekkor meglátja rajta a nyílhegyet. – Micsoda lelet! – kiált fel.

Nincs tudomásuk róla, hogy a királyi tengerészet más hajói erre jártak volna, ezért szinte biztosra veszik, hogy a tárgy Franklin egyik hajójáról származik. A váratlan lelet a tengerpartra tereli a kutatók figyelmét, és ahogy a homokot pásztázzák, Stirling újabb tárgyra lesz figyelmes: a két fadarabból vasszögek állnak ki. Már sejtik, hogy jelentős felfedezés kapujában állnak.
 

Harris és Moore összeveti jegyzeteit a víz alatti leletrőlAznap este Stenton megmutatja a kollégáinak a hajóroncsokból származó leleteket, amelyekhez hasonlót az 1870-es évek óta nem találtak a tengerparton. Moore a szobájába siet, hogy a számítógépen átfussa az Erebus és a Terror tervrajzait. Harminc perc sem telik bele, és azonosítja a vasidomot: egy hajódaru alkatrésze volt, amellyel kisebb csónakokat emeltek a hajó fedélzetére.

– Nagy, nehéz tárgy volt, az inuitok nemigen vesződtek vele – mondja Harris. – Egy hegyes darabot letörhettek belőle valamilyen célból, és a többit félretehették későbbre, de biztosra vettük, hogy nem szállították nagyobb távolságra. Ebből arra következtettünk, hogy olyan hajóroncsból származik, amelyik ott rejtőzik valahol a közelben.
 

A tengernek ez a része jobbára ismeretlen. Amikor Franklin 1845-ben a kanadai sarkvidéki szigetekhez irányította embereit, keveset tudtak a kiszámíthatatlan partszakaszokról. Napjainkra sem sokat változott a helyzet. Az északnyugati átjárón először Roald Amundsennek sikerült áthajóznia 1906-ban, de a kanadai sarkvidéknek még ma is mindössze 10 százalékát térképezték fel a modern szabványoknak megfelelően.

Az Investigator, amely megközelíti azt a szigetet, ahol Stirling a leletet megtalálta, alighanem évtizedek óta az első hajó a térségben. Először Harris irányítja a szonárt, majd átadja a feladatot társának. De Moore-nak arra sincs ideje, hogy kényelmesen elhelyezkedjen, mert hirtelen felgyorsulnak az események. – Nagy sebességgel közeledett a tengerfenék – meséli Moore. – Odakiáltottam Ryannek, mert attól féltem, kárt okozunk a szonárban.

Moore kétségbeesetten felhúzza a szonárt, nehogy a fenékbe ütközzön. Harris a kollégája feje fölött figyeli a képernyőt. Csak ez a két férfi vett részt a Franklin nyomát kutató valamennyi expedíción 2008 óta. Most egymás mellett állva merednek a monitorra, amelyen lassan egy hajó körvonalai jelennek meg.

Több mint másfél évszázad telt el azóta, hogy az Erebus elmerült a tenger csendjében. Még egy pillanat, és Harris megtöri a némaságot: – Ez az! – kiáltja. A két férfi diadalittasan összecsapja a tenyerét, majd megöleli egymást. – Ez az!
 

Harris és Moore a feltárt hajó harangját vizsgálja – gyönyörködveSzeptember 6-án a Voyager fedélzetén műholdas telefonon hívják a Parks Canada víz alatti régészeti részlegének vezetőjét, Marc-André Bernier-t. A beavatatlan utasok csak arról értesülnek, hogy Bernier-nek át kell mennie a jégtörőre, mert „személyzeti probléma merült fel”.

Persze nincs az a „személyzeti probléma”, amiért mozgósítani kellene a kanadai parti őrség egyik jégtörőjét, egy merev testű, felfújható csónakot és egy helikoptert.

Miután Bernier megérkezik a Laurier jégtörő fedélzetére, a Parks Canada víz alatti régészeivel a nagy felbontású képernyőre szegezik a tekintetüket. Az egymásra dőlt gerendák közül hínár emelkedik felfelé, de a hajóroncs kiváló állapotban megmaradt. A régészek az elsők, akik több mint másfél évszázad után megpillanthatják az Erebust. A tengervíz zavaros, de a Franklin-féle expedíció sorsának kutatói még soha nem láttak ilyen tisztán.

Vote it up
163
Tetszett?Szavazzon rá!