Letéti jegyek

Apámtól tudom: a várakozás olykor élvezetesebb lehet, mint maga a szüret

Estébe hajlik a csípős őszi délután, amikor ásni kezdek a házunk mögötti kis lejtőn. Halomnyi tőzeggel, egy zsák csontliszttel és egy talicska zsíros, fekete komposzttal készítem elő a virághagymák számára a gyökerekkel átszőtt talajt.

Nem is értem, miért bajlódom, hogy elültessem ezeket a tavaszi-nyári virágokat – tulipánt, nárciszt, liliomot. Sem a telek, sem a rajta álló öreg ház nem az enyém. A tulajdonosok szerencsére elnézik kertészkedési hóbortomat: elvégre a hálószobaablak előtt burjánzó menta, a konyhaajtó melletti sziklakertben tarkálló árvácska és a hideg földre, ide körém kiporciózott húsos, fehér tövek mind a házat csinosítják. Ám én vajon miért áldozok pénzt meg időt olyasmire, amiben legfeljebb néhány hónapig gyönyörködhetek, ha úgyis máshová költözöm – egy másik kertbe, amely szintén nem az enyém?

Az ültetés fortélyait és a hosszú távú befektetések fontosságát kedvtelésből gazdálkodó édesapám ismertette meg velem. Harminc évig állami építőmérnökként dolgozott; autóutakat tervezett. Aztán hatvanas éveiben, anyám halála után festegetni kezdett – mintha a festék, az ecset és a lenolajkence csak jelentéktelen alapanyag-változást jelentett volna a zúzott kőhöz és az aszfalthoz képest, melyekkel addig alkotott.

Apám mindig nagy gondot fordított az olyan apróságokra, melyeket ő fontosnak tartott (a szabatos fogalmazásra és a paradicsom érett állapotára), s egyetlen nyíltabb embert sem ismertem nála. Soha nem kockáztatott, pénzét csak állampapírokba fektette, melyek évekig érlelődtek, majd gyümölcsüket egyetlen nap alatt elvitte az autóvásárlás vagy a tandíj. Ő csak ilyesfajta befektetéseknek látta értelmét, hisz ez volt a természet és a világ rendje. Ültess és várj!

Valahogy aztán a nagy hozadék – a virág, a gyümölcs, a kézhez kapott pénz – heves és gyorsan elröppenő örömnél, egy-egy álom végső beigazolódásánál többet sosem adott. Az igazi elégedettséget mindig maga a növekedés adta, a sarjadás ereje, mely a jövő bizonytalan, ám édes reményeit érleli.

Most, a domboldal magas füvében guggolva, nyirkos nyári esték ötlenek eszembe, amikor apám a fűnyírást letudva elballagott a fészerbe az ültetésre váró petúnia-, porcsin- vagy egyéb palántákért. Benzin, verejték és frissen vágott fű szagát árasztva térdre ereszkedett az alkonyi fényben, majd egy régi, fanyelű ültetőkanállal kis gödröket vájt, miközben bal kezével a feje körül gomolygó szúnyogokat hessegette.

Ugyanazt az ültetőásót fogom a kezemben, noha nyele már meglazult az évek folyamán. Gyorsan nyúlnak az árnyak a kurtább, őszi napokon, így hát szaporábban, célratörőbben dolgozom. Lehajlok, ások, ültetek. Befedem, ledöngölöm, aztán újrakezdem. A nap már lebukott a láthatár mögé, ám az út túloldalán álló juharfák koronája még aranyvörösen izzik a háztető fölött. S a földön még itt hever néhány ültetésre váró virághagyma – mint megannyi eleven letéti jegy, melyek tavaszra kihajtanak, s felvehető a hozamuk.

Vote it up
8
Tetszett?Szavazzon rá!