Levél a tárcában

Találtam egy tárcát pár dollárral és egy 1924-ben kelt levéllel. Írójának felkutatása rendkívüli utakra vezetett

Kapcsolódó cikkek

Pár éve, egy hideg napon az utcán találtam egy tárcát. Nem volt benne semmi, ami a tulajdonosát azonosította volna. Csupán három dollár és egy gyűrött levél, amelyet évek óta hurcolhatott magával.

A szakadt borítékon egyedül a feladó címét lehetett kisilabizálni. Felnyitottam, és megláttam, hogy a levél 1924-ben – csaknem hatvan éve – íródott. Figyelmesen végigolvastam, remélve, hogy találok benne valami utalást a tárca tulajdonosára.

Jellegzetes szakítólevél volt. Írója gyöngybetűkkel tudatta a címzettel, Michaellel, hogy az édesanyja megtiltotta, hogy továbbra is találkozzanak. De ő mindig szeretni fogja a férfit. Aláírás: Hannah.

Gyönyörű levél volt. De a tárca gazdájáról semmi sem derült ki azon túl, hogy a neve Michael. Felhívtam a telefonközpontot, hátha tudnak segíteni. – Egészen szokatlan kérésem volna. Találtam egy tárcát, és a tulajdonosát próbálom felkutatni. Volna rá mód, hogy megadják nekem annak a címnek a telefonszámát, amit a tárcában lévő levélen találtam?

A központos a feletteséhez kapcsolt, aki elmondta, hogy a címhez tartozik ugyan telefonszám, de ő azt nem adhatja ki nekem. Viszont feltárcsázhatja a számot, és elmagyarázhatja a szituációt. Amennyiben a hívott fél óhajt beszélni velem, összekapcsol minket. Egy perc várakozás után ismét a tudakozó diszpécsere jelentkezett. – Van itt egy hölgy, aki hajlandó beszélni önnel.

Megkérdeztem az illetőt, hogy ismer-e egy Hannah nevű személyt. – Hát persze! Hannah családjától vettük meg a lakást.

– És meg tudná esetleg mondani a jelenlegi címüket? – kérdeztem.

– Évekkel ezelőtt Hannah kénytelen volt az édesanyját egy idősek otthonában elhelyezni. Talán ők tudnak valami felvilágosítást adni.

A hölgy megadta az idősek otthona nevét. Felhívtam őket, és megtudtam, hogy a mama már meghalt. Viszont adtak egy címet, amelyen valószínűleg elérhetem Hannah-t.

Odatelefonáltam. Egy nő fogadta a hívásomat, aki elmesélte, hogy azóta már Hannah is beköltözött egy másik idősek otthonába. Megadta a számukat. Felhívtam, és kiderült: – Igen, Hannah nálunk lakik.

Megkérdeztem, hogy beugorhatnék-e hozzá. Már majdnem este tíz óra volt. Az igazgató közölte, lehet, hogy Hannah már alszik. – De azért megpróbálhatja, talán még tévét néz a társalgóban.

Az otthon bejáratánál az igazgató és egy őr fogadott. Fölmentünk a második emeletre, ahol egy ápolónőtől megtudtuk, hogy Hannah tényleg még televíziót néz.

Beléptünk a társalgóba. Hannah bájos, ezüst hajú, barátságos tekintetű idős hölgy volt, aki kedvesen ránk mosolygott. Beszéltem neki a tárcáról, és megmutattam a levelét. Amint meglátta, vett egy mély lélegzetet.

– Fiatalember – mondta –, ez a levél volt az utolsó kapcsolatom Michaellel. – Elfordította az arcát, aztán tűnődve hozzátette. – Nagyon szerettem. De csak 16 esztendős voltam, az anyám szerint túl fiatal. Olyan jóképű volt, mint egy filmsztár, mint Sean Connery.

Mindketten felnevettünk. Az igazgató magunkra hagyott minket. – Igen, Michael Goldsteinnek hívták. Ha rátalál, mondja meg neki, hogy még mindig gyakran gondolok rá. Soha nem mentem férjhez – vallotta be, és a szemét elborító könnyeken keresztül elmosolyodott. – Azt hiszem, soha senki nem ért fel Michaellel.

Megköszöntem Hannah-nak, elbúcsúztam, és lementem a földszintre. Az ajtónál az őr megkérdezte: – Tudott Hannah segíteni?

Elmondtam, hogy kaptam némi fogódzót, amivel továbbléphetek. – Legalább már tudok egy vezetéknevet. De azt hiszem, egy időre abbahagyom a kutatást.

Elmagyaráztam, hogy majdnem a teljes napom ráment arra, hogy megtaláljam a tárca gazdáját. Beszélgetés közben előhúztam a piros zsinórral beszegett barna bőrtárcát, és megmutattam az őrnek. – Nahát, ezt aztán bárhol felismerném. Mr. Goldsteiné. Folyton elhagyja.

– Ki az a Mr. Goldstein? – kérdeztem.

– Az egyik öregúr a hetedikről. Ez egész biztosan Mike Goldstein tárcája. Elég gyakran eljár sétálni.

Megköszöntem az őrnek az információt, és visszaszaladtam az igazgatói irodába, hogy elmondjam neki, mit hallottam. Az igazgató fölkísért a hetedik emeletre. Magamban fohászkodtam, hogy Mr. Goldstein még ébren legyen. – Azt hiszem, még a társalgóban van – mondta az ügyeletes nővér. – Szeret este olvasni.

Bementünk az egyetlen helyiségbe, ahol még égett a villany. A férfi egy könyvet olvasott. Az igazgató megkérdezte tőle, nem veszítette-e el a tárcáját.

Michael Goldstein felnézett, majd megtapogatta a farzsebét, és így szólt: – Jaj, nincs meg!

Amint megpillantotta a tárcát, megkönnyebbülten elmosolyodott. – Igen, ez az – mondta. – Biztos elejtettem ma délután. Szeretném megjutalmazni.

– Ó, köszönöm, de szó sem lehet róla – feleltem. – De el kell mondanom önnek valamit. Elolvastam a levelet, mert azt reméltem, a tulajdonos nyomára vezet.

A mosoly eltűnt az arcáról. – Olvasta a levelet?

– Nemcsak olvastam, de azt hiszem, tudom, hol van Hannah.

Elsápadt. – Hannah? Maga tudja, hol lakik? És azt is, hogy van? Még most is olyan szép, mint annak idején?

Kicsit tétováztam. – Kérem, mondja el! – nógatott Michael.

– Remekül van, és ugyanolyan szép, mint amikor ön megismerte.

– Meg tudná mondani, hol találom? Fel akarom hívni holnap – megragadta a kezem. – Tudja, aznap, amikor megkaptam azt a levelet, vége lett az életemnek. Soha nem nősültem meg. Azt hiszem, mindig is őt szerettem.

– Michael – mondtam –, jöjjön velem!

Mindhárman beszálltunk a liftbe, és lementünk a második emeletre, a társalgóhoz, ahol Hannah még mindig a tévét nézte. Az igazgató odalépett mellé. – Hannah – szólította meg halkan. – Tudja, ki ez az ember?

Michael és én az ajtóban várakoztunk. Hannah feltette a szemüvegét, egy pillanatig csak nézett, de egy szót sem szólt.

– Hannah, ő Michael. Michael Goldstein. Emlékszik?

– Michael? Michael? Te vagy az?!

A férfi lassan odalépett hozzá. Hannah felállt, átölelték egymást. Aztán kéz a kézben leültek a kerevetre, és beszélgetni kezdtek. Az igazgató és én könnyekkel a szemünkben távoztunk.

– Látja, így rendez el mindent a jóisten – mondtam filozofikusan. – Aminek meg kell történnie, megtörténik.

Három héttel később telefonon keresett az igazgató, és megkérdezte: – Ráér vasárnap, hogy részt vegyen egy esküvőn?

Meg se várta a válasz. – Bizony! Michael és Hannah végre kimondja a boldogító igent!

Szívderítő esküvő volt, az idősek otthonának valamennyi lakója megjelent a szertartáson. Hannah bézs ruhát viselt, és ragyogóan nézett ki. Michael sötétkék öltönyben feszített az oldalán. Az otthon közös szobát biztosított számukra, és aki még nem látott tinédzserként viselkedő 76 éves menyasszonyt és 78 éves vőlegényt, sajnálhatja, hogy nem látta az ifjú párt.

Ez lett egy hatvan éven át tartó románc tökéletes befejezése.

Vote it up
282
Tetszett?Szavazzon rá!