Luke imája

Kisfiam meglepett hite erejével. Lehetek én is hívő?

Gyerekkoromban, a Virginia állambeli Roanoke vasárnapi iskolájában sokszor tettem fel olyan kellemetlenkedő kérdéseket, mint „Az angyalok tudnak repülni a mennyekben, de hogyan bírják el a felhők a zongorát?” A tanár gyakran  adott kitérő választ, mondván, hogy ez egyáltalán nem fontos. A fontos az, hogy Jézus a bűneinkért halt meg, és ha úgy tekintünk rá, mint megváltónkra, halálunk után a mennyországba kerülünk, ahol megkapunk mindent, amit szeretnénk. Néhány osztálytársam nem értette, miért akarna másoknak segíteni valaki, akit a kezén átvert szögekkel feszítenek a keresztre. Nem értettem, honnan tudja a Mikulás, hogy én mit szeretnék karácsonyra, ha soha nem írok neki levelet. Talán magnót rejtett el minden kéménybe a világon.

Azóta is a tényekhez ragaszkodás határozza meg a gondolkodásmódomat, aminek az egyik következménye, hogy nem tudok hinni Istenben. Az általam ismert nem-hívők többsége büszke szabad gondolkodására, úgy vélik, elég okosak ahhoz, hogy ne lehessen rászedni őket. Én viszont az évek során eljutottam odáig, hogy hiányzik nekem a hit. Istenhívő rokonaim és barátaim – az igazi hívők, nemcsak a templomba járók – lelkileg gazdag emberek. Egy patak partján sétálva ők nemcsak a köveken csobogó vizet látják, hanem ez eksztatikus élmény számukra. Szerintük létezik a reménynek birodalma ezen a világon kívül is. Én csak a csordogáló patakot látom. Nekem mást nem mond. Hithű katolikus családban felnőtt férjem, John, aki annak idején még ministrált is, szintén két lábbal áll ezen a földön. Tehát azon túl, hogy a család kedvéért megkereszteltettük a fiunkat, a hit kérdéseiben nem mélyedtünk el.

Úgy véltem, hogy négyéves fiunk, Luke ugyanabban a spirituálisan kopár világban él, ahol mi. Amikor a férjem több hónapra Irakba ment, azt hittem, hogy Luke meg én ezt ugyanúgy éljük meg: én mint hirtelen magára maradt mama, ő pedig, mint rettegő kisfiú, akinek a papája háborús zónában tartózkodik. Engem megbénított az aggodalom, amikor Johnnal beszéltem telefonon, de Luke nyugodtan és vidáman csevegett vele. Hiányzott neki a papája, de nem félt. Olyan fényképet kért az apjától, amin egy AK-47-essel a kezében látható. Azt hittem, kicsi még ahhoz, hogy megértse.

Egy este tévét néztünk Luke-kal, és a riportfilm egy olyan katonáról szólt, akit az esküvőjére engedtek haza szabadságra. Máshová akartam kapcsolni, de Luke nézni akarta, én meg hagytam, arra gondolva, hogy esküvőt mutatnak, azt meg hadd lássa. A katona azonban arról kezdett beszélni, hogy mennyire fél visszamenni és milyen veszélyes ott Irakban. A szemem sarkából észrevettem, hogy Luke egy pillanatra összekulcsolja az ujjait és lehajtja a fejét. Meglepetten kérdeztem meg tőle: – Mit csinálsz, édesem? – Nem akarta megmondani, de néhány perc múlva ugyanazt tette. Azt mondtam neki: – Ha nem akarod, ne mondd el, de én kíváncsi lennék rá.

Végül bevallotta: – Elmondtam egy imát a papáért.

Luke hitt benne, hogy Isten épségben hazahozza az apját. Csak én éltem abban a kopár világban

– Ez csodálatos, Luke – suttogtam, és nagyon restelltem, hogy a mi  hatásunkra vagy a modern világ következtében olyan helyzet teremtődött, melyben a kisfiam zavarban érzi magát, ha a saját otthonában el akar mondani egy imát az apjáért. Olyan volt ez, mintha a hit ama bizonyos mustármagja beleplántálódott volna a mi kicsi fiunkba, aki ekkor megmutatta, hogy hegyeket képes megmozgatni. Nem a templomban vagy a csillagokat bámulva, hanem tévénézés közben. Irigyeltem. Luke azért nem idegeskedett, mert hitt benne, hogy Isten épségben hazahozza az apját. Csak én éltem abban a kopár világban.

Egyesek úgy tartják, hogy a hit ajándék, mások úgy, hogy választás, lelki önfegyelem kérdése. Az egyik barátomat úgy nevelték, hogy higgyen és hisz is, de megingott a hitében. Megküzdött azért, hogy megmaradjon hívőnek és hitét továbbadhassa a gyermekeinek. Egy barátnőm nem jár templomba, mert egyedülálló anya, és nem tudná a benzint fizetni. De elmesélte, hogy egyszer rásütött a napfény a narancsokra, melyeket épp mosott. Miközben meghámozta az egyiket, az arcába szállt az illata, és érezte, hogy beléáradt a Szentlélek. – Beleivódott a csontjaimba – mondta. – Felfelé fordítottam a tenyeremet, és éreztem, hogy feltöltődöm szeretettel.

Nem lévén teológus, de még hívő sem, nem áll módomban másoknak elméleteket felkínálni, de az enyém a következő: azokban, akik a lélek spontán fellángolása útján, közvetlenül kapják meg a hitet, kevesebb kérdés merül fel. A hit szikraként gyúlik ki bennük, és ez megingathatatlanabb, mint azoknak a hite, akiket megtanítanak rá.

Miután láttam Luke-ot Irakban lévő apjáért imádkozni, megkérdeztem tőle, mikor kezdett el hinni Istenben. – Nem tudom – felelte –, mindig tudtam, hogy létezik.

A férjem valóban épségben tért vissza Irakból 2003 októberében, de ha történik vele valami, Luke tudta volna, hogy a mennyországban van és vár minket. Ő nem szenved attól a hiánytól, amitől a gyötrődő apa Márk evangéliumában (9:23-24): „Jézus pedig monda néki: Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek. A gyermek atyja pedig azonnal kiáltván, könnyhullatással monda: Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek.”

A mi fiunk, Luke számára minden lehetséges. Az élete véget értével a mennyekben ő újra találkozik hőseivel és szeretteivel, a mamával és a papával, George Washingtonnal, a nagyszüleivel és kedvenc animációs figurájával. Luke imái elérnek a végtelenig és még tovább, de én tudom, hogy nekem be kell érnem ennyivel: légy segítségül az én hitetlenségemnek.