Második mentés

A jégbe szakadt ember az életéért küzdött, és rajtam pánik lett úrrá. Aztán felidéződött bennem egy régi eset

Kapcsolódó cikkek

Vasárnap van, 1992. december 27. Családunk az óév búcsúztatására készül. Attilával, immár külön élő 21 éves fiunkkal még előző nap megbeszéltük, hogy délután kimegyünk a Kaposvár határában lévő Deseda-tóra korcsolyázni. Ám reggel, amikor leviszem sétálni ír szetterünket, Bonit, megállapítom, hogy nem éppen sportolásra való napra ébredtünk. Nyirkos az idő, a sűrűn szitáló köd a járdára, a fák ágaira fagy.

Délutánra még cudarabbra fordul az időjárás. Nem esik ugyan a hó, de szél hajtja az alacsonyan gomolygó felhőket. Feleségem aggodalmaskodik: talán le kellene mondani a programot. Én azonban erősködöm: – Mozogjunk egy kicsit!

Hosszas rábeszélésre Ilona előveszi a korcsolyákat, s elindulunk Attiláért. Ő azonban rossz hírrel fogad: lázas beteg, így nem tarthat velünk. Ellátjuk jó tanáccsal, majd hazafordulunk. Félúton járunk, amikor megmagyarázhatatlan módon egy belső hang azt súgja: mégis menjünk a tóra korcsolyázni. Ilona többszöri próbálkozása sem jár sikerrel, nem hagyom magam lebeszélni. Végül úgy döntünk, elmegyünk, de nem oda, ahová mindig is jártunk korcsolyázni, hanem a tónak a városhoz közelebbi részére.

Kaposvárról kiérve a köd tovább sűrűsödik. A szélvédő párás, kocsink meg-megcsúszik a jégbordákon. Szinte lépésben haladunk. Magamban már megbántam akaratosságomat, de ezt nem mondom ki. Minden figyelmemet a vezetés köti le.

Egy lankás dombon leereszkedve a ködből elénk tárul a tó. Kiszállva látom, hogy néhány kisgyerek fakutyázik a jégen. Szüleik fázósan toporognak a parton, vagy a járó motorú autókban ülve várakoznak.

A lombjukat vesztett jegenyéken varjak gubbasztanak. Távolabb víkendházak sejlenek elő a ködből, a túlparton pedig termetes tölgyfák körvonalai látszanak. A parthoz közel egy korhadt halászcsónak árválkodik a jégbe zárva. A fagyos csendet csak a jégtől megroppant ágak pattogása, a széltől megborzolt nádas zizegése töri meg néha.

Ilona úgy dönt, nem húz korcsolyát. Gyorsan átöltözöm, mondván: siklok pár kört, s hazamehetünk. A parttól pár méterre rovom a köröket. Korcsolyám hangos surrogással írja a jégre a különböző figurákat. Az élmény teljesen magával ragad: elfeledem a cudar idő okozta rossz előérzetet, s csak arra figyelek, hogy az ívek a lehető legszabályosabbak legyenek. Egyre nagyobb lendülettel siklok körbe-körbe.

Gyereksírás üti meg a fülem: – Megfullad az édesapám!

Azonban öt-hat percnyi önfeledt korcsolyázás után gyermeksírás üti meg a fülem: – Megfullad az édesapám! Megfullad az édesapám!

Ösztönösen a hang irányába fordulok. Tíz-tizenkét éves fiúcska jön felém, kezében hokibot, szemében rémület. És csakugyan, a tó közepén, csaknem a ködbe veszően észreveszem, hogy egy jégbe szakadt férfi küzd az életéért.

A parton rémült csend támad, magam is pánikba esem. Első gondolatom: El innét, ki, a biztonságot jelentő partra. Aztán emlékezetem képernyőjén átfut gyermekkorom egy olyan története, mely mély nyomot hagyott bennem, szinte végigkísérte az életem.
 

Somogyszobon, ebben a dél-somogyi kisfaluban 1958 július második vasárnapja éppúgy kezdődött, mint minden évben. Nagyanyámmal kora reggel nekiálltunk elgereblyézni a földutat, hogy mire a falu népe elindul az istentiszteletre, ne csak a portán, hanem az utcán is rend legyen.

Mire végeztünk, hétágra sütött a nap. A fecskék vidáman repkedtek, a verebek pedig évődve fürödtek az általunk elsimított a homokban. Kutyánk, Vacak lógó nyelvvel feküdt a nagy cseresznyefa árnyékában.

Édesapám, aki fodrász volt, a kor szokásának megfelelően felkereste a falu betegeit, hogy az ünnep alkalmából őket is megborotválja. Délre járt az idő, amikor hazaérkezett. Aznap a helybéli futballcsapat vidéken játszott, így más szórakozás nem lévén apám elhatározta, ebéd után kimegyünk a falutól nem messze lévő erdei halastóra fürdeni.

A partra érve izgatottan körülnéztem: játszótársakat, barátokat kerestem. Örömmel ismertem fel jó néhány iskolatársamat a parton napozó és a tó vizében hancúrozó sokaságban.

A parton erdészegyenruhát viselő, magas, szikár férfi tűnt ki a fürdőruhás emberek közül. Ő vigyázott a környék rendjére, s lehetőség szerint óvta a természetet, például a tóban virágzó tavirózsát, melyet előszeretettel szakítottunk le, hogy hosszú szárából korbácsot fonjunk, virágját pedig hazavigyük lepréselni.

Osztálytársaim hangos rikoltozással hívogattak a hűs habok közé. Ám mielőtt csatlakozhattam volna hozzájuk, édesapám ellátott a szokásos intelmekkel: – Mély vízbe ne menj! Sekély vízbe ne ugorj fejest! Maradj a part közelében! – Ő maga a kerékpározásban megizzadt, s mint mondta, nem jön velem, mert felhevült testtel nem tanácsos vízbe menni.

Amikor mintegy két perc lubickolás után a partra kiszaladtam a labdáért, hallottam, hogy többen hívják édesapámat: menjen velük csónakázni. Az invitálásnak eleget téve elment a zsilipnél kikötött, fekete kátránnyal kezelt halászcsónakért, melybe úgy nyolc-tíz felnőtt szállt be. Nem fértek el mind az üléseken, így ki a csónak orrába állt, ki a szélén foglalt helyet. Édesapám evezett.

Igazságtalannak tartottam, hogy a felnőttek előjoga a csónakázás. Édesapám miért nem visz magával engem is? Ám hamar túltettem magam a sérelmen, s csatlakoztam a vízben pancsoló társaimhoz. Fél szemmel azért figyeltem a vízen lomhán úszó, túlterhelt csónakot.

Talán tíz perc múlva azt láttam, hogy a csónakban többen állnak, és a velük lévő nők ijesztgetésére ütemes mozdulatokkal jobbra-balra ringatják a lélekvesztőt, amely egyre vészesebben billegett. Rossz érzésem támadt. A partról is többen kiabáltak: – Üljetek le, mert felborultok!

Kisvártatva a jóslat valóra vált. A csónak fölborult, mindenki a vízbe esett. Pár pillanatig senkit nem lehetett látni, csak a ladik nagy fekete hasát. A parton néma csend támadt. A vízben küzdelem kezdődött, küzdelem az életért.

Sorra bukkantak fel a fejek, az úszni nem tudók kétségbeesetten kiáltottak segítségért. A parton is nagy riadalom támadt. Mi, gyerekek rémülten rohantunk ki a vízből, s egymáshoz bújva figyeltük az eseményeket. Én sírásra görbülő szájjal kerestem a vergődők közt édesapámat. Jó ideig nem láttam, mert a csónak alá került. Időközben a parton lévő férfiak a fuldoklók segítségére siettek. Édesapám még mindig nem bukkant fel. Ekkor már görcsösen rázott a zokogás, és elfúlva kiáltoztam: – Édesapám! Édesapám!

A másodpercek óráknak tűntek. Egyszer csak megláttam őt, ahogy erőtlen csapásokkal igyekszik a part felé. Két-három tempó után azonban elmerült, majd újra a felszínre jött. Hallottam, amint kiabál: – Segítség! Segítség!

Kétségbeesésemben elindultam a víz felé. Valaki megragadott, s próbálta elfordítani a fejem. A felnőttek elsősorban nők mentésével voltak elfoglalva. Én rémülten néztem édesapám kétségbeesett próbálkozásait.

Egyszer csak azt láttam, hogy az erdész ledobálja magáról a ruhát, berohan a vízbe, s öles karcsapásokkal úszik édesapám felé. Az utolsó pillanatban ért oda. Még akkor sem tudtam igazán megnyugodni, amikor sikerült a partra segítenie őt.

A rémületet csak nagyon lassan oldotta a felismerés, hogy mindenkit sikerült kimenteni. Az aznapi fürdőzés befejeződött. A parton rémült férfiak, sírással küszködő nők és megszeppent gyermekek álldogáltak, majd csendben elindultak hazafelé.
 

Megrázkódom. Pillanatok alatt visszacsöppenek a valóságba. Figyelmem ismét a bajbajutottra irányul. Tennem kell valamit! – gondolom tiszta fejjel.

Kétségbeesve kutatok valami eszköz után, amivel segítséget lehet nyújtani. Agyamba villan: a vontatókötél! Lélekszakadva kiabálok Ilonának: – Dobd be a vontatókötelet!

Egyre halkabban ér el a partig a segélykérő kiáltás. Iszonyú hosszúnak tűnik minden másodperc. Egyre az motoszkál a fejemben: Elkések!

Végre megérkezik a vontatókötél. Kabátomból kibújva elindulok a bajbajutott felé. Csak háttérzajként hallom a parton lévők kiabálását: – Ne menjen! Beszakad! Nem tud segíteni! – Az intelmek azonban nem jutnak el a tudatomig. Minden erőmmel azon vagyok, hogy mihamarabb odaérjek. Izmaim megfeszülnek, az izzadság a szemembe folyik. Átugrok egy jégbe fagyott farönkön. A távolság egyre csökken.

Közelebb érve látom, hogy a jégbe szakadt férfi hokiütővel a kezében próbálja kitornászni magát a lék szélére. A jég azonban minden próbálkozásnál leszakad. A hideg víztől mozdulatai egyre lassulnak. A jég alattam is recseg-ropog, ám szinte nem is tudatosul bennem a veszély. Azt azért tudom, hogy nem szabad túl közel mennem, mert alattam is megnyílik a jég. Lassítok, aztán a lék szélétől három-négy méternyire megállok. Megpróbálom a kötél egyik végét a férfi kezéhez dobni, hogy elérje. Nem sikerül, csak harmadik próbálkozásra. Akkor aztán egy erős rántással a vízből a jégre húzom.

Amíg nem érünk jól befagyott felületre, addig csak húzom őt magam után, nehogy túl közel kerüljünk egymáshoz. Végre kijutunk a partra. Amikor már mindketten biztonságban vagyunk, elkezd remegni a térdem. Ilona ijedségtől sápadtan adja rám a kabátom. A jégbe zárt csónak szélére ülök. Nem érzem a homlokomra dermedt izzadság hidegét. Megállt az idő. Jó tíz perc eltelte után Ilona megérinti a vállam: – Apa, menjünk haza!

A part kiürült, néma csend honol. A szállingózó hóesésben szó nélkül indulunk haza.
 

Korán lefekszem. Éjszaka lidérces álmom van: megnyílik alattam a jég. Kétségbeesve küzdök, de a mélység lehúz. Elővillan korán eltemetett szüleim arca. Felriadok, és kiosonok a hálószobából, hogy pipára gyújtsak. Megpróbálom nyugodtan végiggondolni a történteket, ám ismét elemi erővel tör fel bennem a gyermekkori fürdőzés és felnőtté válásom története. Emlékszem, hogy a tavat csak sokkal később, elsős gimnazista koromban, egy kirándulás alkalmával kerestem fel újra. Akkor, ott, kamasz fejjel döbbentem rá, hogy talán köszönetet sem mondtunk az erdésznek, aki édesapámat megmentette. Soha többé nem láttam őt, így mindig is lelkiismeret-furdalás gyötört, mert nem tudtam megköszönni a bátorságát. Mindenesetre ott és akkor hozzá akartam hasonlítani, ezért fogadalmat tettem, hogy megtanulok úszni. Ennek köszönhetően ma is rendszeres résztvevője vagyok a Balaton-átúszásnak. Örülök, hogy a szerencsésen végződött fürdőzés révén megtanultam tisztelni az őselemet, a vizet, s azóta is kellő tisztelettel s alázattal viseltetek iránta.

Pipám lassan kihűl. Végtelen nyugalom tölt el. Nyomasztó érzésem megszűnt a soha ki nem mondott köszönet miatt. Megnyugszom, mivel a sors jóvoltából sikerült kiegyenlítenem „tartozásomat”. Csendben visszabújok az ágyba. Megfogom feleségem kezét. Lassan szememre száll a jótékony, békét jelentő álom.

Vote it up
5
Tetszett?Szavazzon rá!