Lionel, a kacsa

Pici volt, kövér és különc. Másrészt amennyire ez elmondható egy állatról, valóságos társasági lény volt. Úgy tűnt, mindenki szereti

Kapcsolódó cikkek

 

Lionel was in bad shape. My daughter, Nola, and I found him bloodied and beaten, desperately trying to crawl through the dog-door to safety. But he was too weak to haul his poor, broken little body inside. When he saw us, he stopped struggling and flopped down on the ground, his bloody wings splayed and his head drooping to one side.

Nola and I gently bundled him up and rushed him to the local vet. But by the time we got there, his battered body had already lost too much blood and shock had begun to set in.

Lionel the duck died a few minutes after our arrival.

We never found out who had beaten Lionel so savagely, or why they felt the need to hurt him. A customer at Nola’s country store said he saw some teenagers jumping the back fence a few minutes before we found Lionel. They were carrying cricket bats.

When Nola slowly broke the news to her customers over the next few days, they were devastated. One elderly gentleman was especially heart broken. After doing his weekly grocery shop, he used to feed Lionel a slice of bread or a biscuit which he kept in his pocket especially for the occasion. Lionel would hop up on the bench next to him, settle down, preen his feathers and nod in agreement to everything the old man said.

They would spend an hour every week like that, just chatting and enjoying each other’s company. When he heard about Lionel’s death, the old man sat down on the same bench and let the tears run freely down his cheeks. Two weeks later, he was dead.

Nola also had to tell the local primary-school children who used to play with Lionel on their way to school. Lionel would waddle around them, muttering and letting them feel his soft white feathers while they waited for the bus. They would giggle in wonder at the way he nuzzled his beak up and down their bare arms and legs.

Some of the children made sympathy cards for Nola with drawings of green ducks and red ducks waddling and swimming in yellow water with such captions as, “Linnell swimeng,” and “Duk eeting brekfist.”

Nola received many condolences – a few from friends, but most from strangers. It was only then that we realised how many friends Lionel had made; how many hearts he had touched. It seemed as if the whole town was mourning his death. I guess we shouldn’t have been surprised, really, Lionel was always a very social duck.

Even though he had a big back yard right on the river and plenty of animals to play with, Lionel preferred human company. He loved to waddle around to the front of the shop, rush inside and run around the ice-cream freezer half a dozen times, putting on a show for the tourists.

Other times he would stand outside the shop and talk to customers as they filled their cars with petrol. Many people were pleasantly surprised at how much they enjoyed passing the time of day with a duck.

And when there were no customers around, Lionel would search for someone else to chat to. It was not unusual to see him setting out over the nearby bridge, his fat little belly brushing the ground as he waddled, in hot pursuit of anyone walking a dog.

But it wasn’t just human company Lionel sought. Nola was friends with an assortment of multi-coloured chooks and one red rooster with a blue-streaked tail like a brilliantly exploding firecracker. But when Lionel started to show an intimate interest in the chooks, Nola decided to place an ad in the personal column of the local newspaper, on Lionel’s behalf, for a wife.

Handsome Peking duck would like serious relationship with pretty girl duck. Must like bush walking, swimming, and hanging out under the kitchen window. Luxury duck house with river views provided for successful applicant.

Replies to the advertisement came from near and far and a short list was drawn up. Finally five country sisters, who needed to stay together, were chosen. They checked out their new home; Lionel checked them out; and domestic harmony prevailed. The local paper even ran a half-page spread on their activities.

But Lionel also liked spending quiet time by himself. When he wanted to get away from it all, he would head down to a special sunny corner in the garden. There he’d excavate duck-sized holes in the bark, tuck his head under his wing and softly quack until he fell asleep in the sun. It was his favourite spot. It was also where we buried him.

An elderly couple who lived 100 kilometres away read about Lionel’s death in the newspaper and drove all the way to Nola’s shop to deliver a condolence gift. It was a statue of a duck the elderly man, an invalid pensioner, had made. Nola sombrely placed the statue at the head of Lionel’s grave.

The next day an acquaintance of mine, exasperated at all the fuss being made, said to me, “He was only a duck!” But she was wrong.

Lionel was much, much more than that. He was a loving friend, not just to me, but to many others – and our lives certainly won’t be the same without him waddling around.

Lionel nagyon rossz állapotban volt. Lányommal, Nolával találtunk rá véresen, összeverve, amint kétségbeesetten próbált biztonságos helyre kúszni az ajtó kutyanyílásán keresztül. De már túl gyenge volt ahhoz, hogy bevonszolja szegény, törött kis testét a házba. Amikor meglátott minket, felhagyott az erőlködéssel, leroskadt a földre, véres szárnyai kibicsaklottak, feje pedig oldalra hanyatlott.

Nola és én gyengéden felnyaláboltuk, és elrohantunk vele a helyi állatorvoshoz. De mire odaértünk, megtépázott teste már túl sok vért veszített, és a sokkos állapot határán volt.

Lionel, a kacsa pár perccel az érkezésünk után kimúlt.

Sosem tudtuk meg, hogy kik verték meg ilyen kegyetlenül Lionelt, vagy hogy miért érezték úgy, hogy bántaniuk kell őt. Nola East Devonport-i vegyesboltjának egyik vásárlója látta, amint néhány tinédzser átugrott a hátsó kerítésen, csupán néhány perccel azelőtt, hogy megtaláltuk Lionelt. Krikettütő volt náluk.

Nola az elkövetkező pár napban lassanként közölte a hírt a vevőivel, akik egészen le voltak törve. Egy idős úr különösen a szívére vette a történteket. A heti bevásárlása után mindig megkínálta Lionelt egy szelet kenyérrel, vagy a külön erre az alkalomra a zsebében tartogatott keksz-szel. Lionel általában felugrott a padra az öregúr mellé, elhelyezkedett, majd tollászkodni kezdett, és egyetértően bólintott mindenre, amit az öreg mondott.

Minden héten egy órát töltöttek el így; beszélgettek, és élvezték egymás társaságát. Amikor értesült Lionel haláláról, az öregúr leült ugyanarra a padra, és szabadjára engedte könnyeit. Két héttel ezután meghalt.

Nolának közölnie kellett a rossz hírt a helyi általános iskola diákjaival is, akik iskolába menet gyakran játszottak Lionellel. A kacsa körülöttük totyogott, és hagyta, hogy a gyerekek megérintsék puha, fehér tollait, amíg a buszra vártak. Ámulva kacarásztak azon, ahogy csőrével végigböködte csupasz karjukat és lábukat.

A gyerekek közül néhányan saját készítésű rajzokkal biztosították Nolát együttérzésükről, amelyek sárga vízben úszó és a parton totyogó zöld és kék kacsákat ábrázoltak olyan képaláírásokkal, mint „Linnell usszik”, és „a kaca regelizik”.

Nola rengeteg részvétnyilvánítást kapott – néhányat barátoktól, de leginkább idegenektől. Ekkor tudatosult bennünk csak igazán, hogy Lionelnek mennyi barátja volt, hogy milyen sokan szerették. Úgy tűnt, mintha az egész város gyászolná. Igazából nem kellett volna meglepődnünk, hiszen Lionel mindig is társasági kacsa volt.

Ugyan a folyó partján elterülő egész hátsó udvar a rendelkezésére állt, tele rengeteg más állattal, akikkel játszhatott volna, Lionel mégis az emberek társaságát részesítette előnyben. Imádott előretotyogni az üzlet bejáratához; gyakran berohant, és féltucatszor körbefutotta a jégkrémhűtőt, az arra járó turisták legnagyobb örömére.

Máskor kint ácsorgott az üzlet előtt, és szóba elegyedett az éppen tankoló vevőkkel. Sokan meglepődtek azon, hogy milyen kellemes is egy kacsával tölteni az időt.

Amikor pedig egy vevő sem volt a láthatáron, Lionel más beszélgetőpartner után nézett. Megszokott látvány lett, ahogy elindult a közeli hídhoz, miközben kövér kis hasa totyogás közben a földet súrolta, annak reményében, hogy útközben egy kutyát sétáltató emberre lel.

De Lionel nemcsak az emberek társaságát kereste. Barátja volt még jó néhány különféle tarka tyúk, és egy vörös kakas, melynek kék csíkos farka káprázatos petárdára hasonlított. Ám amikor Lionel bizalmasan kezdett közeledni a tyúkokhoz, Nola úgy döntött, hogy felad egy hirdetést Lionel nevében a helyi lap társkereső rovatába.

„Jóképű pekingi kacsa komoly kapcsolat reményében csinos lánykacsát keres. Szeressen a bozótban sétálni, úszni és a konyhaablak alatt lődörögni. A sikeres jelentkező számára luxus kacsaház biztosított, folyóra néző kilátással.”

A hirdetésre közelről és távolról is válaszoltak, de sikerült leszűkíteni a kört néhány jelentkezőre. Végül öt leánytestvér mellett döntöttek, akiket gazdáik nem akartak egymástól elválasztani. A kacsák megnézték új otthonukat, Lionel pedig alaposan szemügyre vette őket, és onnantól kezdve harmónia uralkodott a háznál. A helyi lap még egy féloldalas cikket is megjelentetett a kacsák mindennapjairól.

De Lionel olykor szeretett kis időt egyedül is tölteni. Amikor nyugalomra vágyott, mindig a kert egyik napos sarkát vette célba. Kacsaméretű üregeket vájt a lehullott fakéreggel borított puha földbe, a szárnya alá dugta a fejét, és halkan hápogott, amíg el nem aludt a napon. Ez volt a kedvenc helye. Itt is temettük el.

Egy 100 kilométerre élő idős házaspár az újságból értesült Lionel haláláról, és csak azért látogatták meg Nola üzletét, hogy átadják részvétnyilvánító ajándékukat. Egy kacsa szobra volt, amit az idős rokkantnyugdíjas férfi maga készített. Nola komoran Lionel sírjára helyezte.

Másnap egy nőismerősöm, felbőszülve a Lionel halálát követő „felhajtáson”, azt mondta nekem: – De hiszen csak egy kacsa volt! – Nagyot tévedett.

Lionel sokkal, de sokkal több volt ennél. Odaadó barát volt velem együtt sokak számára – és hogy már nem totyog közöttünk, az életünk már biztosan nem lesz ugyanolyan, mint volt.

Vote it up
141
Tetszett?Szavazzon rá!