Másfajta látás

Egy szörnyű támadásban elvesztette a szeme világát, mégis meglátta, milyen kilátástalan a sorstársai helyzete Kambodzsában

Kapcsolódó cikkek

Még fel sem kelt a nap, Boun Maónak máris akadt utasa. Phnompen vasútállomása előtt egy férfi intette le motorbicikli-taxiját. Ha azon az áprilisi napon, 1993-ban bárki megkérdezi a 23 éves fiatalembert, bizonyosan azt feleli: az élet szép. Volt szerető menyasszonya, harmadik éve tanult a phnompeni Királyi Egyetem mezőgazdasági karán, és tanulmányai költségét két állásból fedezte: esténként pincérkedett, reggel pedig taxizott.

Mao odaért a megnevezett úti célhoz, és megfordult, hogy utasától átvegye a fuvardíjat. A férfi azonban fizetés helyett valami folyadékot loccsantott Mao arcába.

Rögtön megérezte a maró savat. Szörnyű fájdalmában odatámolygott egy vízzel teli árokhoz, s miközben megpróbálta lemosni az arcát, a támadó ellopta a motorbiciklijét.

Maót gyorsan kórházba szállították, de az arca már akkor is szétfolyóban volt, mialatt az orvosok vizsgálták. Eltűnt az orra, a szája, majd a sav szétmarta a szemét.

A vak és eltorzult Mao kénytelen volt felhagyni egyetemi tanulmányaival. A menyasszonya felbontotta az eljegyzést. – Semmi nem maradt az életemből – összegzi ma kegyetlen egyszerűséggel.

Egyéves önkéntes száműzetés után Mao elhatározta, hogy folytatja az életét. A kérdésre, honnan volt ehhez ereje, vállat von. – Árva vagyok. Mindig is csak magamra számíthattam.

Boun Mao 1970-ben látta meg a napvilágot. 1975-ben a kambodzsai polgárháborúban a szüleit és a testvéreit megölték, s ugyanerre a sorsra jutottak a nevelőszülei is.

A következő öt évet árvaházban töltötte, majd 1980-ban, miután összeomlott Pol Pot gyilkos rezsimje, Mao eljutott Phnompenbe. Bekerült egy általános iskolába, onnan középiskolába, majd az egyetemre.

Aztán 1993-ban vak lett, és kétségbeesett. 1994-ben úgy döntött, újrakezdi. Ismét.

Eleinte a Maryknoll Missziót látogatta, ahol látásvesztetteket tanítottak közlekedni és a hétköznapi teendőiket ellátni. A programot John Barth atya vezette. Mao a pap első foglalkozására egy barátja robogójának hátsó ülésén érkezett, a feje törülközőbe csavarva. Amikor emberek közé merészkedett, torz arca miatt mindig kinevették, a gyerekek csúfolták. Barth atya felajánlotta Maónak a saját bukósisakját, amelynek sötétített üvegből volt a rostélya. Attól kezdve a fiatalember az atya sisakjában jelent meg minden foglalkozáson. Lassacskán kezdett visszatérni az önbizalma.

A Látó Kezek program révén kitanulta a siacu masszázst. Olyan jó masszőr lett belőle, hogy három sorstársával sikeres masszázsközpontot hoztak létre Phnompenben.

A vakokkal úgy bánnak, mint az utca porával, ezért Mao úgy döntött, ezen változtatni kell

Hamarosan újabb kihívásra vágyott. Jelentkezett egy thaiföldi, nemlátók számára szervezett számítógépes képzésre, amelyet a látássérültek oktatását támogató nemzetközi testület (ICEVI) közreműködésével szerveztek. Mao 1999-ben Bangkokba utazott.

– Mindig korán érkezett és későig maradt – meséli Larry Campbell, az ICEVI akkori elnöke, akit lenyűgözött Mao hozzáállása. Felidézi, milyen tehetetlen dühvel mesélt Mao a vakok kambodzsai helyzetéről: „Úgy bánnak velük, mint az utcára szórt porral”, mondta.

Mao úgy döntött, ezen változtatni kell. Nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy minden egyes vak vagy látássérült ember élethelyzetén változtasson Kambodzsában. Sokan rejtőzködve éltek, városaik, falvaik láthatatlan lakóiként. Mao személyesen kereste fel Kambodzsa legtöbb tartományát, és segítséget kért sorstársai felkutatásához.

2000-ben számítógépes jártasságát és üzleti képességeit latba vetve norvég támogatással szervezte meg a vak kambodzsaiak első találkozóját. Az esemény bekerült az országos hírekbe. „Csak a szemünkkel nem látunk – nyilatkozta Mao egy riporternek. – Az agyunk éppen olyan, mint másoké.”

Még abban az esztendőben megalapította a Kambodzsai Vakok Szövetségét (ABC), amelynek költségeit a masszázscentrum állja. Larry Campbell és Barth atya segítségével aprócska irodára tett szert. Lassanként pedig a szervezet híre eljutott azokhoz, akiken segíteni akart.

A segítségnyújtás azonban nem volt mindig egyszerű. A kis faluban élő 23 éves Sok Lengnek kislány korában, a kanyaró következtében romlott úgy meg a látása, hogy kísérő nélkül még a falujában sem tudott sétálni. Az ABC munkatársa elvitte szemészekhez, akik úgy ítélték meg, hogy a szürkehályog-műtét segítene rajta. A műtét után annyit javult a látása, hogy már önállóan tud tájékozódni, s az ABC-től kapott kölcsön segítségével jövedelmező kis árudát nyitott.

Az ABC-ben végzett munkája mellett Mao tovább vívja harcait. 2004-ben angol szakra jelentkezett a phnompeni Királyi Egyetemre. Elutasították. „Nem tudjuk, miként tanítsuk magát” – szólt az ürügy. Mao egyenesen az oktatási, ifjúsági és sportminisztériumnál fellebbezett, és végül felvették. Rajta kívül ma 16 vak tanulója van az egyetemnek.

Látó rokona segítségével Mao szavazni is tud a választásokon. „De mi van azokkal, akinek nincs segítségük?” – töprengett. Aztán részt vett egy érintésre érzékeny szavazólap kidolgozásában, s 2008. június 26-án a Phnom Penh Post szalagcímében már megjelent a hír: az országos választási bizottság különleges szavazólapokat ad a vakoknak.

A külföldi szervezetektől kapott anyagi támogatásnak köszönhetően az ABC mára nemzetközileg elismert civil szervezetté vált, amelynek önálló székháza van Phnompen belvárosában. A könyvtárban Braille-írásos könyvek találhatók, komputeres és tájékozódási képzéseket tartanak, és a 25 fős stáb tovább keresi a segítségre szorulókat. Mao becslése szerint eddig hatezer embert segítettek szemműtéthez, és mintegy 16 ezer látássérült életminőségén sikerült javítaniuk.

Visszatekintve olykor maga Mao is elcsodálkozik azon, milyen hosszú utat tett meg, és a rettenetes, 1993-as támadást tanulságosnak, egyúttal ajándéknak is tekinti. – Meg kellett tanulnom, hogyan folytassam az életemet – mondja. – És nekem segítenem kellett.

Vote it up
187
Tetszett?Szavazzon rá!