Magyarok a brooklyni metrón

Vajon véletlen találkozás adott életre szóló lehetőséget két idegennek, vagy Isten járt aznap arra?

 

Here are two explanations for what happened as the result of the subway ride taken by Hungarian-born Marcel Sternberger on the afternoon of January 10, 1948.

Some people will say that Stern-berger’s sudden impulse to visit a sick friend in Brooklyn—and the bright world of dramatic events that followed—was part of a string of lucky coincidences. Others will see the guiding hand of Divine Providence in everything that happened that day.

Whatever the explanation, here are the facts:

Sternberger, a New York portrait photographer living in a Long Island suburb, had followed for years an unchanging routine in going from his home to his office on Fifth Avenue. A methodical man of nearly 50, with bushy white hair, guileless brown eyes and the bouncing enthusiasm of a Czardas dancer of his native Hungary, Sternberger always took the 9:09 Long Island Railroad train to Woodside, where he caught a subway to the city.

On the morning of January 10, he boarded the 9:09 as usual. En route he suddenly decided to visit Laszlo Victor, a Hungarian friend who lived in Brooklyn and who was ill. “I don’t know why I decided to go to see him that morning,” Sternberger told me some weeks afterwards. “I could have done it after office hours. But I kept thinking that he could stand a little cheering up.”

Accordingly, at Ozone Park station Sternberger changed to the subway for Brooklyn, went to his friend’s house and stayed until mid-afternoon. He then boarded a Manhattan-bound subway for his office.

“The compartment was crowded,” Sternberger told me, “and there seemed to be no chance of a seat. But just as I entered, a man sitting by the door suddenly jumped up to leave and I slipped into the empty place.

“I’ve been living in New York long enough not to start conversations with strangers. But, being a photographer, I have the peculiar habit of analyzing people’s faces, and I was struck by the features of the passenger to my left. He was probably in his late 30s, and his eyes seemed to have a hurt expression in them. He was reading a Hungarian-language newspaper, and something prompted me to turn to him and say in Hungarian, ‘I hope you don’t mind if I glance at your paper.’

“The man seemed surprised to be addressed in his native language, but he answered politely, ‘You may read it now. I’ll have time later on.’

“During the half-hour ride to town we had quite a conversation. He said his name was Paskin. A law student when World War II started, he had been put into a labour battalion and sent to the Ukraine. Later he was captured by the Russians and put to work burying the German dead.

After the war he had covered hundreds of kilometres on foot, until he reached his home in Debrecen, a large city in eastern Hungary.

“I myself knew Debrecen quite well, and we talked about it for a while. Then he told me the rest of his story. When he went to the apartment once occupied by his father, mother, brothers and sisters, he found strangers living there. Then he went upstairs to the apartment he and his wife had once had. It also was occupied by strangers. None of them had ever heard of his family.

“As he was leaving, full of sadness, a boy ran after him, calling, ‘Paskin bacsi! Paskin bacsi!’ That means Uncle Paskin. The child was the son of some old neighbours of his. He went to the boy’s home and talked to his parents. ‘Your whole family is dead,’ they told him. ‘The Nazis took them and your wife to Auschwitz.’

“Auschwitz was one of the worst concentration camps. Paskin thought of the Nazi gas chambers and gave up all hope. A few days later, too heartsick to remain longer in Hungary, which to him was a funeral land, he set out again on foot, stealing across border after border until he reached Paris. He had managed to emigrate to the United States in October 1947, just three months before I met him.

“All the time he had been talking, I kept thinking that somehow his story seemed familiar. Suddenly I knew why. A young woman whom I had met recently at the home of friends had also been from Debrecen; she had been sent to Auschwitz; from there she had been transferred to work in a German munitions factory. Her relatives had been killed in the gas chambers. Later she was liberated by the Americans and brought to the US in the first boatload of Displaced Persons in 1946. Her story had moved me so much that I had written down her address and phone number, intending to invite her to meet my family and thus help relieve the terrible emptiness of her present life.

“It seemed impossible that there could be any connection between these two people. But when I reached my station, I stayed on the train and asked in what I hoped was a casual voice, ‘Is your first name Bela?’

“He turned pale. ‘Yes!’ he answered. ‘How did you know?’

I fumbled anxiously in my address book. ‘Was your wife’s name Marya?’

“He looked as if he were about to faint. ‘Yes! Yes!’ he said.

Kétféle magyarázat létezik arra, ami a magyar születésű Marcel Sternberger 1948. január 10-i metrózása nyomán bekövetkezett.

Egyesek azt mondanák, szerencsés véletlen egybeesések sorának tulajdonítható, hogy Sternberger hirtelen elhatározástól vezérelve úgy döntött, meglátogatja beteg barátját Brooklynban. Mások alkalmasint az isteni gondviselés vezérlő kezét látják mindabban, ami aznap történt.

Bármi is a magyarázat, álljanak itt a tények:

A New York-i portréfotós Sternberger évek óta változatlan útvonalon járt be Long Island-i kertvárosi otthonából Ötödik sugárúti műtermébe. Az ötvenhez közeledő, bozontos ősz hajú, barna szemű, nyílt tekintetű férfi, akinek elsöprő lendülete az óhaza csárdásait idézte, módszeres egyéniség lévén, mindig a 9.09-es Long Island-i vonattal utazott Woodside-ig, onnét pedig metróval a városba.

Január 10-én reggel szokás szerint felszállt a vonatára. Aztán hirtelen úgy döntött, hogy fölkeresi Brooklynban élő magyar barátját, Viktor Lászlót, aki megbetegedett. – Nem tudom, miért határoztam úgy aznap reggel, hogy benézek hozzá – mondta nekem Sternberger néhány hét múlva. – Sort keríthettem volna rá munka után is, de egyfolytában az járt a fejemben, biztos jólesne neki, ha kicsit fölvidítanám.

Így Sternberger az Ozone Park-i állomáson átszállt a brooklyni metróra, elment a barátjához, és délután kettőig-háromig ott maradt, azután metrózott tovább Manhattanbe, a műterméhez.

– A zsúfolásig teli szerelvényen reménytelennek tűnt, hogy leüljek – mesélte Sternberger –, de amint a kocsiba léptem, az ajtónál fölpattant egy férfi, hogy leszálljon, én meg lehuppantam a megüresedett helyre.

Épp elég ideje laktam New Yorkban, hogy ne akarjak beszédbe elegyedni idegenekkel. Fényképészként sajátos szokásom azonban, hogy elemezgetem az emberek arcát, és a balomon ülő utas vonásai fölkeltették a figyelmemet. Harmincas évei vége felé járhatott, és mintha fájdalmas kifejezés bujkált volna a tekintetében. Magyar nyelvű hírlapot olvasott, engem pedig valami arra késztetett, hogy odaforduljak hozzá, és megszólítsam magyarul: „Remélem, nem haragszik, ha belekukkantok az újságjába.”

Meglepettnek látszott, hogy az anyanyelvét hallja, de udvariasan válaszolt: „Olvassa csak nyugodtan, én később is ráérek.”

A városig tartó félórás út alatt jól eldiskuráltunk. Elmondta, hogy Paskinnak hívják. A második világháború kitörésekor jogi egyetemre járt Debrecenben, azután behívták munkaszolgálatosnak, és Ukrajnába vezényelték. Később orosz fogságba esett, és a német halottakat kellett eltemetnie.

A háború után több száz kilométert gyalogolt hazáig.

Magam is elég jól ismertem Debrecent, így egy darabig a városról beszélgettünk. Azután a férfi folytatta a történetét. A lakásban, ahol egykor a szülei és testvérei éltek, idegeneket talált. Fölment az emeletre, ahol hajdan ő lakott a feleségével, de oda is idegenek költöztek. Nem is hallottak a családjáról.

Elkeseredve távozott, de egy szomszéd kisfiú utánaszaladt: „Paskin bácsi! Paskin bácsi!” Betessékelte magukhoz, és Paskin beszélt a gyerek szüleivel. „Az egész családja meghalt – közölték vele –, a nácik a maga feleségével együtt Auschwitzba vitték őket.”

Auschwitz az egyik legszörnyűbb koncentrációs tábor volt. Paskin a náci gázkamrákra gondolt, és föladta a reményt. Lesújtotta a gyász, Magyarország temetővé változott a szemében. Néhány nap elteltével ismét gyalogszerrel vágott neki a világnak, egyik országhatáron a másik után lopódzott át, amíg Párizsba ért. 1947 októberében, alig három hónappal a találkozásunk előtt sikerült kivándorolnia az Egyesült Államokba.

– Az egész beszélgetés alatt – folytatta Sternberger – azon törtem a fejem, vajon honnét olyan ismerős nekem ez a história. És akkor hirtelen rájöttem. Nemrégiben a barátaimnál találkoztam egy szintén debreceni fiatal nővel, akit Auschwitzba vittek, majd egy német hadianyaggyárban dolgoztattak. A hozzátartozóit gázkamrába hurcolták. Később az amerikaiak szabadították föl, és a hontalanok első hajójával 1946-ban érkezett az Egyesült Államokba. A története annyira megindított, hogy fölírtam a lakcímét meg a telefonszámát, úgy terveztem, összeismertetem a családommal, ami talán enyhít valamicskét az élete kínzó ürességén.

Valószínűtlennek tűnt, hogy bármiféle összefüggés legyen e között a két ember között, de amikor úti célomhoz értem, leszállás helyett a szerelvényen maradtam, és fesztelennek szánt hangon föltettem a kérdést: „Magának nem Béla a keresztneve?”

„De igen!” – felelte sápadtan. „Honnét tudja?”

Idegesen lapozgattam a noteszomban. „A feleségét Máriának hívták?”

Úgy nézett rám, mint aki mindjárt elájul. „Igen, igen!”

“I said, ‘Let’s get off the train.’ I took him by the arm at the next station and led him to a phone booth. He stood there like a man in a trance while I searched for the number in my address book. It seemed hours before I had the woman called Marya Paskin on the other end. (Later I learned her room was alongside the telephone, but she was in the habit of never answering it because she had so few friends and the calls were always for someone else. This time, however, there was no one else at home, and after letting it ring for a while, she answered it.)

“When I heard her voice at last, I told her who I was and asked her to describe her husband. She seemed surprised at the question, but gave me a description. Then I asked her where she had lived in Debrecen, and she told me the address.

“Asking her to hold the wire, I turned to Paskin and said, ‘Did you and your wife live on such-and-such a street?’

“‘Yes!’ Bela exclaimed. He was white as a sheet and trembling.

“‘Try to be calm,’ I urged him. ‘Something miraculous is about to happen to you. Here, take this telephone and talk to your wife!’

“He nodded his head in mute bewilderment, his eyes bright with tears. He took the receiver, listened a moment to his wife’s voice, then suddenly cried, ‘This is Bela! This is Bela!’ and began to mumble hysterically. Seeing that the poor fellow was so excited he couldn’t talk coherently, I took the receiver from his shaking hands.

“I began talking to Marya, who also sounded hysterical. ‘Stay where you are,’ I told her. ‘I am sending your husband to you. He will be there in a few minutes.’

“Bela was crying like a baby and saying over and over again, ‘It is my wife. I go to my wife!’

“At first I thought I had better accompany Paskin, lest the man should faint from excitement, but decided that this was a moment in which no strangers should intrude. Putting Paskin into a taxicab, I directed the driver to take him to Marya’s address, paid the fare and said goodbye.”

Bela Paskin’s reunion with his wife was a moment so poignant, so electric with suddenly released emotion, that afterwards neither he nor Marya could recall much about it.

“I remember only that when I left the phone I walked to the mirror like in a dream to see maybe if my hair had turned grey,” she said later. “The next thing I know, a taxi stops in front of the house, and it is my husband who comes towards me. Details I cannot remember; only this I know that I was happy for the first time in many years.

“Even now it is difficult to believe that it happened. We have both suffered so much; I have almost lost the capability to be not afraid. Each time my husband goes from the house, I say to myself, ‘Will anything happen to take him from me again?’

”Her husband is confident that no horrible misfortune will ever again befall them. “Providence has brought us together,” he says simply. “It was meant to be.”

Skeptical persons would no doubt attribute the events of that memorable afternoon to mere chance. But was it chance that made Sternberger suddenly decide to visit his sick friend, and hence take a subway line that he had never ridden before?
Was it chance that caused the man sitting by the door of the compartment to rush out just as Sternberger came in. Was it chance that caused Bela Paskin to be sitting beside Sternberger reading a Hungarian newspaper?

Was it chance—or did God ride the Brooklyn subway that day?

„Szálljunk le!” – mondtam erre. A következő állomáson karon ragadtam, és egy telefonfülkéhez vezettem. Úgy állt ott, mint akit fejbe kólintottak, mialatt kikerestem a noteszomban a számot. Mintha órák teltek volna el, mire a vonal végén Paskin Mária jelentkezett. (Később megtudtam, hogy a telefon melletti szobában lakott, de nem szokta fölvenni, mivel nem sok barátja volt, és mindig valaki mást hívtak. Ezúttal azonban egyedül tartózkodott a lakásban, ezért egy ideig hagyta csöngeni, majd fölvette.)

Amikor végre meghallottam a hangját, bemutatkoztam, és arra kértem, hogy adjon személyleírást a férjéről. Érzékelhetően meglepődött, de eleget tett a kérésnek. Ezután azt tudakoltam, hol lakott Debrecenben, és megmondta a címét.

Kértem, hogy tartsa egy pillanatig a vonalat, Paskinhoz fordultam, és megkérdeztem: „A feleségével ebben meg ebben az utcában laktak?”

„Igen!” – kiáltotta falfehéren remegve Béla.

„Őrizze meg a nyugalmát!” – csitítottam. „Mindjárt valami csoda fog történni. Tessék, fogja a telefont, és beszéljen a feleségével!”

Néma döbbenettel bólintott, szemében könnyek csillogtak. Kezébe vette a kagylót, egy pillanatig hallgatta a felesége hangját, majd sírva fakadt: „Béla vagyok! Béla vagyok!” Azután csak összevissza motyogott. Látva, hogy szegény ember izgalmában képtelen értelmesen beszélni, kivettem reszkető kezéből a kagylót.

Magyarázni kezdtem a helyzetet Máriának, aki szintén magánkívül volt. „Maradjon ott, ahol van – adtam ki neki az utasítást –, odaküldöm a férjét. Perceken belül odaér.”

Béla úgy sírt, mint egy kisgyerek, és egyre csak azt hajtogatta: „A feleségem, a feleségemhez megyek!”

Először úgy gondoltam, jobb, ha elkísérem, nehogy még elájuljon nekem izgalmában, de beláttam, hogy ez olyan pillanat, amikor nincs szükség idegenek jelenlétére. Taxiba ültettem Paskint, megmondtam a sofőrnek, hogy vigye el Mária címére, kifizettem a viteldíjat, és elköszöntem.

A viszontlátás olyan megrendítően hatott Paskin Bélára és a feleségére, hirtelen annyi érzelem szabadult föl bennük, hogy utólag alig bírták fölidézni azt a percet.

– Csak arra emlékszem, hogy miután letettem a telefont, mintegy álomban botorkáltam a tükörhöz, hogy megnézzem, hátha megőszültem – mondta később az asszony. – Nem sokkal ezután a taxi megállt a ház előtt, és a férjem elindult felém. A részletek némileg elmosódnak, csak azt tudom, hogy sok év óta először voltam akkor boldog.

Még most is nehezen hiszem el, hogy megtörtént. Mindketten nagyon sokat szenvedtünk, én szinte el is felejtettem, milyen az, ha az ember nem fél. Valahányszor a férjem elmegy otthonról, aggódom, hogy történik vele valami, ami újra elszakítja tőlem.

A férje azonban biztos benne, hogy több sorscsapás nem érheti őket. – A gondviselés hozott össze minket – mondja. – Így rendeltetett.

A kétkedők bizonyára puszta véletlennek tekintenék annak az emlékezetes napnak az eseményeit. De csakugyan a véletlen műve-e, hogy Sternberger váratlanul úgy döntött, meglátogatja beteg barátját, és ezért olyan metróvonalra szállt, amelyen azelőtt sohasem utazott? Vajon véletlenül alakult úgy, hogy a kocsi ajtajánál ülő férfi éppen akkor szállt le sietve, amikor Sternberger beszállt? Véletlennek köszönhető-e, hogy Paskin Béla magyar újsággal a kezében ült Sternberger mellett?

Véletlenül történt mindez – vagy Isten járt aznap a brooklyni metrón?