Mérvadó minőség

Senkit nem szabad csak a ruházata alapján megítélni, de van, hogy az ember külsője meghatározza a bensőjét

Kapcsolódó cikkek

 

My 14-year-old son, John, and I spotted the coat simultaneously. It was hanging on a rack at a secondhand clothing store, crammed in with shoddy trench coats and an assortment of sad, woolen overcoats.

While the other coats drooped, this one looked as if it were holding itself up. The thick, black wool of the double-breasted chesterfield was soft and unworn, as though it had been preserved in mothballs for years. The coat had a black velvet collar, beautiful tailoring and an unbelievable price of $28.

We looked at each other, saying nothing, but John's eyes gleamed. Dark, woolen topcoats were popular just then with teen-age boys, but could cost several hundred dollars new. This coat was even better, bearing that touch of classic elegance from a bygone era.

John slid his arms down into the heavy satin lining of the sleeves and buttoned the coat. He turned from side to side, eyeing himself in the mirror with a serious, studied expression that soon changed into a smile. The fit was perfect.

John wore the coat to school the next day and came home wearing a big grin. “How did the kids like your coat?” I asked. “They loved it,” he said, carefully folding it over the back of a chair and smoothing it flat.

Over the next few weeks, a change came over John. Agreement replaced contrariness; quiet, reasoned discussion replaced argument. He became more judicious, more mannerly, more thoughtful, eager to please.

He would generously loan his younger brother his tapes and lecture him on the niceties of behavior; without a word of objection, he would carry in wood for the stove. One day when I suggested that he might start on homework before dinner, John – a veteran procrastinator – said, “You're right. I guess I will.”

When I mentioned this incident to one of his teachers and remarked that I didn't know what caused the changes, she said laughing, “It must be his coat!” Another teacher told him she was giving him a good mark not only because he had earned it but because she liked his coat. At the library, we ran into a friend who had not seen our children in a long time. “Could this be John?” he asked, looking up to John's new height, assessing the cut of his coat and extending his hand, one gentleman to another.

John and I both know we should never mistake a person's clothes for the real person within them. But there is something to be said for wearing a standard of excellence for the world to see, for practicing standards of excellence in thought, speech and behavior, and for matching what is on the inside to what is on the outside.

Sometimes, watching John leave for school, I've remembered with a keen sting what it felt like to be 14 years old – a time when it was as easy to try on different approaches to life as it was to try on a coat. The whole world, the whole future is stretched out ahead, a vast panorama where all the doors are open. And if I were there right now, I would picture myself walking through those doors wearing my wonderful, magical coat.

Tizennégy éves John fiammal egyszerre vettük észre a kabátot. Fogason lógott egy használtruha-boltban, ócska ballonok és néhány hervasztó gyapjú felöltő közé gyömöszölve.

Míg a többi kabát petyhüdten lógott, ez mintha saját magát tartotta volna. A kétsoros fazonú, puha fekete szövetből készült chesterfield nem volt viseltes, úgy tűnt, évekig naftalinban őrizték. A fekete bársonygalléros, remek szabású kabátért hihetetlenül keveset kértek: mindössze 28 dollárt.

Szótlanul egymásra néztünk, de John szeme felragyogott. Akkoriban a kamaszfiúk sötét színű, gyapjú felöltőt hordtak, amelyek újonnan több száz dollárba kerültek. Ez a kabát sokkal jobb volt: egy elmúlt korszak klasszikus eleganciájának jegyeit hordozta.

John belecsúsztatta karját a vastag szaténnal bélelt ujjba, és begombolta a kabátot. Ide-oda forgolódott, a tükörben nézegette magát, komoly, megfontolt arckifejezéssel, ami csakhamar mosolygássá változott. Tökéletesen illett rá a kabát.

Másnap John felvette a kabátot az iskolába, és nagy vigyorral az arcán jött haza. – Hogy tetszett a srácoknak? – kérdeztem.

– Elájultak tőle – mondta, óvatosan egy szék háttámlájára terítette a kabátot, és lesimította.

A következő hetekben Johnt kicserélték. Az ellenkezést egyetértés váltotta fel, a vitatkozást higgadt beszélgetés. Sokkal belátóbb, udvariasabb, figyelmesebb lett, mindenáron a kedvemben akart járni.

Nagylelkűen kölcsönadta magnókazettáit az öccsének, és kiokította a jó modor alapszabályaira; zokszó nélkül behozta a tűzifát. Egyik nap, amikor azt javasoltam, hogy talán vacsora előtt hozzákezdhetne a házifeladathoz, John, a megrögzött időhúzó, így válaszolt: – Igazad van. Azt hiszem, nekilátok.

Amikor mindezt megemlítettem egyik tanárnőjének, és hozzátettem, hogy nem tudom, mi okozta a változást, nevetve azt felelte: – Biztosan a kabátja!

Egy másik tanárnő azt mondta Johnnak, nemcsak azért kap jó osztályzatot, mert kiérdemelte, hanem azért is, mert tetszik neki a kabátja.

A könyvtárban összefutottunk egyik barátunkkal, aki már hosszú ideje nem látta gyerekeinket. – Ez tényleg John volna? – kérdezte. Felnézett a megnyúlt fiúra, szemügyre vette a kabát fazonját, és kezet nyújtott, mint egyik úriember a másiknak.

John és én tudjuk, senkit nem szabad csak a ruházata alapján megítélni. De amellett is szól valami, hogy mérvadó minőséget viseljünk, melyet a külvilág láthat, és hogy mérvadó minőség irányítsa gondolkodásunkat, beszédünket és viselkedésünket, és hogy ami belül van, legyen ahhoz illő, ami kívül látható.

Néha, az iskolába induló Johnt figyelve, fájón belém hasít, milyen érzés 14 évesnek lenni – annak idején oly könnyedén próbálgattam a különféle életszemléleteket, mint a kabátokat. Ilyenkor az egész jövő, az egész világ kitárul, szinte beláthatatlan a panoráma, és minden ajtó nyitva áll. És ha most ott volnék, elképzelném, amint csodálatos, varázslatos kabátomban átsétálok azokon az ajtókon.

Vote it up
6
Tetszett?Szavazzon rá!