Magunk közt: Döncike, a tünemény

Játékos kedvű tibeti terrierünk tönkretette az adriai nyaralást. Aztán szőrén-szálán eltűnt

Nem szabad, Döncike, gyere szépen vissza, pardon, encsuldigung, nem hallottad, gyere ide, nem szabad a bácsi szemüvegét, az nem a mi labdánk! Dönci! Hát én ezt nem bírom idegekkel!

– Én se – mondtam.

– Még hogy te se? – kiabált a párom. – Hát ki akart kutyát? És ki akarta magával hozni a tengerpartra?

Még mielőtt válaszolhattam volna, Döncike megint kiszabadult, végigszántott a parton, átugrált napozó emberek fölött, egy sörözgető férfinak ellopta a papucsát, egy idős asszony kezéből kikapta a szendvicset.

És mindez a folytatása volt a nyolcórás autóútnak Isztriáig, amit Döncike végigbömbölt, majd a szálláskeresésnek, mert a lefoglalt helyünkről elkergettek miatta, aztán az éjszakai pisitörölgetésnek, mert idegen helyen nem érvényes a szobatisztaság, majd a kora hajnali ajtókaparásnak, mert a reggeli séta azért jár, és aztán a strandos kalandoknak. Azt kívántuk, bár szívódna fel, mintha sose lett volna.

Dönci életében először szót fogadott. Estére ugyanis eltűnt. Szőrén-szálán. A strandon még megvolt, onnan hazahoztuk, adtunk neki enni-inni, az ajtót rázártuk, és elmentünk fagyizni. Mire visszaértünk, hűlt helye.

Szólítgattuk, benéztünk az ágy alá, a szekrény mögé, a zuhanyzóba, még a vécébe is. Hiába. – Ha a kutya nincs bent, akkor kint van – szólalt meg a gyerek. (A logikáját tőlem örökölte.)

Elindultunk. Vrsar szűk utcácskáiban boldog emberek vacsoráztak, zene szólt, a hold aranyhidat vetített a vízre. Benéztünk minden kapualjba, fütyültünk minden bokorban, a nevét kiabáltuk a lelátóról. Semmi.

Bezzeg, amikor pici volt, bárhová mentünk, mindig belemászott a táskámba, hogy ott ne felejtsük. Most meg elveszett, itt, a távoli idegenben, és biztosan fél és sír. És lélekszakadva keres minket.

– Ha nem lesz meg, nem tudom, ki hozza majd elém a papucsomat, amikor hazajövök – csóválta a fejét a férjem. – Legalábbis az egyiket.

– Többé nem ugrik a nyakunkba reggel, hogy képen nyaljon – sírdogált a gyerek.

– És soha többé nem vidít fel, amikor szomorúak vagyunk – súgtam.

A könny marta a szemem, ahányszor csak arra gondoltam, hogy Dönci bajban van, és én nem tudok segíteni

Az éttermekben elcsendesedett a zene, már a csókolózó párok is eltűntek a padokról, és mi hiába kerestük a kutyát. Fel kellett adnunk.

Nehezen aludtunk el. Még hajnalban is hallottam, hogy a gyerek szipog. Bevallom, nekem is könny marta a szemem, ahányszor csak arra gondoltam, hogy Dönci bajban van, és én nem tudok segíteni. De hát hová tűnhetett ez az ebadta? Hogy került ki a bezárt ajtón?

Szikrázó napsütés ébresztett, és egy vidám, hangos üdvözlés, amiből nem értettem egy szót se. Gúdmóning, mondta aztán az idegen, meg hogy nájszdéj, és valami olyasmit, hogy „reggeli kivánák”. De hogy jött be? Hiszen az ajtót bezártam. Végre felismertem, az apartmanunk tulajdonosa volt az emeleti lakásból, nyilván saját kulccsal. És nem volt egyedül. Kezében egy madzagot fogott, a madzag végén pedig... egy jóllakott tibeti terrier.

Mire felfogtam volna, Döncike már a hasamon táncolt és az arcomat nyaldosta. Aztán a páromét. Aztán felborította a gyereket is.

A „szobanéni” kézzel-lábbal és három nyelven elmagyarázta, hogy este, amikor elmentünk itthonról, a szegény kis jószág olyan szívet tépően zokogott, hogy megszánta, bejött érte, és hazavitte. Nála aludt, méghozzá az ágyában, a lába mellett, mert sehogy se hagyta magát lezavarni. És hogy most már visszaadná, mert neki is van dolga épp elég.

Négyen voltunk megint, hiánytalanul, boldogan. Egy pillanatig. Aztán eszünkbe jutott, hogy mindjárt indulunk a strandra, és kezdődik minden elölről...

Vote it up
185
Tetszett?Szavazzon rá!