Magunk közt: A huncut angyal

Aznap délután belém bújt a kisördög, és kutakodni kezdtem, hogy miféle ajándékra számíthatok hites uramtól

Délelőtt még legyintgettem, amikor Szilvi, a barátnőm megsúgta, hogy két napja kutakodik otthon, hogy megtalálja a „jézuskáját”. Kipakolta az összes pulóvert, síruhát, bakancsot és könyvespolcot, de sehol semmi. Ma a kamrában folytatja.

– Miért akarod megtalálni? Hát nem jobb a meglepetés? – kérdeztem, ő meg úgy nézett rám, mintha ufó lennék. Mert szerinte minden épkézláb nő tudni akarja, mit kap a férjétől karácsonyra.

Ezen aztán elgondolkodtam. És addig-addig gondolkoztam, míg belém bújt a kisördög. Mert Szilvi azt is megsúgta, hogy az igazi férfi nemcsak berohan a boltba szenteste előtt öt perccel, aztán amit lever a polcról, azt megveszi a nejének, hanem éberen figyel már szeptember óta, hogy mire csillan fel az ő kis feleségének a szeme. És amikor a kis feleség a leggyanútlanabb, akkor elnyargal az áruházba, rábök a kifigyelt árucikkre, kifizeti és becsomagoltatja.
 

Hát igen. Október volt, esős vasárnap, amikor a férjemmel a kirakatokat nézegettük. És akkor az én szemem bizony felcsillant. Méghozzá egy hajszálvékony aranylánc láttán, melyen egy icipici angyal lógott türkizkék tűzzománc szárnyacskákkal. Meg is mutattam a férjemnek, hogy nézze csak, milyen szép, és közben többször is felcsillant a szemem...

Szóval ez jutott eszembe, és ahogy eszembe jutott, máris belém bújt a kisördög. És kutatni kezdtem. Benéztem az ingei közé, a gatyák és zoknik mögé, a cipők alá és a sícuccok fölé, de semmi. Már épp feladtam volna, mikor a legalsó polcon valami kicsi és kemény akadt a kezembe. Egy doboz. Nejlonzacskóban.

Hát itt van! A férjem szeret, mosolyogtam a piros dobozra, és már majdnem el is pityeregtem magam, amikor végre sikerült kinyitni a dobozt.

Nem volt benne angyalka. Volt viszont csicsás ezüstóra mindenféle féldrágakő berakással, szívecskés nagymutatóval.

A férjemre gondoltam, aki még mindig nem tudja, hogy nem hordok karórát, utálom az ezüstöt, a szívecskés mutatóktól pedig kiver a víz

A férjemre gondoltam, az együtt töltött tíz évre. A férjemre, aki még mindig nem tudja, hogy nem hordok karórát, utálom az ezüstöt, a szívecskés mutatóktól pedig kiver a víz.

A férjem nem ismer engem. A dobozt visszacsúsztattam a zacskóba, a zacskót a polc végébe, becsuktam a szekrényt, és tudtam, abban az évben nem lesz karácsony. (Hiába lapult a szekrényem legmélyén az a szép bőr aktatáska, amit szeptember végén, egy esős vasárnapon láttunk meg a kirakatban, és amiről a férjem nem tudta levenni fel-felcsillanó szemét, és amiért én másnap visszarohantam az üzletbe.)

Karácsony mégis lett. Méghozzá hópelyhes, csillogós, fahéj- és fenyőillatú. A család körbeállta a fát, énekeltek, nevettek, nem sejtették, milyen bánatos vagyok, nem sejtették, hogy angyalka nélkül nem teljes az ünnep.

A fa vörös gömbjei alatt pici aranydobozka lapult. A férjem lehajolt érte, és a kezembe nyomta. Boldog karácsonyt, mondta.

Szomorúan, de kinyitottam. A dobozban hajszálvékony aranyláncon pici angyalka csüngött, szárnya türkizkék tűzzománc!

Hát mégiscsak szeret! A nyakába ugrottam. De a következő pillanatban ellöktem magamtól. – Akkor kié az a csicsás, szívecskés ezüstóra, amit október óta dugdosol a szekrényedben?

Először elképedt, majd nevetni kezdett. És úgy nevetett, de úgy, hogy a könnye is kicsordult. – Az óra Szilvié – mondta végre. – De mivel folyton kutakodik karácsony előtt, a férje megkért, dugjam el én az ajándékát. Eldugtam szívesen, mert nálunk senki nem csinál ilyen butaságot. Ugye, senki?

– Senki – mondtam, és igyekeztem épp olyan arcot vágni, amilyet a türkiz szárnyú angyalkám.

Vote it up
197
Tetszett?Szavazzon rá!