Még egy teríték

Életem mélypontján segített egy őrangyal

Mélyes vallásos, katolikus családban nőttem föl, az angyalok szinte családtagoknak számítottak nálunk. Olasz nagymamám az ünnepi ebédeken az őrangyal számára is mindig megterített. Amikor a hat gyerek közül valakinek születésnapja volt, mi tettük föl azt a terítéket. Nagyi szerint így kellett megköszönni az angyalnak eddigi segítségét és kérni, hogy a jövőben se hagyjon minket cserben.

Mi valóban hittünk az angyalokban. Az iskolában az apácák sokat meséltek róluk. A templomban magunk elé engedtük őket. Az első imádságom így szólt: „Isten angyala, én őrangyalom legyél velem, vezess és őrizz, világíts az utamon, ámen.”

Tizennégy éves koromig gyermekkorom teljesen átlagos volt. Akkor a legkedvesebb kisöcsém, a nyolcéves Frank betegeskedni kezdett. Hamar kifáradt, és mindig tele volt zúzódásokkal. Hogy fölvidítsam, megtanítottam biciklizni. De nemsokára a pedált sem bírta nyomni, és többet volt kórházban, mint otthon. Akkor még nem tudtam, hogy rákos.

Egy nap a szüleim sírva jöttek haza a kórházból. A plébánosunk, aki velük volt, elmondta, hogy Frankot az őrangyala felvitte a mennyországba. Annyira fájt a szívem, hogy egyre csak sírtam.

Amikor végre fölszáradtak a könnyeim, iszonyatos, perzselő düh fogott el. Miért nem mondták meg a szüleim, hogy Frank meg fog halni? Némán sikoltoztam. És hogyan engedhette ezt az őrangyala? Gyűlöltem Frank őrangyalát. Micsoda ostobaság ebben hinni!

A dühöm nem múlt el. Azon a nyáron mindenkivel összevesztem, és a legjobb barátomat is elvesztettem, miután jól megvertem. Apám vett nekem egy bokszzsákot, de azt is szétvertem egy hét alatt. Amikor a nagyanyám az angyalokról beszélt, otthagytam, nem akartam hallani róluk. Ősszel volt a születésnapom, de nem tettem fel külön terítéket.

Frank öcsém halála azt váltotta ki belőlem, hogy fékezhetetlen haraggal reagáltam mindenre, ami nem volt tökéletes. Megszállottan próbálkoztam, hogy mindent a lehető leghamarabb érjek el. A középiskolában a fociban és a birkózásban vezettem le az energiáimat, én lettem a legjobb sportoló az iskolában. Jól tanultam, és állami ösztöndíjat kaptam az egyetemre.

Nyáron ügynökként dolgoztam, egész héten reggeltől estig húztam az igát. Akkor találkoztam Marie-val. Kinyitotta az ajtót, és meghallgatta szívhez szóló szövegemet az áruról. Ahogy belenéztem szép szemébe, azonnal beleszerettem. Rögtön megkértem a kezét. Akkor csak nevetett, de két év múlva a feleségem lett.

Megházasodtam, iskolába jártam és még dolgoztam is félállásban, teljesen kihajtottam magam. De ahogy befejeztem az egyetemet, visszatértek a dühkitöréseim. Egy export-import vállalatnál dolgoztam, és szinte bent laktam a munkahelyemen. Amikor hazaértem, fáradt voltam ahhoz, hogy odafigyeljek Marie-ra meg három gyerekünkre. Harmincéves koromra már igazgatóhelyettes voltam.

Egy húsvétkor Marie bejött a dolgozószobámba. – Jack, elmegyek. Azt hiszem, el akarok válni tőled.

Mintha megint az öcsém halt volna meg, és én megint csak későn szereztem volna tudomást az egészről

Elmondta, hogy a házasságunk zátonyra futott, mert teljesen kizártam őt az életemből. – Már elvittem a gyerekeket anyámhoz, én is megyek utánuk. Rajtad múlik, mikör jövünk vissza – mondta, majd elment.

Annyira megrázott a dolog, hogy szóhoz sem jutottam. Mintha megint az öcsém halt volna meg, és én megint csak későn szereztem volna tudomást az egészről. Kimentem a konyhába, kinyitottam a szekrényeket, és mindent a falhoz vágtam, ami csak a kezembe került. – Hogy tehette ezt velem? – üvöltöttem, és közben röpültek az üvegek meg az edények.

Az utolsó konyhaszekrényben voltak a gyerekkori edényeim. Ahogy megláttam őket, megint eszembe jutott az öcsém, és elsírtam magam. A kistányérokat is egyenként eldobáltam, de amikor az utolsóhoz értem, mintha odaragadt volna az asztalhoz. Képtelen voltam fölemelni.

Lihegve, izzadtan álltam ott, a kezem vérzett egy összetört pohártól. Hirtelen egy hangot hallottam. – Jack, teríts meg nekem!

Kedves hang volt, mintha nőé lett volna, de mégis megborzongtam. Leültem, és addig sírtam, amíg csak bírtam. Amikor végül fölálltam és megmostam az arcomat, láttam, hogy a konyha egy romhalmaz. Ránéztem az utolsó tányérra az asztalon, és megint hallottam a gyönyörű, lágy dallamos szoprán hangot.

– Ki vagy te? – suttogtam.

– Ismersz engem, Jack – válaszolta. – Teríts meg nekem az asztalnál!

Végre rájöttem, kinek a hangja. Ekkor már föl tudtam venni a tányért, és odatettem, ahol ülni szoktam. Mellé helyeztem a kanalat, villát és kést, egy szalvétát is, meg egy alumíniumbögrét, mert csak az élte túl pusztításomat.

Ültem és néztem a terítéket. Hihetetlen béke költözött a szívembe. Lehajtottam a fejemet, és elkezdtem a gyerekkori imát, amit az öcsémmel tanultunk: – Isten angyala, én őrangyalom...

Amikor befejeztem, legalább egy óra hosszat beszéltem az angyalnak az életemről. Nem állítom, hogy láttam, de éreztem a jelenlétét, és hallottam, hogy beszél hozzám. Azt mondta, most végre kiadtam a dühömet, és ideje, hogy változtassak az éltemen.

Már pirkadt, amikor hallottam, hogy fordul a kulcs a zárban. Marie volt. Elborzadt a konyha láttán, aztán kitárta a karját, és a nyakamba borult. – Nem tudtam aludni – mondta. – Mintha egy hangot hallottam volna, amely állandóan azt mondta: „Jacknek szüksége van rád, Marie!” Hát eljöttem.

Marie megmosta és bekötötte a kezemet, aztán szó nélkül megágyazott, és lefektetett.

Órákig takarított, amíg aludtam. Amikor bocsánatot akartam kérni, megrázta a fejét. – Csak azt mondd meg, miért volt az, hogy miután mindent összetörtél a konyhában, szépen megterítettél?

Amikor elmeséltem neki a történetemet, Marie elgondolkodott. – Tudod, Jack, valahogy más lettél. Elmúlt belőled a feszültség.

– Marie, remélem, nem nevetsz ki, de szeretném, ha az a teríték mindig ott lenne az asztalon. Ha az őrangyalom nem látogat meg tegnap, nem tudom, mi lett volna velem. Azt akarom, hogy állandóan emlékeztessen arra, amit gyerekként még tudtam, de aztán elfelejtettem.

Húsz év telt el a különös éjszaka óta, de máig őrzöm az emlékét. Marie és én akkor elmentünk nyaralni, először a nászutunk óta, és elkezdtük újra fölépíteni a házasságunkat. 1992-ben ünnepeltük 35. házassági évfordulónkat. Már mindhárom gyerekünk családos, hat unokánk van velünk, egy a mennyországban vár minket. Otthagytam az állásomat, önálló lettem, és a munka már nem nyűg, hanem öröm.

Minden este odateszem az asztalra azt a régi tányért, a horpadt alumíniumbögrét, az evőeszközt meg a szalvétát. És az őrangyalom, meg az Isten, aki elküldte hozzám, tudják, hogy az angyal mindig szívesen látott vendég nálunk.

Vote it up
60
Tetszett?Szavazzon rá!