Magunk közt: És győz az akarat

Ha éppen nem ettem, vagy aludtam, az órát figyeltem, hogy már mennyi ideje bírom cigi nélkül. Aztán segítségre leltem

Támolyogva estem be a gyógyszertárba. Komoly tájékozódási gondokkal küszködtem, és mindenben megbotlottam. A fejem úgy zúgott, mint egy rossz hűtőszekrény, a szememet pedig alig tudtam nyitva tartani. Ráadásul megállás nélkül habzsoltam: sósra édeset, édesre savanyút, arra meg sósat. Ha éppen nem ettem, vagy aludtam, az órát figyeltem, hogy már mennyi ideje bírom cigi nélkül.

Az egész úgy kezdődött, hogy Mici gyerek integetni kezdett. Vagyis vadul legyezett, ahányszor csak meglátott, és nem a viszontlátás öröme késztette erre, hanem, hogy elhessegesse a belőlem áramló cigifüstöt. Ráadásul megvádolt, hogy bagószagú vagyok, mi több, hogy miattam ő is bagószagú. Ehhez a terrorhoz boldogan csatlakozott a férjem, aki bár szintén dohányzik, nincs rászokva, csak azért szívja azt a napi pár szálat, mert nem hagy cserben. Felajánlottam, hogy nyugodtan hagyjon cserben, elcigizgetek én egyedül is, de azt mondta, hogy az a mennyiség, amit ő szív, igazán semmi.

De ezután ahányszor csak rágyújtottam, ő éppen akkor juszt se, a gyerek meg mellém ült legyezni, mintha nem lenne külön füstmentes szobája. És miközben legyezgettek, meg lesajnálóan nézegettek, azt merték állítani, hogy én nem is azért nem hagyom abba a cigit, mert félek, hogy elhízom, hanem azért, mert nincs akaraterőm.

Ez betett. Árvának és kitaszítottnak éreztem magam. Elhagyatott, megcsalatott, örök magányra kárhoztatott, büdös, füstös asszonynak.

Elhatároztam, hogy bizonyítok. A gyerek kedvéért, a magam kedvéért, és azért, hogy a férjem is kénytelen legyen leszokni, és szenvedjen ő is, mert hogy rá van szokva, az tuti.

Az idő mindent begyógyít, mondta a nagyi, amikor a telefonban eldicsekedtem (zokogva beleordítottam), hogy nem dohányzom. Mivel a nagyi bölcs, hittem neki, és vártam, hogy az idő mindent begyógyítson. Közben igyekeztem másra gondolni. Például arra, hogy főzök valami finomat, és miközben majd fő, én kavargatok, és száll a pára, mint a cigifüst... Nem, inkább arra, hogy fogok egy jó könyvet, lekuporodom a fotelba, és rágyújtok, és... Nem, inkább arra, hogy előveszek egy szép filmet, mondjuk a Casablancát, és nézem, ahogy a Bogart rágyújt... Na ne!

Dührohamaimnak csak hirtelen támadt röhögőgörcseim vetettek véget

Tudtam, hogy ez így nem mehet tovább, már csak embertársaim érdekében sem, akik súlyos életveszélybe kerültek a közelemben, ugyanis buszon, közértben, postán – okkal, ok nélkül – fel akartam pofozni őket. Dührohamaimnak csak hirtelen támadt röhögőgörcseim vetettek véget. Szenvedtem, és gyakran sírtam is, mert nagyon sajnáltam magam.

Szóval szédelegve léptem be a patikába. A gyógyszertáros kisasszony végighallgatta a nikotin hiányából fakadó kétségbeejtő tüneteimet, és azt mondta, én az összes szörnyűséget egyszerre produkálom, amit a cigarettások szoktak, ha egyszer abbahagyják. És megdicsért, hogy borzasztó állapotom ellenére mégis meg tudom állni. Aztán adott egy kis nyugtatót, egy doboz nikotinmentes rágógumit, egy doboz nikotintapaszt, meg egy mentolos cukorkát ajándékba.

Amikor önnön nagyságomtól meghatódva kifelé vettem az irányt, még utánam szólt: – És mióta nem dohányzik?

– Úgy három órája – válaszoltam.
 

Ez persze évekkel ezelőtt történt, és büszkén állíthatom, hogy nagyinak igaza volt, és az idő tényleg mindent begyógyít. A férjem eleinte nem hitte, de aztán a huszadik doboz tapasz után ő is szépen belátta.

Vote it up
251
Tetszett?Szavazzon rá!