Levelek apámtól

Sosem  tudtam, miként kommunikáljak apámmal. Egy nap végül nagy levegőt vettem, és e-mailt írtam neki. Ezzel megtört a jég

Kapcsolódó cikkek

Olykor nehéz beszélgetni az apákkal. A születésünkkel rájuk rótt védelmezői, gondoskodói szerep kifürkészhetetlenné teszi őket előttünk.

Apám sohasem volt beszédes fajta ember. Nem fedte fel előttünk a kártyáit, már ha lehet ezt a képet használni olyasvalaki esetében, aki sohasem bízta a szerencsére a dolgait. Nemigen ivott, ezért nem fordulhatott elő, hogy néhány sör után felengedett volna előttünk. Nem mesélt magáról az étkezőasztal mellett vagy a parkban sétálva sem. Magának való ember volt, és úgy tűnt, nagyon is jól elvan így.

Sohasem mertem volna előhozakodni a születésem előtti életére vonatkozó kérdésekkel, hogy vajon voltak-e álmai, szerelmei, szívfájdalmai… ahogy a saját érzéseimet sem mertem megosztani vele. Nem akartam feltörni a makulátlan páncélt. Az igazság az, hogy állandó zárkózottsága biztonságérzettel töltött el.

Amikor azonban tavaly a párkapcsolatom és a karrierem egyszerre futott zátonyra, változásnak kellett történnie az apámmal való viszonyomban is. Szükségem volt rá, hogy felfedje előttem valódi énjét, és lássam, ő is csak halandó lény.

Komoly önismereti kérdésekkel kerültem szembe, ezért tudni akartam, hogy ő végül miképp talált rá a maga útjára. Megtalálta-e egyáltalán? Én ugyanis épp elvesztettem azt.

A végső kétségbeesés pillanatában felötlött bennem, hogy elektronikus levelet írok apámnak. Hiszen lehet egy e-mail is lassan folyó és gondosan szerkesztett… Így kényelmes távolságból vallhatok magamról, és neki is lesz ideje átgondolni a választ. Valószínűleg az irodájában ülve olvassa majd, a „búvóhelyén”, ahogy anyám nevezi azt a kellemesen zsúfolt erődöt, amelynek poros könyvespolcai, újság- és CD-tornyai közé apám be szokta venni magát. Én pedig ülhetek az íróasztalomnál Toronto belvárosában lévő alagsori lakásom magányában, alig húszpercnyire tőle.

Megírtam hát az e-mailt. Beszámoltam a bánatomról és az engem gyötrő félelmekről, és megkérdeztem, átélt-e ő is hasonlókat. Szeretnék többet megtudni róla, írtam neki, hogy valamiféle képet alkothassak saját lehetséges jövőmről is.

Két héttel később küldemény várt a postaládámban, benne háromoldalas, pontokba szedett, szkennelt szöveggel. Az első lap tetején – apám kézírásával, nagy betűkkel – ez állt: „LÁNYOK, AKIKET SZERETTEM, ÍRTA: LUIGI C.”

Bezártam apám e-mailjét, és sírni kezdtem. Az egész olyan egyszerű volt: csak egy klikk a „Küldés” gombra

Hatvannyolc esztendős apám, a Nortel nagyvállalat nyugalmazott technológusa, négyszeres nagyapa fogta magát, és a tőle megszokott precizitással, ám szokatlan nyíltsággal válaszolt levelemre, és megírta szerelmeinek, vágyainak, vívódásainak és állhatatosságának történetét.

Az egyes számú lány (máris eggyel több, mint amennyire számítottam) Angela Scattarelli volt, a szomszéd házból. A neve mögé apám zárójelbe ezt írta: a „szicíliai”. Apám próbálta ugyan, de sosem volt elég „életrevaló” ahhoz, hogy randevúra hívja. Negyven év elteltével Angela mégis felkerült a listára.

Akadt néhány lány abból az időből, amikor apám árufeltöltőként dolgozott egy élelmiszerüzletben. „Amikor csengettek, hogy a kasszánál segítségre van szükség”, apám lélekszakadva rohant, hogy első lehessen Michelle-nél, az „angol” pénztároslánynál. Vele csókolózott először, sokadik randevújukon, nagyapám Beaumontjában. Nemsokára azonban megszakadt a kapcsolatuk – és egy kicsit apám szíve is –, mert Michelle visszatért az előző fiújához.

Még néhány „angol” lány váltotta egymást ezután az életében, majd apám ismét „fajtájabeli”, olasz lányokkal kezdett találkozgatni. Noha tízéves volt, amikor Kanadába költöztek, az olasz bevándorlók negyedében telepedtek le, és még huszonévesen is nehéz lehetett neki más kultúrájúakkal barátkozni. Szabadidejüket a rokonsággal vagy olasz barátaikkal töltötték. A randevú egy „angol” lánnyal kultúrsokk lehetett mindkét fél számára.

A listán szereplő lányok némelyikét apám csak a kereszt- vagy a családnevén említi, rövid megjegyzéssel, amelyek közt viccesek („férjhez ment egy égimeszelőhöz”) és szomorúak is akadnak („visszatért Olaszországba, ahol belehalt a szülésbe”).

Az utolsó, a tízes számú lány: Antonietta Larocca. Róla esik a legtöbb szó. Apám részletesen leírja, miként találkoztak („Antonietta néni meg Rocco bácsi révén”), mi mindent csináltak (együtt látták például a Játszd újra, Sam!-et), és hogy mennyit beszélgettek telefonon, amikor apám „munka után az Old Mill metróállomás fülkéjéből” felhívta őt. És végül az utolsó bekezdés a levélben: „Egybekelésünkkel Antonietta és én kiteljesedtünk. Még ma, 2014-ben is szerelemben élünk!”

Sosem volt kétséges számomra, hogy erősen kötődnek egymáshoz anyámmal. Látszott, amikor megcsókolták egymást karácsonykor (ez az évi egyetlen csók volt, aminek tanúi lehettünk), és látszott, amikor gyengéden elmosolyodtak a másik szavain, akár vita közben is. Ám leírva látni ezt a szerelmet, apám kézírásával, ráadásul a levélben felsorolt számos út végállomásaként… ez bátorsággal töltött el.

Bezártam az e-mailt, és sírni kezdtem. Sírtam, mert azt kívántam, bárcsak hamarabb megnyíltam volna az apám előtt, de örömömben is, hogy még idejében írtam neki. Sírtam, mert úgy éreztem, most már ismerem őt, és mert rájöttem, hogy korábban csak azért nem kérdeztem élete tanulságairól, mert én magam képtelen lettem volna megosztani vele az érzéseimet. Sírtam, mert 33 évesen, gyötrődéseim tetőfokán a levele azonnali enyhülést hozott számomra. És sírtam, mert az egész olyan egyszerű volt: csak egy klikk a „Küldés” gombra.

Azóta sok-sok e-mailt váltottunk. Egy nap talán szemtől szemben is fel tudok majd tenni neki kérdéseket, anélkül, hogy közben gombóc nőne a torkomban. Már magától is mesél nekem azokról a régi időkről, amikor Antonióval moziba mentek iskola helyett, aztán másnap lebuktak, mert Antonio árulkodott…

Nem szaporítom tovább a szót. Bár a problémáim nem oldódtak meg varázsütésre, de attól, hogy megismertem – s még jobban megszerettem – az apámat, érthetőbbnek és élvezhetőbbnek tűnik az életem.

Olykor nehéz beszélgetni az apákkal. Boldog vagyok, hogy én szerét ejtettem.

Vote it up
142
Tetszett?Szavazzon rá!