Magunk közt: Kinőttük a lakást

Amikor költözésre adtuk a fejünket, felkészültem minden eshetőségre – legalábbis azt hittem

Az egyik álmos reggelen arra lettem figyelmes, hogy miközben a gyerekem nyújtózkodik, kilóg a nagylábujja. Méghozzá a szobájából. Ha szobának lehet nevezni azt a kétszer kétméteres kis gardróbhelyiséget, ahová sok-sok évvel ezelőtt rácsos ágyastul bespájzoltuk. Ahogy bámultam az előszobába nyúló lábfejét, rádöbbentem, lépni kell. Nagyobb lakás kell. Költözünk!

Melegség árasztotta el a szívemet. Mert ha tehetném, én kétévente költöznék, annyira szeretek „lakásfelújítani”. Imádom kitalálni a nappali színét, kiválasztani a fürdőszoba csempéjét, szeretem a festékszagot, a mészfoltokat az ablaküvegen, amik egy pattintásra lejönnek.

A párom, persze, nem egészen így látta ezt, de ha az ember egyszer kinő egy lakást, akkor kinő.

A Bazsarózsa utcai ingatlant kerek hét hónap lázas keresgélés után találtuk meg, de akkor már túl voltunk mindenen. Szemünk fénye megfakult, arcunk beesett, és azt gondoltuk, úgyis ezt is el fogják adni az orrunk előtt, mint az előző kettőt.

Mert ha az ember nem tudja lefoglalózni, amit kinéz, akkor lefoglalózza más. Márpedig az ember nem tudja lefoglalózni, amit kinéz, míg le nem foglalózza valaki az övét. Nyolc ügynökség foglalkozott a lakásunkkal, és nyolc ügynökség nem hozott egyetlen vevőt se.

Már csak titokban álmodoztam a Bazsarózsa utcáról, és csak titokban mertem odatelefonálni, elváltoztatott hangon, remegő gyomorral, hogy aktuális-e még. És csak titokban képzeltem el, hogy a konyhakő halványsárga lesz, amilyen a kelő nap fénye, és visszatükröződik majd a sok kis zöld meg fehér csetresz az oldalán. És csak titokban képzeltem el, hogy lakásavató buli is lesz, ahová tódulnak az emberek, és én a szép, sötétkék, földig érő selyemruhámban leszek, ami jól illik majd a nappali tojáshéjszín falához, és a vendégek csodálkoznak, mert ilyen szép ruhát ilyen szép lakásban nem láttak még soha...

És leesett az első hó. Aztán az utolsó. Aztán jött az olvadás, a rügyfakadás. Aztán az a telefon. Hogy aktuális-e még.

Az ingatlanközvetítő hölgy elhadarta, hogy vidéki ügyfele számára keres sürgős megoldást, pont olyat, mint a miénk, és gondoljuk át, hogy mikor tudnánk kiköltözni, és hogy fél órán belül felugornának megnézni. Jöttek, néztek, fizettek. Azonnal. Mert beleszerettek. És nekik volt pénzük foglalóra.

Beleszédültem. Remegő kézzel emeltem fel a telefonkagylót, és remegő ujjakkal tárcsáztam a Bazsarózsa utcai lakás számát, és remegő hangon suttogtam a kérdést: aktuális-e még?

Amit én szemeteszsákba tettem, azt a párom nyomban levitte a kukába, és épp kedd volt, a kukásautó érkezésének napja

A következő hét úgy telt, mintha nem is a mi életünk volna, hanem valami mozifilm. A vidéki vásárló azzal a feltétellel vette meg a lakást, hogy egy héten belül kiköltözünk. A Bazsarózsa utcai tulajdonos átmenetileg a víkendházába vonult, hogy mi birtokba vehessük a lakást, aminek persze – idő hiányában – nem lett halványsárga a konyhája, sem pedig tojáshéj a nappalija, hanem maradt olyan sárgás-szürkés, kopottas, ahogy az előző tulaj hagyta.

Csomagolt az egész család, a párom többször felordított, hogy ha még egy dobozt lát, ő bizony isten elköltözik, mi próbáltuk nyugtatni meg csitítani, és csak dobáltuk a végeláthatatlan mennyiségű kacatot a kartondobozokba, meg a nagy, kék szemeteszsákokba. Például a ruháimat. Mindet.

Nem kellett volna. Mert amit én szemeteszsákba tettem, azt a párom nyomban levitte a kukába. Hogy addig se legyen útban. És épp kedd volt. A kukásautó érkezésének napja.

Álltam a Bazsarózsa utcai lakásban, igaz, a vakolat mállott kicsit, a párom mackója sem volt éppen egy lakásavató bulira való darab, és egy kicsit lötyögött is a fenekemen, de ez nem számított. Mert csak arra tudtam gondolni, hogy nemsokára megérkeznek a vendégek, és beférnek mind, és összecsapják majd a kezüket, és felkiáltanak, hogy még ilyen szép lakást nem láttak.

Vote it up
164
Tetszett?Szavazzon rá!