Macis ölelés

Azt mondták, legfeljebb 10-12 évet élhetek. Ma 35 éves boldog nő vagyok, aki hamarosan elkezdheti az önálló életét

Megjelent: 2009. szeptember

Kapcsolódó cikkek

Mindössze tíz hónapos voltam, amikor egyik napról a másikra megbetegedtem. Ekkor kezdődött szüleim végeláthatatlan küzdelme, bár akkor még nem sejthették, hogy mi vár ránk.

Orvostól orvosig rohangáltak velem, és csakhamar kiderült, hogy az egyszerű megfázásnak tűnő betegség valójában sokkal súlyosabb, már a nevében is az: DMP-izomsorvadás. Az orvosok nem sok mindent tudtak kezdeni egy gyerekkel, mert addig csak felnőtt férfiaknál találkoztak ilyen tünetekkel. Valószínűleg ezért merték nyíltan kimondani, hogy legfeljebb 10-12 évet élhetek. (Hárman vagyunk testvérek, az előttem született nővérem és az öcsém is egészséges, csak engem, a középsőt sújt ez a betegség.)

Teltek-múltak az évek, az állapotom sajnos évről évre romlott, eleinte legalább négykézláb tudtam közlekedni a lakásban, de hétéves koromra kerekes székbe kényszerültem. Kertes házban éltünk és élünk a mai napig is a szüleimmel, a kocsival már segítség nélkül is ki tudtam menni az udvarra. És néha az utcára is, bár egyáltalán nem szerettem a kinti világot, ahol összesúgtak mögöttem, ahol állandóan csak sajnálkoztak. Nem nagyon akadtak barátaim, mert el sem tudtam képzelni, hogy is tudna együtt játszani egy kerekes székes és egy egészséges gyerek, vagy hogy miről is beszélgetnének egymással...

Az állapotom miatt nem jártam iskolába, a szüleim nem adtak intézetbe, mert ragaszkodtak ahhoz, hogy családi körben nőjek fel. Ezért hetente kétszer tanítónő járt ki hozzánk, Sarkad külső részére, ő foglalkozott velem nyolc éven keresztül. Így tudtam elvégezni az általános iskolát.

Tizennégy évesen viszont teljesen kilátástalannak tűnt számomra az élet, azt hiszem, ekkor ébredtem igazán tudatára a betegségemnek. Intenzív önsajnálatba kezdtem, alig voltam hajlandó elhagyni a házat, teljesen beszűkült az életem. Már a szüleimmel se jártam el a piacra vagy a boltba, mert egyre jobban zavart, ahogy az idegenek sajnálkozva beszélgetnek anyával, kérdezik, hogy mi bajom van, tudomást se véve arról, hogy valójában én is ott vagyok. Azt hiszem, úgy kezeltek, mint egy értelmi fogyatékost, én pedig lassacskán elfogadtam, hogy ha a külvilág értéktelennek lát, hát nyilván az is vagyok.

Tizennégy év telt el így, rettenetesen hosszú idő.

Egyszer édesanyámmal éppen a temetőbe mentünk, amikor találkoztunk egy rég nem látott unokatestvéremmel. Ő pedig, másokkal ellentétben, leguggolt hozzám, beszélgetni kezdett velem, érdekelte, hogyan is élek, mivel telnek a napjaim. Ez után a beszélgetés után mintegy tükörből láttam saját magamat. És eldöntöttem, változni fogok, mert változnom kell, ha nem akarok tovább így élni. Nehezen bár, de „kitalpaltam” magamnak egy elektromos kerekes széket. Ettől óriásit változott a világ, már egyedül is képes voltam hosszabb távokra is elindulni. Így jutottam el egyszer a helyi gimnáziumig, és olvastam el a kiírást: levelező és esti tagozatot indítanak. Jelentkeztem, eldöntöttem, hogy leérettségizem.

Az unokatestvérem nagyon sokat segített abban, hogy osztályról osztályra tudtam haladni, rengeteget tanultunk együtt.

Ekkor fogalmaztam meg azt is magamban: szerelemre vágyom. Közben meg féltem

Ezekben az években fogalmaztam meg azt is magamban: szerelemre vágyom. Társat akartam, aki becézget, és nem csak akkor ér hozzám, amikor segítségre van szükségem. Közben meg féltem, ha sikerül találnom valakit, egy idő után ápolónak és nem férfinak érzi majd magát mellettem. Érvek és ellenérvek viaskodtak a lelkemben, végül úgy döntöttem, mégiscsak felteszek egy hirdetést a világhálóra.

Nem kellett sokáig várnom a válaszokra, de miután őszintén megírtam, hogy önmagamat nem tudom egyedül ellátni, eltűntek. Csupán egy fiú maradt. Tíz hónapos együttjárás után elvitt a szüleihez, bemutatni. De az ott töltött idő sok megaláztatással telt, a szülei hallani sem akartak arról, hogy az egészséges fiuk egy kerekes székes lányhoz kötődjön. „Legyünk barátok!” – mondta a fiú, amikor hazafelé vitt. Iszonyatosan fájt, azt hittem, a szívem tépik ki. A remény, hogy boldog lehetek valaki mellett, szappanbuborékként szállt a semmibe. 

Karácsony előtt néhány héttel ültem az ablak előtt, az esőcseppek versenyét néztem az ablaküvegen. „Mi lenne, ha adnék még egy esélyt a boldogságnak? – villant át agyamon a gondolat. Ha most sem sikerül, elfogadom a sorsom, és egyedül, társ nélkül fogok élni!”

„33 éves, vörös hajú, kerekes székes lány vagyok. A helyváltoztatáshoz segítségre van szükségem. Szeretek zenét hallgatni, gyöngyöt fűzni, internetezni. Levelezőn tanulok, ha minden igaz, jövőre én is érett leszek. Nem tudom, és nem is akarom elfogadni, hogy mások döntsék el, mit hogyan tegyek. Szeretnék úgy élni, hogyha majd egyszer lepereg előttem az életem filmje, akkor az izgalmas és romantikus film legyen. Ha szívesen lennél benne a főszereplő, írj!”

2007. január 6-án reggel egykedvűen olvasgattam az e-maileket. A sok hirdetés között végül megakadt a szemem egy levélen. Valamikor éjjel érkezett. Már az első sorai magukkal ragadtak, őszinte, kedves és humoros fiatalembert takartak a mondatok. Kiderült róla, hogy ő is mozgáskorlátozott, születése óta, a járása kacsázó, ugyanis az egyik lába rövidebb, mint a másik. 420 kilométer választott el minket egymástól – ő Zalaegerszegen ült a számítógép előtt, én Sarkadon, így ismerkedtünk, eleinte e-mailben, azután chatelve, végül a skype segítségével, webkamerával, élőszóban is.

Zoltán olyan volt, amilyennek gondoltam: a hangja alapján mackós alkatú férfi, innen a Maci becenév, és azt már tudtam róla, hogy barna hajú, zöld szemű és szemüveges. Emlékszem, amikor először meghallottam a hangját, beleszédültem. Maci hangos levelet küldött, mert túlságosan is fáradt volt ahhoz, hogy írjon, ugyanis két műszakban portás a zalaegerszegi színházban. A „levél” legemlékezetesebb része az volt, amikor viccesen megjegyezte: „ez úgyis akkor történik majd, amikor mi már nagyon szerelmesek leszünk egymásba...” Azóta is emlegetem ezt a mondatot, különösen, amikor valami miatt összezördülünk.

Szóval január volt, fogalmunk sem volt arról, mikor találkozhatunk majd élőben is, én pedig rendületlenül tanultam, bár sokszor elkeseredtem, és néha legszívesebben feladtam volna. Maci segített át a nehéz időszakokon, ő bizonygatta, hogy igenis van értelme a tanulásnak, és ha már ennyit áldoztam rá az életemből, hát fejezzem is be a gimit.

Így érkezett el a május. Mi éppen azon sóhajtoztunk, hogy mikor találkozhatunk már, amikor eszembe jutott, hogy pünkösd hosszú hétvége lesz. Ekkor mondtam ki, hogy vendégül látom az ünnepekre.

Azonnal igent mondott, és néhány hét múlva, az esti órákban már le is szállt a sarkadi buszról. Én mentem ki eléje, pedig vagy félórányira van tőlünk gyalog a buszmegálló. Na és mi volt az első dolgom? Természetesen keresztülgurultam a székemmel Zoli lábán. Még nem szoktuk meg egymás tempóját. De ezt is túlélte.

Rengeteget beszélgettünk a három nap alatt, minden könnyűnek tűnt, nem voltunk feszélyezettek, a szüleim egy percig sem ellenezték, hogy együtt legyek Zolival.

A sikeres érettségi után beiratkoztam egy OKJ-s képzésre, itt Sarkadon webmesternek tanulok. Már van is saját munkám, a naposoldal.org karbantartója vagyok, azaz távmunkában dolgozom.

Tavaly nyáron együtt nyaraltunk Lakiteleken, és így egy egész hetet kettesben lehettünk. Itt minden kiderült és minden megtörtént, ami egy szerelemben természetes. És az is, ami kevésbé: hiszen Zoli nélkül mozdulni sem tudtam, még a mosdóig sem jutottam volna el.

Ha Zoli magához ölelt, a mi macis ölelésünkben megszűnt a világ és vele együtt minden rossz

De mellettem volt, emelt, ha kellett, segített. Kipróbáltuk, vajon elbírja-e a kapcsolatunk ezt a fizikai terhet. Úgy tűnik, sikerrel vizsgáztunk mindketten. Ha Zoli magához ölelt, a mi speciális macis ölelésünkben, amikor a szívem az ő szíve alatt dobogott, megszűnt a világ és vele együtt minden rossz.

Még az is, hogy a szülei nehezen akarják elfogadni a kapcsolatunkat. Valahogy úgy gondolják, Zoli sem egészséges, hogyan is tudna segíteni egy mozgásképtelen embernek. A tavalyi nyaralás után még nehezebb volt kivárni az újabb találkozást.

Majd tizenegy hónap után, idén júliusban találkozhattunk végre ismét. Nem kevés szervezésbe került, hogy eljussak két hétre Zalacsányba. Macim mozgósította a barátait és rengeteget telefonált, mire sikerült akadálymentes szállást találnia. Az eredeti tervvel ellentétben Zalaegerszegtől és Macim otthonától 25 kilométerre voltunk, de így is sikerült elvinnie a kedvenc helyeire, a munkahelyére, sőt még szabadtéri színházba is.

Természetesen a legfontosabb az volt, hogy a családja megismerjen. Életemben nem féltem még úgy semmitől, mint ettől a találkozástól. Szerencsére gördülékenyen zajlott le a dolog, kedvesek voltak.

Mint minden jó, a nyaralás is véget ért egyszer. Hazaértem, és mégsem. Minden ismerős volt, s mégis idegen. Rettenetes űrt éreztem. Én ott vagyok otthon, ahol Macim van, és beszélgetéseinkből tudtam, ő is hasonlóan érez. 
Nagy elhatározásra jutottunk. Fészket rakunk! Az ingatlanközvetítő irodákban, ahogy meghallják az összeget, amit sikerült összespórolnunk, és azt a szót, hogy „akadálymentes”, heves fejrázásba kezdenek. „Nehéz ügy, nehéz ügy...” – mormogják. De mi nem adjuk fel! Azért is megmutatjuk mindenkinek, hogy mi erre is képesek vagyunk!

Az orvosok csecsemőként 10-12 évet ígértek nekem. Ma 35 éves boldog nő vagyok, aki hamarosan elkezdheti az önálló életét.

Vote it up
299
Tetszett?Szavazzon rá!