Lezárni a múltat

Az apja fajtalankodott vele, elkeseredett anyja majdnem megölte, ő mégis megtalálta a boldogságot

Megjelent: 2010. június

Kapcsolódó cikkek

Dennis Atkinson máig nem tudja, miért ébredt fel késő délutáni szunyókálásából 1988. szeptember 5-én, egy napfényes napon azzal a leküzdhetetlen késztetéssel, hogy elinduljon szedret gyűjteni. A Victoriában élő ékszerész szólt a menyasszonyának, Judy Williamsnek, hogy induljanak, majd fogott két vödröt, és már ment is a kocsihoz.

Egy Victoria peremén lévő otthonukhoz közeli, elhagyatott vasúti töltéshez mentek, és a kocsiból kiszállva egyből a szederbokrok felé indultak. Nem sokkal a gyümölcsszedés megkezdése után Atkinson felnézett, és azt látta, hogy egy sötét hajú, horzsolásokkal teli kislány botorkál ki kábultan a tüskés bokrok közül. A férfi soha nem fogja elfelejteni azt a virágmintás ruhát és fehér vászon tornacipőt. A kislány a méreténél jóval nagyobb holmikat viselt.

Atkinson úgy vélte, körülbelül ötéves lehet, ugyanannyi idős, mint az ő első házasságából származó kislánya.

Williams meg ő letérdeltek a kislány két oldalán. – Hol van a mamád vagy a papád? – kérdezték tőle.

A kislány megfogta és megszorította Atkinson feléje nyújtott kezét. A gyerek úgy festett, mintha részeg volna. És benzinszagot árasztott. Talán a közeli Trans-Canada autópályán történt súlyos baleset túlélője lehet? Atkinson csupán a tüskés bokrok okozta horzsolásokat látta rajta, a csuklója körül pedig olyasféle foltokat, melyek kisebb égésnyomoknak tűntek. – Hogy hívnak? – kérdezték tőle.

– Vicki Mansell – felelte a kislány alig hallhatóan.

Ezt a nevet rövidesen Kanada-szerte az újságokban lehetett olvasni, egy hihetetlenül szörnyűséges történetben: az ötéves Vicki az édesanyjával és két öccsével, a hároméves Normannal és a kétéves Adammel kirándulni indult. Édesanyjuk, a 35 éves Ethel Mansell nyugtatókkal kábította el őket, aztán önmagát és a gyerekeket leöntötte benzinnel, majd mindannyiukat meggyújtotta. Adam a helyszínen meghalt. Ethel és Norman három nappal később, a kórházban halt meg. Egyedül Vicki maradt életben.

A rendőrségi vizsgálat és nyomozás kiderítette, mi történt, a rettentő história pedig megrázta az egész országot. Azután Vicki eltűnt szem elől, Brit Columbia tartomány gyermekvédelmi rendszere gondoskodott arról, hogy névtelen maradjon.
 

A most 26 éves Vicki a 25. születésnapja után lépett a nyilvánosság elé, miután kézhez kapta egy közadakozásból a nevére létrehozott alapítvány addig letétben lévő összegét, továbbá olyan emberek üdvözlőlapjait, leveleit és imáit, akiket hajdan megindított a története. – Meg akartam köszönni nekik együttérzésüket és imáikat, illetve tudatni velük, hogy jól vagyok – mondja.

Most egy nonprofit szervezetnél dolgozik, amely hátrányos helyzetű gyerekeknek és családoknak kínál programokat és szolgáltatásokat. És új neve van – először hivatalosan változtatták meg nyolcéves korában, amikor az új családja örökbe fogadta, aztán pedig 2008-ban felvette a férje nevét a mexikói tengerparton tartott esküvői szertartáson.
 

Vicki az autóban azt mondta Judy Williamsnek: – A mamám már nem akar engem. Te akarsz?

Vicki még mindig emlékszik arra a napra, 1988. szeptember 5-ére. Emlékszik rá, hogy szitakötőket kergetett egy füves tisztáson, aztán szendvicset evett, és arra is, hogy elfutott, amikor megérezte a perzselő tüzet. Emlékszik rá, hogy egy kis tóba vagy patakba ugrott bele, aztán addig szaladt a bokrok között, amíg Atkinsonnal és Williamsszel nem találkozott. Arra is emlékszik, hogy Williamsbe csimpaszkodva utazott a kocsijukban, és útközben valamikor azt mondta neki: – A mamám már nem akar engem. Te akarsz?

Miután megérkeztek a pár otthonába, Williams Vickit az ölébe véve ült a kertben, miközben Atkinson a központi ügyeletet hívta. Nemsokára megérkezett egy rendőr, és elvitte őket a kórházba úgy, hogy Vicki kettejük között ült a rendőrautó hátsó ülésén. Útközben elhaladtak a tűz helyszíne mellett. Atkinson látta, hogy a tűzoltók sírva teszik a dolgukat.

Aznap este ők ketten ott maradtak a kórházban Vickivel. Mivel a kislány nem engedte a közelébe az orvosokat és a nővéreket, Atkinson és Williams látta el őt az orvos körültekintő irányításával. Rátették az orvosi műszerek érzékelő lapocskáit, levetkőztették, szivaccsal lemosták a bőréről a benzint, ráadták a kórházi pizsamát. Vele maradtak akkor is, amikor a nyomozó, Bruce Brown tizedes óvatosan kikérdezte őt. Körülbelül este tízig maradtak vele, amikor már elaludt, és végre elengedte Williams kezét.
 

A következő két hónapot Vicki a családorvosuk otthonában töltötte. Sokan érdeklődtek, akik szerették volna örökbe fogadni a kislányt, vagy a nevelőszülei lenni. Mások játék állatokat vagy egyéb ajándékokat küldtek.

Amint először hallott Vickiről, Cathy és Ron Regan azonnal kapcsolatba lépett a kislány szociális gondozójával, Louise Reimerrel.
– Mi magunkhoz vesszük – mondták Reimernek.

A Brit Columbia-i gyermekvédelmi rendszerben nevelőszülőként jól ismerték Reganéket. Cathy főállású anya volt, Ron pedig ingatlanügynök, korábban két Burger King étterem tulajdonosa. Abban az időben Reganék tíz – három saját és hét örökbe fogadott – gyermeket neveltek. Ezenkívül rendkívüli helyzetekben akár az éjszaka kellős közepén, az értesítéstől számított egy órán belül is befogadtak az otthonukba gyermekeket.

A hatóságok tudták, hogy Reganéknél Vicki olyan meleg, szerető családba kerül, amilyenre szüksége van.
 

Vicki és RonVicki 1988 november elején lépett be Reganék Victoria környéki hegyekben lévő otthonába. Az egyik, Vickinél alig egy évvel idősebb gyerek odament hozzá, és azt mondta: – Szia! Engem Lindsay-nek hívnak. Akarsz játszani?

Vicki el volt bűvölve. Érezte, hogy szívesen fogadták, ráadásul a kilenc hálószobás házhoz még kerti úszómedence, trambulin, hinta, játszótér és egy játékokkal teli alagsori szoba is tartozott. Ezenkívül voltak kerékpárok, görkorcsolyák, az utcán pár lépésnyire pedig teniszpálya.

Olyan hely volt ez, ahol mindenkinek jutott az ölelésből, és az élet megnyugtató ritmusban zajlott: minden nap ötkor együtt vacsoráztak, minden vasárnap reggel templomba mentek, mindenkinek megvolt a maga feladata.

Miután Vicki Reganékhez került, fél éven át járt egy gyermekpszichológushoz, de erre ő nem emlékszik. Természetesen csak később tudta meg, hogy a pszichológus azt mondta Cathy Regannek, hogy Vicki túlélő típus, és jól fog boldogulni.

Arra viszont emlékszik, hogy imádott a Regan-ház környéki erdőkben barangolni, fára mászni, szalagoskígyókat keresni a kövek alatt, erdei tündérnek képzelni magát.

Nagyon szerette a meséket is. Eleinte Cathy olvasott neki rendszeresen. Aztán amikor már ő maga is megtanult olvasni, a kedvenc időtöltése lett behúzódni a nagy ház egyik csöndes zugába, és átadni magát a könyveknek.
 

Reganék nyolcéves korában örökbe fogadták Vickit, aki serdülőkora elejéig ritkán gondolt az eredeti családjára és az 1988-as szeptemberi napon történt tragikus eseményre. 15 évesen azonban már kíváncsibb lett. A szociális gondozója mindig válaszolt Vicki kérdéseire, de soha nem mondott többet annál, mint amire rákérdezett.

Aztán amikor Vicki a középiskola utolsó évét járta, Ron elvitte Victoriába, a közkönyvtárba, és ott ült mellette, amíg elolvasta az élete szörnyű napjáról szóló mikrofilmet. Vicki sírva olvasott, és megdöbbent, amikor megtudta, hogy az édesanyja gyújtotta fel őt és a két öccsét. Arról voltak emlékképei, hogy az apja inzultálta – a Vickivel és több szomszéd gyerekkel fajtalankodásért öt év börtönbüntetésre ítélt visszaeső pedofil férfi már egy éve börtönben volt azon a bizonyos hétvégén. Vicki emlékeiben valahogy mégis az apjához kapcsolódott a tűz meggyújtása. (Még ma is fél az apjától: ebben a történetben hivatalosan megváltoztatott nevén, Vicki Mansellként írunk róla, mert még mindig tart attól, hogy az apja esetleg megtalálja, már ha egyáltalán él.)

Olvasott arról is, hogy az édesanyját mennyire kínozta a lelkiismeret-furdalás, amiért nem tudott Vicki apjának szörnyű tetteiről. Valamelyest megnyugtatta, amikor megtudta, hogy az édesanyja nyugtatókkal kábította el őt és a testvéreit. – A maga módján megpróbált megvédeni minket – mondja.

Vicki felkereste Brown rendőrnyomozót is, és nagyon meghatódott, amikor meghallotta, milyen tiszta és rendes volt a család alagsori lakása, ahol a nyomozó a gyilkosságok napján este járt – a frissen mosott ruhák szépen összehajtogatva, a hűtő tele egészséges ételekkel. Egy olyan asszonyra vallott ez, aki megtett minden tőle telhetőt, hogy jó anya legyen.
 

Vicki 2000 őszén kezdte meg tanulmányait a Canadian University College-ban, egy Albertában lévő keresztény iskolában. Ott, a pszichológia előkészítő kurzuson az előadó a kora gyermekkori pozitív élmények jelentőségéről, valamint az adottságoknak és a nevelésnek a gyeVicki és Robertormekek felnőtté érésében betöltött szerepéről beszélt. Ebből Vicki azt szűrte le, hogy a családi háttere alapján neki nem volna szabad saját gyermeket vállalnia.

Amikor évekkel később a legjobb barátnője, Jennifer Hanson egy autóbalesetben meghalt, a legfőbb bizalmasa elvesztése miatt átélt gyász felidézte benne a múltbeli fájdalmat.

Vicki azonban az egyetemen megismert Roberto Rees* (a nevet megváltoztattuk) segítségével túljutott ezen a nehéz időszakon. Reesnek szintén tragédiát kellett átélnie gyerekkorában. Hároméves volt, amikor meggyilkolták az édesapját, és 17 éves, amikor az édesanyja meghalt rákban. Rees és Vicki barátságon és sok beszélgetésen alapuló kapcsolata lassanként kibontakozott. Jól érezték magukat egymással, az erős keresztény hit és a hasonló eszmék összekötötték őket. Amikor Rees megkérte Vicki kezét, a lány tétovázás nélkül igent mondott.

Vicki úgy érzi, révbe ért, biztos pont neki a Rees iránti szerelme és az örökbe fogadó családja, amelyet hetenként meglátogat, és már abban is biztos, hogy egyszer majd jó anya is lehet. – Túlélő típus vagyok – mondja. – Nem a múltam határozza meg az életemet.
 

A hozzá hasonló korúak közül sokan híresek akarnak lenni, vagy rendkívüli dolgokat véghezvinni, de Vicki azt mondja, hogy ő csak boldog családra és boldog otthonra vágyik. – Az én életemben történt épp elég rendkívüli – mondja. – Most a hétköznapi dolgoknak örülök.

Vote it up
305
Tetszett?Szavazzon rá!