Mégis, kinek a konyhája?

Autodidakta szakácsként egyre nagyobb sikereket arattam. Ám aztán új férfi jelent meg az életemben

Kapcsolódó cikkek

 

For years I was a hopeless cook. “What kind of modern woman cooks?” I’d think to myself. All I had to do was buy a ready-meal.

Then I had my first child and suddenly desired to cook for him. So I bought a baby-food book and found myself boiling sweet potatoes and parsnips as if there was no tomorrow. Yet I was still hopeless at cooking for adults.

I was living on my own with my son in an Oxfordshire village. One weekend the local gamekeeper, who’d taken pity on me, came round with two teal. “For your dinner,” he said, gruffly. For my dinner? Two wild duck? I had no idea what to do with them.

But in that Sunday’s paper there was a Nigel Slater recipe for duck with chilli and carrots. It didn’t look that complicated. I invited some friends, and cooked my duck—a resounding success.

About a year later, when my cooking was attracting friends from far and wide, I met Michael and lured him down for the weekend. I made him a cheese soufflé—light, airy, delicious—followed by monkfish in Parma ham. Dessert was a rich cherry pie. The following day, I prepared a small bowl of pumpkin and sage risotto. Michael looked at me as if I were a goddess and he never left.

That was six years ago. Before long, everything changed. It started when Michael began watching what I was doing. “Why are you putting garlic in that yellow split pea soup?” he’d ask.

“That’s what the recipe says,” I’d say, for despite my new-found ability to cook I believed it was only thanks to my slavish adherence to recipes.

One day I came home to find Michael reading a cookbook. “I’m going to make Sunday lunch!” he declared. “I’m going to do beef.”

He ordered the beef; he got the ingredients, he planned the roast potatoes down to the last minute.

We invited friends round. The beef was wonderful—crunchy on the outside, rare on the inside. He’d tossed the potatoes in semolina so that the skins were crispy. “That beef was amazing,” my friend Barbara told Michael.

“I stuffed anchovies in it,” he said.

“Anchovies?” I said, astounded.

“Yes,” he said sheepishly, “I thought they might taste good.”

Buoyed by his success, nothing could stop him. Michael donned his pinny and started cooking like a mad thing—Bolognese sauces, asparagus tarts, split pea soup with star anise in it. “Star anise!” I exclaimed, as he ladled out a bowl of what used to be my speciality. “I’ve never put star anise in that soup before.”

“It’s good, though, isn’t it?” he said proudly.

Now I barely get a look in as Michael is always throwing lemon grass into one pan and boiling up stock in another. The other day I snuck in to make myself a coffee and found a brace of pheasant hanging above the hob. “They’re from the gamekeeper,” Michael said airily. The gamekeeper? The very one who brought me the teal? Traitor!

Michael is daringly experimental. I watch him ladling tom yum soup into our children’s mouths. I see him dipping his finger into tomorrow’s bouilla-baisse or today’s radicchio risotto.

Every time I try to cook myself an omelette aux fines herbes, Michael will grab the whisk off me and start adding other ingredients. On Mondays he tends to make a beef stew, to which he adds cider not wine, and orange peel and a whole pile of bacon. It simmers away for hours, emanating warm and tasty smells, but after cooking it must remain untouched for three days. If someone does so much as lift the heavy lid on the casserole, Michael will come in and rap them over the knuckles with his wooden spoon.

With every perfect plum duff he produces, I deflate further. I made a lovely lentil soup the other day only to find Michael shaking red wine vinegar into it. “What are you doing?” I cried. “The recipe doesn’t say to add red wine vinegar.”

“But it’s so nice with lentils,” he said.

I burst into tears. The truth is, Michael has outcooked me; he’s a more instinctive cook. Whereas I cannot deviate from what I am told to do for fear of messing up, Michael is fearless. And if something doesn’t work out, he just shrugs his shoulders and says he’ll get it right next time. (He massacred some salmon parcels the other day—hooray!)

I have a secret weapon. When Michael’s back is turned, I woo the children with home-baked rock cakes, chocolate muffins and hand-cut chips. One day, while he is serving up some griddled scallops with pea purée, I shall ask the children to take a vote. Me with my sausages and cheesy baked potatoes, or him with his fancy-pants recipes. Then we’ll see whose kitchen it really is…

Hosszú évekig nem sokat konyítottam a főzéshez. Minek főzni egy modern nőnek? – gondoltam magamban. Mindössze annyi volt a dolgom, hogy készételeket vásároljak.

Amikor azonban megszületett az első gyermekem, hirtelen elfogott a vágy, hogy főzzek neki. Vásároltam hát egy bébiétel-szakácskönyvet, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy olyan hévvel kotyvasztom az édesburgonyát és a pasztinákot, mintha az életünk múlna rajta. Az azonban továbbra is reménytelennek tűnt, hogy felnőttek számára készítsek valami ehetőt.

Akkortájt egyedül éltem a fiammal egy oxfordshire-i faluban. Egy hétvégén a környékbeli vadőr annyira megszánt, hogy két récével állított be. – Vacsorára – vetette oda foghegyről. Mármint nekem? Két vadkacsa? Gőzöm se volt, hogy mit kezdjek velük.

De a vasárnapi újságban megjelent Nigel Slater csilis-karottás kacsareceptje. Nem tűnt különösebben bonyolultnak. Meghívtam pár barátomat, és elkészítettem a madarakat – zajos sikert arattam velük.

Körülbelül egy évvel később, amikor szakácsművészetem híre már széles (baráti) körben elterjedt, megismerkedtem Michaellel, és lecsábítottam hozzánk a hétvégére. Habkönnyű, ízletes sajtfelfújtat készítettem neki, amelyet pármai sonkába göngyölt ördöghal követett. Pompás cseresznyés pite volt a desszert. Másnap zsályás-sütőtökös rizottóval leptem meg. Michael úgy nézett rám, mint egy istennőre, és többé nem ment el.

Mindez hat évvel ezelőtt történt. Nemsokára valami megváltozott. Azzal kezdődött, hogy Michael figyelni kezdte, mit csinálok. – Miért teszel fokhagymát a sárgaborsólevesbe? – kérdezgette.

– Így van a receptben – válaszoltam, mert újonnan fölfedezett főzési tehetségemet meggyőződésem szerint csupán az ételreceptekhez való szolgai ragaszkodásomnak köszönhetem.

Egy napon arra értem haza, hogy Michael elmélyülten olvasgat egy szakácskönyvet. – Én főzöm a vasárnapi ebédet! – jelentette be. – Marhasültet készítek.

Megrendelte a húst, beszerezte a többi hozzávalót, és azt is pontosan eltervezte, hogyan és mikor süti meg héjában hozzá a krumplit.

Összetoboroztuk a barátokat. A marhasült csodálatosan sikerült: kívül ropogós, belül angolosan véres volt. A burgonyákat búzadarába forgatta, hogy a héjuk ropogós legyen. – Nagyon ízletes volt ez a marhahús! – lelkendezett Barbara barátnőm Michaelnek.

– Szardellával töltöttem meg – árulta el az ebéd megalkotója.

– Szardellával! – álmélkodtam.

– Igen – felelte szégyenlősen. – Gondoltam, passzol hozzá.

Sikerén felbuzdulva többé nem lehetett leállítani. Michael kötényt kötött, és ezerrel főzni kezdett: bolognai szószt, spárgás lepényt, sárgaborsólevest csillagánizzsal. – Csillagánizzsal! – kiáltottam fel, amikor kimerte tányéromba a levest, ami addig az egyik specialitásomnak számított. – Én még sohasem raktam ánizst ebbe a levesbe!

– Pedig passzol hozzá, nem igaz? – kérdezte a párom alig leplezett büszkeséggel.

Most már szinte be se teszem a lábam a konyhába anélkül, hogy ne szórna éppen citromfüvet egy lábasba, miközben csontlevest forral egy másikban. Valamelyik nap is csak azért osontam be, hogy főzzek magamnak egy kávét, amikor azt látom, hogy egy pár fácán lóg a tűzhely fölött. – A vadőr hozta – vetette oda foghegyről Michael. A vadőr? Ugyanaz, akitől a récéket kaptam? Áruló!

Michael merész kísérletező. Figyelem, ahogy zöldfűszeres thai csirkelevest tölt gyerekeink szájába, vagy ujját a holnapi bouillabaisse-be vagy a mai radicchióval elkészített rizottóba mártja.

Valahányszor magam próbálkozom meg egy franciás zöldfűszeres omlett elkészítésével, Michael nyomban elragadja kezemből a habverőt, és újabb hozzávalókat kever bele. Hétfőnként marhapörköltet főz, amelyet vörösbor helyett almaborral, valamint narancshéjjal és szalonnával erősít föl. Aztán az étel órákon át rotyog a lassú tűzön ínycsiklandó illatokat árasztva, de miután elkészült, három napig nem szabad hozzányúlni. Ha valaki mégis megemeli a jénai edény tetejét, Michael azonnal ott terem, és az illető kezére csap a fakanalával.

Minden általa alkotott tökéletes szilvás pudinggal tovább zsugorodik az önbizalmam. Valamelyik nap csodálatos lencselevest rittyentettem, de csak azért, hogy Michael vörös borecetet öntsön hozzá a szemem láttára. – Mit művelsz? – üvöltöttem. – A receptben szó sincs borecetről.

– Pedig nagyon passzol a lencséhez – jegyezte meg.

Könnyekre fakadtam. Az az igazság, hogy Michael szabályosan lefőzött engem. Sokkal több érzéke van a szakácskodáshoz, mint nekem. Miközben én semmiben sem merek eltérni az előírtaktól, nehogy elrontsak valamit, ő nem ismeri a félelmet. Ha valami félresikerül, egyszerűen megvonja a vállát, és közli, hogy majd legközelebb jobb lesz. (A múltkor is tönkrevágott néhány lazacfilét – hurrá!)

Van azonban egy titkos fegyverem. Amikor Michael nem figyel oda, házi készítésű kekszekkel, süteményekkel és sült krumplival kedveskedem a gyerekeknek. Egyszer, miközben ő serpenyős kagylót szolgál fel borsópürével, meg fogom kérni a gyerekeket, hogy szavazzanak. Kit választanak, engem és a kolbászos rakott krumplit vagy őt és az extravagáns különlegességeket? Akkor aztán majd kiderül, kié is valójában a konyha!

Vote it up
257
Tetszett?Szavazzon rá!