Magasztos pillanat

A zsúfolt iskolai előadóteremben a hétköznapi dolgok is varázslatosnak tűntek

A zenetanár betereli az utolsó csellengőket is. Elhalványulnak a fények. Az igazgatónő az előadóteremben összegyűlt nézők elé lép. Ez az a pillanat, amikor gombóc formálódik a torkomban, és mintha valami csípné a szememet. Hiába erőlködöm, nem tudom visszatartani a könnyeimet – legalábbis amíg meg nem kezdődik az előadás. Ismét egy iskolai hangverseny hallgatója vagyok.

A „Bach az időben” című tavaszi koncerten például három zsebkendőt sírtam tele. Tízesztendős lányom, Tess énekelt a kórusban, és volt egy mondata a párbeszédes részben is. Amikor pedig kézicsengőn eljátszotta a „Széles a víz” című darabot, végképp elérzékenyültem.

Látom, amint a kórusban elfoglalt helyéről magabiztosan az asztalhoz siet, melyen a csengők vannak. Felhúzza a kötelező fehér kesztyűt, majd pillantását az apjára és rám emeli. Apró, negyedik osztályos kezében óriásinak tűnnek a csengők, mégis mindig a megfelelő pillanatban sikerül megráznia egyiket a másik után, maga elé tartva őket. Ahogyan a tiszta hangok eljutnak hozzám, túláradó érzelmeket ébreszt bennem a zene szépsége és szülői büszkeségem. A könnyek gyorsan peregnek az arcomon, le sem tudom törölni őket. Jaj, csak nehogy most kapcsolják fel a világítást!

Amióta gyermekeim vannak, kevés olyan eseményen vettem részt, amely jobban megindítana az iskolai szerepléseknél. Az alatt az egyórányi tánc és ének alatt mérhetetlen szeretet és gyengédség kavarog bennem – nem csupán a saját családom iránt, hanem az előadóterembe zsúfolódott valamennyi jelenlévő iránt is. Így érzek az előttem ülő nő iránt, akit az iskolaszékből ismerek; az igazgatónő iránt, aki soha nem fél vitás kérdésekkel foglalkozni; és persze a zenetanár iránt is, akinek az egészet köszönhetjük.

Egyetlen szál köt össze bennünket, a színpadon szereplő gyerekek iránti szeretetünk, ám ez épp elég ahhoz, hogy mélységes összetartozás érzetét ébressze a jelenlévőkben. Szívem igazi otthonra talált az előadóteremben, 300 idegen férfi és nő és gyerek között, akiknek egy részét még soha nem láttam. Földrajzi szükségszerűség hozott össze bennünket – az, hogy valamennyien közel lakunk ehhez az iskolához. Valószínűleg néhány percnyi beszélgetés során kiderülne, hogy kevés közös van bennünk – de ez most nem számít.

Ebben a pillanatban hihetetlenül tisztán látom, hogy az életben nem az új ház a legfontosabb, sem a nagy előléptetés, sem pedig a Disney Worldbe tervezett út. Noha az efféle álmok gyakran mellékvágányra térítik gondolataimat, mégsem ezek határozzák meg életemet, hanem az olyan pillanatok, mint ez az iskolai hangverseny. Ám az ilyen pillanatokat könnyen elmulasztja az ember, ha nem figyel oda eléggé. Ha nem figyel, a varázslatos dolgokat is hétköznapinak látja itt, az iskola előadótermében, ezen a meleg tavaszi estén.

Igaz ugyan, hogy ez a hangverseny az öröm ünnepe, az én örömömbe mégis fájdalmas vágyakozás vegyül. Hiányzik az édesanyám, aki hét éve halt meg. Arra vágyom, bárcsak ő is tanúja lehetne ennek az előadásnak, s minden elmúlt és minden leendő előadásnak is. Ebben az órában erősen érzem, hogy része vagyok valaminek, mégis végtelenül egyedül vagyok.

Valahogy mégis eljutottam idáig. Eljutottam idáig anya halála ellenére, a mindennapi nehézségek ellenére, szülői hiányosságaim ellenére is. Két nagyszerű lányom van, akik többnyire kedvesek és udvariasak, s az iskolában is szép eredményeket érnek el. Ezen az estén ezeket a dolgokat ünneplem.

Kiváltságosnak érzem magam, hogy valamiképpen része lehetek ennek az iskolának – de még nagyobb kiváltság az, hogy eme magasztos pillanatban egy lehetek a családommal.

Vote it up
45
Tetszett?Szavazzon rá!