Magunk közt: Flótás, futás!

Közeleg a tavasz, így itt lenne az ideje némi súlycsökkentésnek. Csakhogy ez nem könnyű, mondhatni, súlyos feladat

Így szólt a férjem: január, február, itt a háj. Dehogy vicces, én majdnem elbőgtem magam, amikor a párom száját elhagyta e néhány szó, ráadásul a költeményszerű vasárnapi ebédem után, mintegy elmerengve a desszert és a kávé között. És fel is háborodtam kissé, és neki is estem könnyes szemmel, hogy ez azért nem volt szép, és különben sem híztam többet az ünnepek alatt, mint három-négy kilócskát, és ne rám célozgasson, hanem nézzen inkább tükörbe.

Erre persze szabadkozni kezdett, hogy dehogyis célozgatott ő rám, ő csupán arra gondolt, hogy az ünnepek óta csak eszünk, és a hidegre való tekintettel ki sem mozdulunk a fotelból, és csak óvatosan jegyzi meg, hogy ha ez így megy tovább, akkor ő, és nem én, el fog hájasodni, pedig lássuk be, hogy velem ellentétben ő mozog, például fallabdázik, kondizik és szaunázik. És ha nem gond, most is elmegy, és fut néhány kört.

A legszörnyűbb, hogy tényleg elment, és futott. Mitől az én bensőmben rettentő bűntudat támadt. Mert sokkal jobban szerettem volna, ha nem fut, hanem ott marad velem, és siránkozik még egy kicsit a hájacskái fölött, és én megvigasztaltam volna, és megcsapkodtam volna a pociját, és így az övére koncentrálva az enyémről meg is feledkezhettem volna. De azzal, hogy a tettek mezejére lépett, engem is arra kényszerített, hogy valamit tegyek (és ne pedig egyek).

Elhatároztam, hogy nyomban új életet kezdek, amit megpecsételtem egy legeslegutolsó zserbószelettel. Hirtelen eszembe jutott, hogy én is lemegyek futni, de amint felmerült, máris elvetettem, mert még emlékszem ifjabb koromból, mekkorát lehet esni az aszfalton képződött puklik, jégtócsák, olajfoltok és banánhéjak miatt. Arról nem beszélve, hogy futás közben az ember bokája megrándul, a szeme kiguvad, a nyelve megnyúlik, a tüdeje megreped. Gyorsan visszaültem a fotelba.

És eszembe villant egy szó: hastánc. És elképzeltem, amint selyemgátyóban, gyöngyös felsőben, arcom előtt fátyollal riszálok minden délután egy sejtelmes, füstölős belvárosi kéjbarlangban. És amint ezt elképzeltem, már láttam is tizennyolc éves önmagam, amint halvány rózsaszín, földig érő tüllruhámban szállok a szalagavatón a bécsi keringő andalító ritmusára a fényes parketta felett, majd hirtelen földet érek, ahol is csúszok még vagy nyolc métert hason, egészen a falig, bumm. Nem kell nekem tánc, se has, se más.

Miért aludtam el mindig a jógaórán? Hát nincs a világon sport, amire képes volnék?

Lehetne viszont egy kis jóga. Mert a jóga nemcsak torna, hanem filozófia, életforma, ötezer éves tudomány, izgalmas, rejtélyes, elgondolkodtató. Olyannyira izgalmas és elgondolkodtató, hogy a mai napig sem jöttem rá, miért aludtam el folyton két évvel ezelőtt Ari néni jógaóráin már a légzőgyakorlatok alatt.

Hát nincs a világon sport, amire képes volnék? Így búslakodtam, mikor is a kutyánk rám vakkantott. Beleugrottam hát a hócsizmámba, és már szaladtunk is, vagy négyszer körbe a háztömb körül, aztán a parkba, onnan a térre és vissza. És akkor eszembe jutott valami.

Ki is viszi le a kutyát minden reggel, amikor a párom konditerembe megy izmosítani? Hát én. És ki porszívóz hetente legalább egyszer, közben mély törzshajlításokat végezve? Hát én! És ki cipeli fel a bevásárlószatyrot a harmadikra legalább hetente kétszer, mikoron ő tán épp fallabdázik a barátjával? Én, bizony, én. Még hogy én nem sportolok!

Mire visszaértem a kutyával, a párom már ott ült mártírarccal a fotelban, és egy zserbóval gyógyítgatta futástól meggyötört lelkét. – Mostantól én is sportolni fogok – fogtam meg a kezét. – Ezentúl minden vasárnap délelőtt uszodába megyek. Persze, csak ha aznap reggel te viszed le a kutyát. És persze csak ha megfőzöd az ebédet. Egy fogás is elég lesz, hiszen fogyózunk.

Próbált hebegni valamit, hogy na, meg hogy de, és hogy sose, de én betömtem a száját. Egy zserbóval.

Vote it up
180
Tetszett?Szavazzon rá!